Anyu fut

Megevett és kiköpött a Mátra 2.0

Futózarándoklat térdig sárban

2017. május 09. - Benes Bea

Az utóbbi időben nagyon klasszul sikerültek a terepfutásaim, ennek megfelelően klasszul elbíztam magam. Ráadásul a tavalyi sikertelen teljesítés után nagyon-nagyon revansot akartam venni a Szimplán. Végül persze a futókarma jött, döngölt és tanított.

Tavaly nem sikerült behúznunk magunkat szintidőn belül a Szimpla Élményen, ami engem nagyon rosszul érintett. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni és helyretenni magamban azt a helyzetet, és nagyon szerettem volna visszamenni és megfutni szintidőn belül. 36,6 km 1600 szint, kétszer fel a Kékesre, mindezt 6 órán belül.

Idén Lilla lett a párom, aki sokkal-sokkal jobb futó nálam, de tényleg, ultra távokat fut, ultra gyorsan, mindezt csicseregve, könnyedén. Elképesztő. És mint kiderült, sokkal jobb pár is, mint én voltam.

Eléggé tartok hát tőle, hogy megfelelek-e a tempójának, ráadásul beteg is voltam a verseny előtt egy héttel még. És ami a legrosszabb, gyakorlatilag egész héten esik az eső, a Mátrában amúgy is hó volt még nemrég, a verseny napjára is esőt mondanak - nem sok jóra számítok.

De a terep minden várakozásomat felülmúlja. Ilyet én még nem láttam, pedig a Naszály is tud saras lenni. De itt az utakat gyakorlatilag elmosta a víz, vagyis épp mossa, mert hömpölyög rajta, pillanatok alatt belátjuk, nincs értelme kerülni, mert nincs hova. Átgázolunk hát a dagonyán, tényleg bokáig, lábszárközépig, néha térdig merülünk a jéghideg vizes sárba, saras vízbe.

Az első etap fel a Kékesre kb 10 kilométer, nekünk 2 óra alatt sikerül. Főleg miattam, én nem tudok sárban futni, iszonyú sokat kivesz belőlem. Tempózok, próbálok haladni, de nagyon küzdök. Egy jó van az emelkedőkben, ott nincs víz, csak sár. Meg elszálló pulzus. Az időjárás elképesztően változatos, trópusi pára, fülledt meleg, napsütés, szemerkélő eső váltogatja magát.

A Kékesen csippantunk, eszünk-iszunk, indulunk lefele. És itt benézem rendesen a frissítést, mert úgy emlékszem, a következő pont 17 km-nél van. Csapatunk is lefele, meg picit felfele, némi bucka itt is van - de nem jön a frissítő. 18, 19, 20 és semmi. Eléheztem, elment az erőm. Nagy nehezen végre elérjük az utat, erre már emlékszem, mindjárt itt van a pont, 21 km után. Szilvi vár, de látja rajtam, hogy totál kivagyok, eszek, iszok, benyomom a gélt, és azzal vigasztalom magam, hogy már csak 15 km sincs hátra.

18301270_1392353104180779_6467200809077746769_n.jpg

Lefelé gurulok

Muhaha, közben meg kell mászni Sombokrot. Lassan elindulunk, ahol tudunk, kocogunk, néha futunk is, de az emelkedők már nem mennek, sétálva sem, nemhogy túrázva. Sombokor konkrétan négykézláb lesz meg, egyszerre 3 fányi távolságot tudok megtenni, ott megállok lihegni, várom, hogy nyugodjon a pulzusom, és ne ájuljak el. Aztán tovább, újra 3 fa. És egyszer csak felérünk, és olyan lélegzetelállító a látvány, hogy majdnem elsírom magam. Meg azon is, hogy itt egy fotós, és tényleg lekapja, ahogy küzdök.

18403115_1392479217501501_2731829599839723816_n.jpg

Sombokor teteje, örülni sincs erőm

Újra a Kékes, Csipiék zseniálisak, kb 15 perc van hátra a szintidőből, de biztatnak, öntik belénk a lelket, amikor útnak indulunk, akkor is szurkolnak - örök hála érte nekik.

