Anyu fut

Sarazni jó (nem)

Ultrakék Trail Cserhát

2018. augusztus 27. - Benes Bea

Írhatnám, hogy én ennyi sarat még életemben nem láttam, dehát ez nem lenne igaz, hiszen a Naszály Trail évről évre megörvendeztet minket a maga sárbirodalmával. És hát sejthettem volna, hogy egy olyan versenyen, aminek befutója a Naszályon túl van, na ott akkor is lesz sár, ha előtte 3 hétig hőségriadó volt.

Valahol, valamikor két váltópont között megkérdezem Szilvit, mégis ez egész pontosan kinek az elvetemült ötlete volt?! Megnyugtat, hogy az övé. Onnantól már csak az a kérdés izgat, vajon miért mondtam igent?! De ezt is tudom, a pólóért (Átengedett a hegy!, de a pólóra majd visszatérünk.)

Persze ez a verseny is lehetett volna jó és ideális, hiszen nyár végén lehetne épp kellemes időjárás is a Cserhátban, de persze kifogjuk az EGYETLEN napot a hónapban, amikorra egész napos zuhogó esőt jósolnak és hidegfrontot, meg még szelet is. Szombat este érkezünk meg Hollókőre a szállásra, csakcsajok, szerintem mindannyian bőszen imádkozunk, hogy ne essen, kerüljenek másfele a felhők - természetesen fél 6-kor zuhogó esőre ébredünk. Ráadásul a környéken állítólag már csütörtök óta esik, alaposan feláztatott talajra számíthatunk. Meg egész napos esőre, szóval a mitvegyekfel, mibefogokátöltözni kérdések most kivételesen egészen helytállóak. 

Én nem szeretem a széldzsekit, nekem az a jó, ha minél kevesebb vizes réteg van rajtam, meg futás közben nem is fogok fázni. 

Reggel 7-kor indul a verseny, a csapatunkból Márti indul elsőnek, hősiesen 2 szakaszt is bevállalt, így egy félmaratont teljesít. Utána jövök én egy 16-ossal, majd Szilvi, utána én egy 18-assal és végül Ági a befutó, aki megmássza a Naszályt is.

A rajtban egyre gyengébb az eső, hideg nincs, és szerencsére a szél sem volt komoly. Ez így is marad egész nap, néha rákezd, néha csak csepeg, van, hogy eláll teljesen, a szél pedig csak egyszer-egyszer támad fel.

A verseny maga tiszta UB-feeling, csak jóval kevesebb versenyzővel, barátságosabb, közvetlenebb hangulatban. Az első ponton izgatottan várjuk a futókat és lessük a lábukat, ki mennyire sáros. A beérkezők pedig azt lesik, hol tudnának megmosakodni (lemosni a sarat), tiszta, száraz ruhába bújni, és úgy beülni az autóba. Van, aki kék kútnál oldja meg, van, aki egy pocsolyában, úgy többé-kevésbé azért mindenkinek sikerül megoldást találnia. Mártiék gyanúsan későn jönnek, mondjuk az általa jósolt 3 órát túlzásnak találjuk, hamarabb is ér  be, de a talajviszonyok miatt jóval lassabb mindenki, mint várható/szokott. 

Nem sok jót remélek, amikor elindulok, de ami jön, arra nem vagyok felkészülve. Ami persze az én hülyeségem, hiszen ismerhetném már a Naszályról ezt a fajta tapadós, ragadós, agyagos sarat, amibe beleragad a cipőd, konkrétan letépi rólad, és ráragad és cipelsz magaddal lábanként 5 kiló pluszt. Lerázni, levakarni sehogy se tudod, és felesleges is, mert egy perc múlva újra ugyanannyi lesz rajta. Főleg a nyílt területeken, a tarlókon nehéz ez, tényleg nem tudok futni, csak küzdök, mint malac a jégen. Egyet lépek, de nem előre haladok, hanem oldalra csúszok. Egy idő után feladom, nem tudok futni itt, sem elég erős, sem elég technikás nem vagyok hozzá, inkább tempósan csúszkálok. A felfeléket és a lefeléket megtolom annyira, amennyire tudom, de azért nem akarok szétszakadni. Mondjuk nincs is sok szint, vagyis nem félelmetesek az emelkedők, szép időben csodásan futható lenne. Ezzel kínzom magam, miközben dagonyázom a sárban. 

40131351_2253426301351442_6832227837521428480_o.jpg

Ezen a szakaszon az első 10 km-en egész jól vagyok, utána kezdek kicsit szétesni fejben, egyre több a hiszti, kicsit unom, kicsit befejezném már, kicsit ott lennék már. Igyekszem kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből, és csak arra koncentrálni, hogy haladjak, ahol tudok. A táj maga gyönyörű, főleg az erdőben, a megbújó temető, a köd, pára, a fák, a felbukkanó panoráma, a megbújó kis falvak... Szép időben maga lenne a csoda, de erre sem gondolok :)

Aztán egyszer csak végre beérek a faluba, kanyargok a jelzés után, és megváltás, amikor meglátom a váltóponton vigyorogni Szilvit és Mártit :)

Átadom a dugókát, iszok egy kis kólát, és indulunk a következő pontra, ahol megvárjuk majd Szilvit, és ahonnan ismét én indulok. Nem igazán érzem a csít a következő 18 km-re, nem is nagyon tudom, hogy lesz ez, de igyekszem az aktuális problémáimmal foglalkozni. Koszos vagyok, vizes, fázok, és ennem is kellene :) A romhányi váltópontnál egész konkrétan Márti bekönyörög minket pisilni egy barkácsboltba, az eladó van annyira jó fej és kedves, hogy beenged, klassz az angol wc és folyóvíz (igen, ez nekem minden versenyen központi kérdés) :) Átöltözöm félig-meddig szárazba, azaz pólót és zoknit váltok, a nadrág, cipő marad. Iszok egy pohár forró paradicsomlevest, reménykedem, hogy a gyomrom bírni fogja, de olyan jól átmelegít, nem tudom otthagyni.

