Anyu fut

Szerelmem, Naszály

2017. november 26. - Benes Bea

A Naszály viszont szeret engem, ez holtbiztos. Megrágcsál, meggyötör, kéreti magát, megszívat - de végül mindig átenged és boldoggá tesz. Én pedig hűségesen vissza-visszajárok hozzá.

A tavalyi sár-sokk után elég hamar eldöntjük, hogy visszajövünk idén is, de már az M távra. 24 km, 1000m szint, kétszer kell felmászni a Naszály-csúcsra. Nem piskóta, de nem is tűnik vállalhatatlannak.

Kisebb kavarás után végül ott vagyunk a rajtban, a szokásos mitvegyekfel, mibenfussak stb és fotózkodások után 8.30-kor elindulunk. Az első 7.5 kilométer ugyanaz, mint az S távon, fel a Naszályra, ismerős, tudom, mi vár. Megyek szépen, ahol tudok, futok, rugózok, de nem zavar a sár sem. Beleragad a cipőm, egyszer szorosabbra is húzom a cipőfűzőm, mert érzem, hogy le fogja tépni a sár. A magam által meghatározott menetrend szerint haladok, erre a szakaszra adok magamra másfél órát. Ez be is jön, 1 óra 28 perc, amikor csippantok. Az útvonalban nincs semmi különös, ismerem, mint a tenyeremet, a félelmetes féloldalas csapás sem tűnik már annak, simán átmegyek rajta, többször futok, mint gyalogolok. Itt érem utol Esztiéket, egy jó szakaszon innentől együtt megyünk.

Persze megint végiggondolom, hogy 1. mi a fenét keresek itt 2. ide többet nem jövök vissza 3. na jó, valami rövidebb távra 4. de azokon is meg kell futni ezt a sz-r részt 5. akkor viszont jöhetek jövőre is az M-re.

Oké, nem vagyok túl határozott, de ott és akkor teljesen logikusnak tűnt a gondolatmenet. Futólogikával mindenképp.

A Naszályról lefelé viszont új az útvonal, azaz én ezt nem ismerem. Rövid szakaszon megyünk le, elérjük a frissítőpontot. Itt megeszem az egyik gélt, kóla, csoki, banán, egy pohár víz, és indulunk tovább. Egy helyen majdnem utat tévesztünk, de itt még kiszúrom a szalagot. Mondjuk az kicsit félelmetes, hogy kint a felirat, bányaterület, belépni tilos - de hamarosan nem ez lesz a legnagyobb problémám :D Hanem az, hogy megint mászunk felfelé a Látó-hegyre. Rövid, de jó kis meredek szakasz, viszont a kilátás...

 Mindig mindenért kárpótol

Elhagyom Esztiéket, kicsit gyorsabb vagyok, de ezt hamarosan alaposan megbánom. Igen, eltévedek. Egyszerűen nem veszek észre egy éles balkanyart, talán önvédelemből, mert az vezet fel újra a Naszály-csúcsra. Simán továbbfutok egyenesen, egy jelöletlen úton, és hiába szól a vészcsengő a fejemben, hogy nincs jel, nem fordulok vissza. Legnagyobb pechemre ráadásul sikerül a korábbi útvonalra átfutnom, látok szalagot, elindulok az egyik irányba, de gyanúsan ismerős a táj. Igen, itt már jártunk, ez az út vezet a frissítőpontra. Visszafordulok, visszafutok, és elindulok a másik irányba. Közben újra elkezd szakadni a hó, egyre hisztérikusabb állapotban vagyok, senki nem jön utánam, sehol egy lélek, kavarok le-föl, megy az idő, én meg nem haladok. Korszakalkotó ötletem támad, előveszem a telefonom, megkeresem a tracket, van jel, megtalálom magam. És igen, átvágtam az utat szépen, úgyhogy elindulok visszafelé, amíg rá nem találok a jelre. Csak 40 percet b.sztam el. Annyira mérges vagyok, hogy majd' felrobbanok, és csak icipicit vigasztal, hogy szembejön Szilvi és Ica, legalább őket megmentem a nagyobb eltévedéstől, bár Szilvi tuti tudna valami útvonalat vissza a pályára. 

Én viszont követem a jelet, vissza is találunk az elveszett útra, hát nem csodálom, hogy nem akartam látni. Iszonyú meredek, csúszik is, de legalább viszonylag rövid. Benyomom a második gélt, és nekivágok. Bevallom, megint csak fától fáig jutok, kinézek egy célt, addig felmászok, pihegek kicsit, és így tovább. És egyszercsak újra fenn vagyok, újra csippantok a Naszályon és elindulok lefele. 

Ez már megint ismerős, erre megy az S táv, ezt ismerem, mint a tenyerem. Köves rész után saras rész, aztán a frissítőpont, aztán sok-sok sár és a Gyadai-rét iszonyú sok sárral.

Folyamatosan nézem az órám, vajon beleférek-e a szintidőbe, de itt a réten már látom, hogy nem, ki fogok csúszni. Írok is Ritának, hogy ne aggódjon, jövök, csak kések. És iszonyatosan mérges vagyok magamra, sírni tudnék, igazi keserű dühöt érzek, persze csak magamra, hogy béna vagyok és aztán a rossz döntéseket még rosszabbakkal tetézem. És ennek a rohadt rétnek se lesz soha vége!!

Aztán ahogy lenni szokott, beletaposom a dühömet a sárba, a földbe, csak megyek tovább, csak teszem egymás után a lábaimat, és eszembe jut megint a Szimpla és Lilla, és megfogalmazódik végre bennem is, hogy tök hülyeség dühösnek lenni, hiszen itt vagyok az erdőben, azt csinálom, amit szeretek, futok terepen, erdőben, esőben, sárban, emelkedőn, lejtőn, csúszkálok, koszos vagyok, boldog vagyok. Oké, a szintidőből kicsúsztam, de nem azért, mert nem tudok futni, hanem mert nem tudok tájékozódni, na és, hát egy kicsit tovább lehetek kint! 

És innentől azt hiszem, már vigyorgok megint, fáradt vagyok, és a függőhíd után még jó sokat kell futni, de nem érzem az elkeseredettséget, a fáradtságot, örülök a kirándulóknak, a kutyáknak, örülök, amikor kiérek az erdőből és Zsuzsi odakiált, örülök, hogy Boró rakja a nyakamba az érmet, örülök, hogy itt vannak a barátaim, akik tényleg aggódtak értem, örülök a levesnek és a tiszta ruhának, az ülésfűtésnek és hogy látom Szilviéket befutni.

23758274_10212118260846575_350450147_n.jpg

Naná, hogy már kocsiban megbeszéljük, jövőre újra visszajövünk. Mert a Naszály szerelem.

23621967_715957278603746_2908353566984465755_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://anyufut.blog.hu/api/trackback/id/tr7313328081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.