Mármint a második a maratonomra kitűzött ambiciózus 4 órás cél. De csak majdnem, aztán a végére még a tavalyinál is rosszabb lett az időm. Csalódás, persze, de jó tanulópénz is volt, milyen apróságokon mehet el egy futás. 

A felkészülésem megint szinte tökéletes volt. Nem volt komoly sérülésem év közben, majdnem minden edzéstervben szereplő futást tudtam teljesíteni, a nyáron végig jártam a Nike-ra. Sikerült a diétám is, ami után kicsit visszahíztam a maratonra, de nem volt vészes.

Csak éppen néhány pozitív munkaügyi változás megkavarta a szeptemberemet, így az utolsó hónap lett kaotikus futásügyileg. És hát fejben sem voltam ott és úgy, ahogy tavaly. Mert emlékszem, egy éve ilyenkor már teljesen a maraton lázában égtem, azzal keltem, azzal feküdtem, csak arra tudtam gondolni, arról beszélni. Hát idén nem így volt, igazából csak vasárnap reggel kezdtem izgulni.

A holmimat már pénteken összekészítem, szombaton csak az utolsó simítások kellenek, beszerezni a gélt, sokat enni, inni és pihenni. Persze nem alszom jól, félálomban vergődöm, amikor csörög az óra. 6-kor kelek, reggeli, kávé, még egy liter folyadék, és indulok. 

Csodás futóidőnk lesz, reggel még hűvös, de nap közben már napsütéses, enyhe 13 fok körüli, szélcsendes és száraz idő. Ugyanúgy futok mint tavaly, csak széldzseki helyett karmelegítő van rajtam (és másik cipő).

Zoli korán hív, ő már kint van, vár a Rotary sátorban, persze nem találom meg elsőre, kicsit keringek. Aztán dumálunk, átöltözöm, elteszi a cuccom, még egyszer elmegyek vécére, és beállok a rajtba. Most beférek, bár a 4 órás iramfutókat nem is látom, de sebaj, majd megyek a magam tempójában. Van nálam két gél, papírzsepi, és mást nem cipelek magammal.

Viszonylag hamar eljutunk a rajtig, alig-alig bőgök, csak kicsit hüppögök. Nagy a tömeg, de nem elviselhetetlen, az Andrássyn az első kilométereken csak előzgetünk, keressük a tempónkat. az első kilométerem 6 perc, ez tökéletes kezdés. Utána viszont gyorsulok, nem tudok 5.50 alá lassulni, de kényelmesnek érzem a tempót, úgyhogy hagyom is. Az első megrázkódtatás az Operánál ér, nem tudom, mit énekel a kórus, de úgy szíven üt, itt is meghatódom erősen. 

Az útvonal megint a fejemben van, 4-szer 10 km megint, így tudom, az első szakasz a Margitsziget csücske lesz, a következő ugyanez visszafele, aztán a Kopaszinál, és onnan csak be kell csorogni. Milyen könnyűnek hangzik ez így.

Amire nem vagyok felkészülve, azok a csodás szurkolók, akik az úton a legváratlanabb helyeken bukannak fel, és ordítanak rám. Nodari Zsuzsiék a Lánchíd pesti oldalán, Eráék a budai oldalon, aztán az Alagút után ismét, aztán ahogy jövünk vissza, már kb a félmaratoni távnál. Nem is értem, hogy csinálják, de a végén kiderül, hogy biciklivel száguldanak a mezőny után. Hiába, a rutin....

5 km után

A Lánchíd után futunk egy kört a Várkert Bazárnál, igazi katonazenekar zenél nekünk, a karmester mindenkivel pacsizik, velem is, igazi szaténkesztyűs kézbe csapok, és suhanok tovább. Az Alagutat utálom, sajnálom, klausztrofóbiás vagyok, csak nyelem vissza a pánikot, hiperventillálok, és igyekszem nem fejvesztve átrohanni. Közben érzem, hogy mindenki élvezi körülöttem, sikoltoznak, hujjognak és tapsolnak, úgy fest, csak én vagyok ilyen kripli. Sebaj, végre vége, kiérek a napfényre, kapok újra levegőt, Eráék megint felbukkannak, nem bírom ki vigyorgás nélkül, puszikat dobálok, baromira élvezem az egészet.

8 km környékén

Most jön egy hosszabb kóválygás Óbudán, kb 10 kilométer, mire visszatérünk ugyanide, csak az alsó rakparton majd. Nekem nagyon tetszik, hogy nem a Margitszigeten körözünk, hanem helyette utcákon, emberek között kanyargunk. Mondjuk a Szentendrei úti felüljáró aljas húzás volt, de itt az elején még megbocsátom. A K hídnál van a visszafordító, itt frissítek először, egy falat banán, egy pár korty víz, és robogok tovább. Itt van az első váltópont, Anna kiszúr, rámköszön, imádom, ordítok, hogy jól vagyok, és tényleg, minden kerek. Látom Miksáékat, Hankát is kiszúrom, sok-sok ismerős, egyedül futok, de mégsem.

