Miután júniusban nem jött össze a teljesítménytúra, nagyon vártam, hogy júliusban mindenképp menjünk. A Budai tájakon 30 épp ideálisnak tűnt, a Hűvösvölgyből indulva, 8 órás szintidővel egy kicsit több, mint 30 km, kb 1000m szinttel. 

Ami újdonság, hogy ketten megyünk Renivel, illetve a meleg. Ennyire melegben még nem túráztunk, a Szimplán én tényleg nem éreztem a meleget, bár más panaszkodott rá - szóval nem tudom, igazán mire számítsak. Van nálam fél liter víz, egy gyümölcspüré és egy fehérjeszelet.

8-kor találkozunk Hűvösvölgyben, kicsit kavarunk, mire megtaláljuk a rajtot, gyors nevezés, mosdó, kullancsriasztózás, és indulunk is a Sárgán, fel a Nagy-Hárs-hegyre. 230 szint az elején, csak hogy jól bemelegedjünk.

Legcukibb pontőr

A térkép jól követhető, legalábbis egy ideig, szöveges itiner nincs, ami nekem kicsit hiányzik, mankónak jó lenne. Az első EP-t gond nélkül elérjük, Megyünk tovább szépen a Fekete-fejre, melegszik az idő rendesen, a vizünk még kitart, menet közben is kaphatnánk, ha kérnénk, de egyelőre jól vagyunk, megyünk tempósan előre. Elérjük a 3. EP-t, itt válik szét a 15-ös és a 30-as útvonala - és nem sokkal ezután tévedünk el. Valahol elveszítjük a piros jelet, és bár mindkettőnket zavar, hogy nem látjuk a jelet, csak megyünk tovább, abban bízva, hogy egyszer csak jön egy keresztút jelzéssel, és Nagykovácsi felé tartva. De nem jön, csak egy biciklis szemből, aki szintén eltévedt, Budaörsről jön, és próbál hazatalálni. Már hárman böngésszük a térképet, és meggyőzzük egymást, hogy jobb, ha visszafordulunk, mert már nagyon nem vagyunk irányban. Így is teszünk, bandukolunk visszafelé, közben összeszedünk még egy tekergőt, aki szintén a Pirost veszítette valahol szem elől.

Mindenféle járt, elhagyatott és teljesen vad úton haladunk Nagykovácsi felé, néha csak az ösztönünkre hagyatkozunk - én mondjuk ilyenkor mélyen hallgatok, jobb, ha nem adok tanácsot, merre kellene mennünk. És csoda történik, egyszer csak aszfalt kerül a lábunk alá, beérünk Nagykovácsiba, szépen irányba helyezzük magunkat - és találunk táblát is, ami megmondja, a következő EP-nk, a Zsíros-hegy merre van és hány kilométer. Öröm, boldogság, elvesztegettünk egy órát, és kb 2,5 km-t tettünk plusz a lábainkba. Keresünk valami vízvételi lehetőséget, Reni a CBA-ban, én a dohányboltban látom meg az esélyt, én végzek gyorsabban, egy hideg vízzel és egy jeges teával felfegyverkezve haladunk tovább. Aztán persze találunk nyomós kutat is, itt kicsit mindig mosakszunk, az üres palackba is veszünk vizet, biztos, ami biztos.

Ez a pont a legjobb, DINNYÉT kapunk, amit úgy eszünk, mint az éhezők, vagy mint akik még sosem kóstoltak ilyet :) Élvezzük, hogy csorog a lé az arcunkon, kezünkön, nem lehetünk túl szép látvány, de nem is érdekel, most valami mennyei csemegének számít ez. Kezet mosunk, és már megyünk is tovább.

A Mátyás domb felé is jó részt aszfalton megyünk, illetve megkerüljük Solymárt és a várat, amit meg is látogathatnánk, de az elveszített 1 óra és a plusz kilométerek miatt most kihagyjuk, kicsit aggódom a szintidőnk miatt.

Iszonyú meleg van, égett a Nap rendesen, nagyon-nagyon örülünk, amikor visszatérünk az erdőbe, hűvösebb, árnyékosabb, és néha mintha még a szél is fújna.

Pedig a túra szerintem legnehezebb szakasza van előttünk még, fel az Újlaki-hegyre. Többször jártam már arra, futva is, túrázva is, nekem minden útvonalon bitang kemény. Most sem okoz csalódást, menet közben az emelkedőtől, fent pedig a látványtól akad el a szavunk. Pláne, hogy épp paplanernyősök is vannak fenn, akik tandemugranak, nem tudjuk nem bámulni és irigyelni őket, bár én elképzelhetetlennek tartom a tériszonyommal, hogy levessem magam - de látva őket, mégis irigylem az érzést egy kicsit. Repülnek, szállnak, szabadok - azért elég klassz lehet ez.

Ezért megéri újra és újra felküzdeni magunk

Innen már csak lecsorgunk - biztatom magunkat, de ehelyett egy kicsit azért még mászunk felfele, hogy aztán mehessünk lefele. Próbálunk futni, bele-belekocogunk, de nagyon köves az út, meg már nagyon fáj is a lábunk, így nem erőltetjük, csak ahol tényleg könnyen megy.

Aztán egyszer csak fordulunk egyet, és már ott is vagyunk, ahonnan cirka 7 óra 20 perccel hamarabb elindultunk. Megkapjuk a jól megérdemelt kitűzőt és oklevelet, egy-egy citromkarikát elmarunk a frissítőasztalról, és meg is vagyunk.

Jó kis túra volt ez is, utólag már nem is bánjuk azt a néhány plusz kilométert, de jövőre majd jobban figyelünk a Pirosra :)

Reni képei: