Anyu fut

Zöld rajtszámmal

2019. május 12. - Benes Bea

Mindig bajban vagyok, ha az Ultrabalatont kell megírnom. Eddig csapatban futottam mindig, a belsős poénokat, a rengeteg történést hogy meséled el? És a mostanit, ami inkább egy hatalmas belső utazás volt? 

Hogy meséljem el, hogy minden kis gesztus mennyit számított? Hogy az első pillanattól kezdve milyen elképesztő mennyiségű szeretetet kaptam mindenkitől? A versenyközpontban, barátok, ismerősök, épphogy ismerősök, mindenkinek van egy jó szava, egy ölelése, egy kis bíztatása számomra. Robi összeállítja nekem a frissítést, még úgy is, hogy nem engem kísér, maga is fut párban.

Hogy milyen érzés ott állni a rajtban, nem, már előtte is, ott sétálni a zöld rajtszámmal? Leírhatatlan. Könnyes a szemem, persze. Nem tudom, mit keresek itt, de boldog vagyok, hogy bevállaltam és megélhetem ezt a pillanatot.

És elindulni, nem belegondolni, hogy mi lesz, meddig jutunk, hol szállunk majd ki... Csak az útra koncentrálni, arra, hogy haladjak. Megtesszük az első plusz kilométert oda-vissza, becsatlakoznak a bicikliseink, még jön egy-két ismerős, aztán mindenki szépen felveszi a saját ritmusát és elindul a nagy utazás.

Maga az út eseménytelen. Ezt a szakaszt, Pécsely-Vászoly-Dörgicse még sosem futottam, de nagyon élvezem. Igen, az emelkedőket is. Tudnék futni, szeretnék is, de nem merek, azt mondták, tartalékoljam az erőmet, nem kell hősködni.

Az időjárás viszont meglep, meleg van, süt a Nap ezerrel, és fúj a szél, szárít nagyon. Egyfolytában szomjas vagyok, de nem merek sokat inni, csak fél óránként pár kortyot. Nyomjuk a sót, az jó, elmúlik a kézdagadásom, minden rendben van gyomorilag is.

30 km-nél van egy kis hiszti, csak a fejemben, attól, hogy a zánkai pont nem ott van, ahol volt, úgy érzem, sose érek oda, sose jön Emő.... De kirázom a fejemből, meggyőzöm magam, hogy ez nem gond, majd eljön, ott is jó lesz, ahol lesz. És egyszercsak tényleg, sőt Pacsék is ezen a ponton váltanak, van velük nagy örömködés és ölelkezés, jó őket látni. 

Nem büfézek sokat, megyek tovább.

Aztán innen nem tudom kronológikusan, hogy mikor mi történt.

Tudom, hogy valami emelkedő után átöltözöm és Szilvi megmossa az arcom.

Tudom, hogy a Vargánál találkozunk legközelebb Emővel, új zoknit kérek, mert érzem, hogy valami nő a sarkamon.

Tudom, hogy toljuk a frissítést rendesen, még eszek is, banánt és rizst, ha csak picit is.

Tudom, hogy valahol leesik Szilvi lánca, és egyedül megyek tovább, de nem esek pánikba, tudom, hogy megoldja és utolér és így is lesz.

Tudom, hogy a Varga előtti 2 km-en megint nagyon szenvedek, nekem ez a mumusom, pedig tuti nem ez a legrosszabb szakasz. Aztán végre befutunk, ott van Emő, leváltja Szilvit. Megkapom a söröm, zoknit cserélek, Szilvi megmasszírozza a combjaimat. Találkozunk Norbiékkal, váltunk pár szót, aztán elindulok, Keszthely a következő találkozási pont. Pisilni akarok, de nem találom a ToiToit, nem akarok átfutni a pincészeten, de mégis sikerül.

Elindulok, egyszercsak utolér Emő, minden rendben, dumálunk, haladunk. Ez a szakasz gyönyörű, de nehéz, mert nem olyan látványosan emelkedős, inkább sunyi. Nem tudom, mi lenne jó, futnék, de nem merek az emelkedőkön, így viszont lassú vagyok.

A gyomrom is vacakolni kell, nem igazán rossz, csak frissítés után kicsit émelygek. Kell pár perc, amíg helyrejön. Ez is időveszteség. Valószínűleg azt rontom el, hogy csak szintetikusat eszek, kellett volna a banán, rizs is mellé, bírta volna a gyomrom. Tanulság 1.

Valahol Nóri és Márti rámköszön, elsírom magam, úgy megörülök nekik.

Közben érzem, hogy a talpam egyre rosszabb, már több hólyagom is lehet, amik folyamatosan nőnek és fájnak. Nem tudom, mit kellene velük kezdeni, valószínűleg ki kellett volna szúrni, leragasztani és úgy folytatni. Így mikor Gyenesdiáson az egyik magától kidurran, felsikkantok. Iszonyúan fáj, innentől lépni alig tudok. Tanulság 2.

Emő tartja bennem a lelket, mindent nagyon jól csinál, csak egy-egy mondatot mond, egy-egy információt.

Érzem, hogy ennek a versenynek Keszthelyen vége lesz, de oda el akarok jutni. Fáj minden lépés, még 7 km van hátra, amikor szólok Emőnek, hogy ennek vége, innen sétálok, engedjük el a szintidőt. A séta se jó, de futni nem bírok, nem tudok úgy lépni, hogy elviseljem.

Nincs bennem csalódottság, vagy harag, semmi negatív érzés. Szeretnék eljutni Keszthelyig, levenni a cipőt és a zoknit, megnyugtatni a gyomrom valahogy. De annak rettenetesen örülök, hogy fejben totál egyben maradtam, kibírtam nap közben a melegben, és a testem is csak annyira fáj, amennyire 80 km után normális. Erős vagyok, ez egészen biztos, és ennek nagyon-nagyon örülök.

Meglátom a pontot, még összeszorítom a fogam, mégis csak legyen beFUTÓ az a befutó, aztán Szabolcs karjába borulok, mielőtt leszedi rólam a rajtszámot, de csak öröm van bennem és boldogság, hogy elértem ide, hogy bele mertem vágni, hogy utaztam egy fantasztikusat.

Nagyon sokat tanultam ez alatt a több, mint 12 óra alatt, de nagy önbizalmat is adott a Korinthoszra az, ahogy éreztem magam közben. És amennyi szeretetet kaptam előtte, közben és utána, az egészen elképesztő. Két csodálatos kísérőm volt, aki leste minden gondolatomat, néha kitalálták azokat, néha ők sugallták, mit kellene csinálnom, nagyon jól működtünk együtt végig.

Sok tanulság van, de a legnagyobb talán az, hogy az ultra egy felelemelő, fantasztikus utazás, minden jó és rossz pillanatával együtt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anyufut.blog.hu/api/trackback/id/tr3814822282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.