Rakpart, visszafele, kicsit félek, hogy mi lesz végig napsütésben. Jó tempót megyek, az első 10 km-em 58 perc, a félmaratonom 2:02. Itt eszem meg az első gélt, épp nyomnám bele a számba, mikor meglátom Hankát másodszor, iszonyú jólesik, hogy nekem szurkolnak, iszonyú sok erőt ad, öröm és boldogság. Aztán Eráék megint, szuper, hogy itt vannak, hogy messziről tudok nekik integetni, hogy minden szép és jó, a Napot eltakarja egy jó nagy felhő, így nincs túl meleg.

20 km körül

A rakpart visszafele nekem hazai pálya, erre futok hetente többször, csak számolom a hidakat, de azt se kell, mindenhol szurkolók, ordítanak, bíztatnak, én meg csak vigyorogva suhanok, a Kopaszi után van a fordító, onnan már csak nagyon kevés van hátra, 28 km-nél bitang jó vagyok, 2:37, csodás tempó, nagyon ott vagyok a 4 órás álomidő környékén. Érzem a lábam, a csípőm, a térdem, de nem fáj, nincs görcs, megyek, mint a gép. Aztán... Aztán megeszem a második gélt, iszok rá vizet, minden szép és jó, eljutok kb a 31. kilométerig, Erának még odakiáltok, hogy "minden OK", ő mondja, hogy már csak egy óra, az utolsó óra, vigyorgok, futok tovább, és ekkor úgy felfordul a gyomrom, hogy bele kell sétálnom, mert nem tudom eldönteni, mi lesz, hol jön ki ez a gél, alul vagy felül?! Gabi elrobog mellettem, rávigyorgok, de sétálok, elszállt az időterv, sírni tudnék a csalódástól. Tudom, hogy 32 környékén van a következő frissítő, oda elvánszorgok, kicsit futok, kicsit sétálok. Itt megiszok 2 pohár kólát, belecsavarok egy citromot, ráküldök egy kis vizet, lassan elindulok, futásra váltok, a kóla rázkódik a gyomromban, ez végre megböfögtet, ezzel elvagyok egy darabig. Pokoli mérges vagyok, alig van hátra 9 km, én meg itt szenvedek, gyalogolok és futok felváltva, aztán a Bajcsyn végérvényesen futásra váltok, fel a Nyugati felüljárón, csakazértis, rohaggyonmeg a gyomrom.

35. km, újraéledve

Itt vannak Zsuzsiék megint, őrületesek, imádom őket, itt csak vigyorogni lehet és repülni, pacsizom mindenkivel. Egyszer csak előkerül Gusztos, és teljesen szürreális párbeszéd zajlik le köztünk:

- Beus! Te tudtad, hogy Chuck Norris sose futott maratont?

- Akkor én keményebb vagyok, mint Chuck Norris?!

- Így van!

És vigyorog azzal a csibész vigyorával, és én is csak vigyorogni tudok, meg a körülöttem lévők is, és robogok lefelé a felüljáróról. Újabb frissítő, kóla, szőlőcukor, víz. A Dózsa György utat utálom szegényt, egész a Hősökig, de ott már jó, mindjárt vége, kb 4 kilométer, kicsit még kell keringeni a Ligetben, de nem baj, előjönnek a nyári emlékek, itt már nem fáj semmi, itt már futok, tolom, mint a gép megint. Érzem a lábam, az izmaim, az izületeim, de már csak az a cél, hogy beérjek 4.20 alatt, sprintelek, de komolyan, méregből, erőből, ott egye meg a fene.

Berobogok

4.19 az időm, a célban lerogyok, ahogy Zolitól tanultam, eszek, iszok, gyorsan átöltözöm, mert tudom, hogy fázni fogok. Megkeresem Eráékat, kapok almáspitét, a pezsgőt nem merem meginni, majdnem megint megríkatnak, mert úgy bánnak velem, mint egy bajnokkal, egy hímestojással, imádom őket, jó, hogy itt vannak. Kicsit még nézzük a befutókat, látjuk Miksáékat. Elkap egy zápor is minket, de a Suhanj sátorban kibekkeljük, aztán hazabuszozás.

Ők, a nők 

Zolinak elemzem, mennyire csalódott vagyok, de szerinte inkább hülye vagyok, 28 km-en 2:37-et menni nem csalódás, a frissítést pedig bárki el tudja rontani. Fogjam fel tapasztalatszerzésnek, és legközelebb próbáljam máshogy a frissítést. Ezt is ki kell tapasztalni, 4 óra alatt már annyi mindent el lehet rontani.

Úgyhogy be is nevezek gyorsan a tavaszi bécsi maratonra, mert tudom, hogy maratont AKAROK futni. Nem a 4 órás célidő miatt, hanem mert újra át akarom élni ezt az érzést, 4 óra csodálatos utazás, akkor is, amikor szárnyaltam, és akkor is, amikor szenvedtem a végén, és újra erőt merítettem valahonnan, és el tudtam újra indulni. Nekem erről szól a maraton.

(Fotók: Nagy Kati és Nodari Zsuzsi)