Lefelé már csapatunk megint szépen, ahol tudunk, mert ahogy ereszkedünk, jön vissza a víz és a sár, a patakon is át kell kelnünk. Sok-sok kidőlt fán mászunk át, vagy bújunk át alatta, kicsit eltévedünk, de a betonra kiérve már nevetni is tudunk Lillával, sőt futunk, és iszonyú jólesik, hogy szurkolnak még nekünk.

7 óra 2 percet töltöttünk a hegyen. Fizikálisan iszonyú sokat kivett belőlem. De sokkal nagyobb utat tettem meg lelkileg. Eljuttattam a testemet nem egyszerűen a holtpontra, hanem valahova azon is túlra. Amikor tényleg olyan szintű fizikai erőfeszítést kell tennem minden lépésért, amitől úgy éreztem, hogy elhányom magam és elájulok. De nem tettem, nem álltam ki, hanem konokul és szótlanul és szenvedve mentem tovább. Mert nem volt más választáson. Hogy állok ki a  hegyen? Feladom, de ugyanúgy le kell jönni, akkor meg már egyszerűbb, ha futok. Vagyis végigmegyek a pályán.

Egy ideig görcsösön kapaszkodtam a szintidőbe, a megfelelni akarásba, hogy nem akarom Lilla előtt leégetni magam, nem akarom, hogy miattam ne érjen be időbe, jaj istenem, mit fognak gondolni rólam mások, a többiek?!

De egyszerűen nem tudok mit tenni, bárhogy erőlködöm, nem megy. Be kell látnom, be kell vallanom magamnak, hogy ehhez itt és most én kevés vagyok. Ez egyszerűen nem fog sikerülni. Illetve már az is siker lesz, ha beérek.

És akkor megvilágosodom, hogy nekem azért kell ezt most így átélnem, mert tavaly nem láttam tovább az orromnál, mert szar párja voltam Eszternek, mert elbíztam magam és túl sokat gondoltam magamról. Mert meg kellett tanulnom, hogy van, amikor nem megy, akárhogy akarod, kevés vagy, elrontottad az evést, ivást, keveset aludtál, sár van, bármi.

De ez a verseny páros, párban kell végigmenni, és a pár mindkét tagja egyformán számít. Aki épp erősebb és aki épp gyengébb. Mindkettőnek el kell fogadnia a másikat, és tolerálnia a másik állapotát. A gyengébbnek ráadásul ott a kudarc, esetleg a szégyen érzése is. Mint most nekem.

Ebbe verte bele az orrom ott a Mátra, és ebben mutatott nekem példát Lilla, amit egy életre megjegyeztem. Mert amennyi alázat és szeretet van benne, elhitette velem, hogy nincs baj, nem számít a szintidő, ő örül, hogy itt lehet. És ezáltal én is megtaláltam az örömöt ebben a futásban. Abban, hogy futhatunk, hiszen futni szeretünk, hogy csodás a táj, hogy végigmentünk egy bitang nehéz pályán. És a végén tényleg szívből nevettem, ahogy száguldottunk be a célba, és tényleg boldog voltam, hogy megcsináltuk.

És nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mennyi jó embert ismertem meg a  futás közben. A crew mindig csodás ezeken a versenyeken, maguk is futók, maguk is tudják, mekkora küzdelem van egy-egy teljesítés mögött. Hihetetlen erőt ad, hogy nem vesztesként kezelnek, hanem bíztatnak, szurkolnak és örülnek nekünk.

És hihetetlen érzés volt, hogy Momma, Coffeeruner Évi írt nekem másnap, mert látta, ahogy befordultunk az utolsó kanyarban (érted, ők már beértek, letusoltak, ettek, elindultak, mire mi megjöttünk), és hogy arra gondolt, hogy ez mekkora meló lehet, és hogy mennyire koncentráltam, hogy mennyire erős vagyok (érted, ő mondja ezt nekem, a majdnem utolsónak!). Ezen akkor is és most is elbőgöm magam, ez megint egy olyan mondat lesz egy számomra fontos embertől, amit elviszek majd magammal, és ha megint nehéz lesz, és holtpont lesz, és nem tudom majd, hogyan, miből megyek tovább - akkor előveszem majd ezt az élményt, ezt a  futást, Lillát, Évit, és ez ad majd akkor erőt. 

18300945_1392177487531674_8221969184240661941_n.jpg

Lillával

A bejegyzés trackback címe:

https://anyufut.blog.hu/api/trackback/id/tr6012494093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.