40077686_1992671484124674_3860360057828933632_n.jpg

Megtapsolunk minden futót, elintegetjük Ritát és Esztert, aztán egyszercsak itt van Szilvi, és már megint mehetek.

Valahogy ez a szakasz könnyebbnek tűnik, valószínűleg azért, mert 1. sokkal rosszabbra kondícionáltam magam 2. már tudom, mi vár rám 3. fejben sokkal jobban összerántottam magam. Szólok még indulás előtt Mártinak, hogy a 18 km-re bőven számoljanak 3 órát, fáradt is vagyok, a talaj se lett jobb. Így is indulok, 1 óra alatt akarok 6 km-t futni, és ebből kell 3 :) Ez így elég kézzelfogható és teljesíthető, minden 3 kilométernek örülök, ami közelebb visz a célhoz. Az első 6 pikkpakk elmegy, sőt 7 is, jól vagyok, valahogy kellemesebb ez a szakasz, jobban futható nekem, vagyis több a futható rész. Az órám viszont kezd merülni, azon imádkozom, hogy csak 10-ig bírja ki, utána átváltok az Endomondora, hogy a telefonom se merüljön. És megint bejön, hogy akkor jó, ha nem figyelem az időt, onnantól futok élvezetből és örömmel, és onnantól telnek sokkal gyorsabban a kilométerek és percek is. 

Itt is vannak csodálatos részek, egy szakaszon az erdőben belefutunk egy hideg párás felhőbe, alig látok előre 1-2 métert, nedves és nyirkos és hideg minden, saras és félhomályos, mint egy horrorfilmben, egészen elképesztő. Vagy a fenyves rész, ahol nemcsak a hatalmas fák ejtenek ámulatba, hanem az az intenzív illat is, amitől szinte nem kapok levegőt, és mégis azt érzem, hogy mámorító és nem akarok innen kimenni.

40183496_2253424394684966_6815160139998298112_o.jpg

Maga az útvonal jelölés egyébként szinte tökéletes, egy-két helyen vagyok csak bizonytalan, de ez már a fáradtságtól is lehet, viszont meglepő módon mindig jó döntést hozok, és nem tévedek el! 

A jelölés és a szalag mellett nézem a táblákat is, egyszer csak felbukkan az Ősagárd 4,7 km felirat, amitől megtáltosodom, nekem ott a cél, oda kell eljutnom. Innentől úgy vagyok vele, hogy mindent megfutok, amit csak tudok, néha azt is, amit nem, mert már minden mindegy, nem baj, ha elfogy az erőm vagy a vizem, simán beérek már túrázva is, még a 3 óra alatt is. De semmi ilyen nem történik, az utolsó 1,7 km (ezt is a tábláról nézem) a legrosszabb, ez a legsarasabb, itt megint küzdök és hisztizek és káromkodok, de egyszer csak ennek is vége lesz, jön a falu, aszfalt, közeledik a pont, olyan kedvesen fogadnak, hogy csak na, dugókázok és vége, megcsináltam a saját részemet.

Itt végre eszek mindent az asztalról, korábban ezt nem mertem, egy gélt, egy gyümölcsszeletet, 2 sótablettát, meg kb egy liter vizet ittam meg az úton. A verseny egyébként félig önellátó, csak a váltópontokon van frissítés, menet közben azt eszel-iszol, amit magaddal cipelsz. Itt viszont megiszok vagy 4 pohár kólát, eszek dinnyét, sajtot, csokit, kókusztekercset :D 

Gyorsan cipőt és zoknit váltok, majd indulunk a célhoz. Itt Ritával letusolunk, a langyos víz annyira nem jó, de tisztának lenni, száraz ruhába bújni mégis nagyon jó érzés. Eszünk, én megint paradicsomlevest, a többiek a rántott húsért vannak megőrülve, de nekem ilyenkor a leves a legeslegjobb, minden kimerítő verseny után. Várjuk Ágit, ő az utolsó a csapatunkból, övé a Naszály, már szürkül az idő, folyamatosan esik vagy szitál az eső, nincs könnyű dolga, de ügyenesen és lelkesen megfutja, ahogy beér, megkapjuk az érmeket, még egy kicsit fotózkodunk, aztán indulunk haza.

img_0101.jpg

Nagyon elfáradtam, a sárban csúszkálástól érzem a bokámat és a térdemet (nincs ehhez hozzászokva), de mindennel együtt remek nap volt, büszkén fogom viselni a pólót, hiszen megdolgoztunk érte - na persze majd ha megkapjuk, mert egy vis major miatt nem érkeztek meg időben, csak utólag postázzák a szervezők :) De ez legyen a legnagyobb bajunk, egy ennyire barátságos versenyen ez is belefér.

Azt mondjuk nem tudom, a cipőmról hogyan fogom levakarni a sarat...

40086211_884860071713465_6987654530640904192_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://anyufut.blog.hu/api/trackback/id/tr5214205301

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.