Anyu fut

Zöld rajtszámmal

2019. május 12. - Benes Bea

Mindig bajban vagyok, ha az Ultrabalatont kell megírnom. Eddig csapatban futottam mindig, a belsős poénokat, a rengeteg történést hogy meséled el? És a mostanit, ami inkább egy hatalmas belső utazás volt? 

Hogy meséljem el, hogy minden kis gesztus mennyit számított? Hogy az első pillanattól kezdve milyen elképesztő mennyiségű szeretetet kaptam mindenkitől? A versenyközpontban, barátok, ismerősök, épphogy ismerősök, mindenkinek van egy jó szava, egy ölelése, egy kis bíztatása számomra. Robi összeállítja nekem a frissítést, még úgy is, hogy nem engem kísér, maga is fut párban.

Hogy milyen érzés ott állni a rajtban, nem, már előtte is, ott sétálni a zöld rajtszámmal? Leírhatatlan. Könnyes a szemem, persze. Nem tudom, mit keresek itt, de boldog vagyok, hogy bevállaltam és megélhetem ezt a pillanatot.

És elindulni, nem belegondolni, hogy mi lesz, meddig jutunk, hol szállunk majd ki... Csak az útra koncentrálni, arra, hogy haladjak. Megtesszük az első plusz kilométert oda-vissza, becsatlakoznak a bicikliseink, még jön egy-két ismerős, aztán mindenki szépen felveszi a saját ritmusát és elindul a nagy utazás.

Maga az út eseménytelen. Ezt a szakaszt, Pécsely-Vászoly-Dörgicse még sosem futottam, de nagyon élvezem. Igen, az emelkedőket is. Tudnék futni, szeretnék is, de nem merek, azt mondták, tartalékoljam az erőmet, nem kell hősködni.

Az időjárás viszont meglep, meleg van, süt a Nap ezerrel, és fúj a szél, szárít nagyon. Egyfolytában szomjas vagyok, de nem merek sokat inni, csak fél óránként pár kortyot. Nyomjuk a sót, az jó, elmúlik a kézdagadásom, minden rendben van gyomorilag is.

30 km-nél van egy kis hiszti, csak a fejemben, attól, hogy a zánkai pont nem ott van, ahol volt, úgy érzem, sose érek oda, sose jön Emő.... De kirázom a fejemből, meggyőzöm magam, hogy ez nem gond, majd eljön, ott is jó lesz, ahol lesz. És egyszercsak tényleg, sőt Pacsék is ezen a ponton váltanak, van velük nagy örömködés és ölelkezés, jó őket látni. 

Nem büfézek sokat, megyek tovább.

Aztán innen nem tudom kronológikusan, hogy mikor mi történt.

Tudom, hogy valami emelkedő után átöltözöm és Szilvi megmossa az arcom.

Tudom, hogy a Vargánál találkozunk legközelebb Emővel, új zoknit kérek, mert érzem, hogy valami nő a sarkamon.

Tudom, hogy toljuk a frissítést rendesen, még eszek is, banánt és rizst, ha csak picit is.

Tudom, hogy valahol leesik Szilvi lánca, és egyedül megyek tovább, de nem esek pánikba, tudom, hogy megoldja és utolér és így is lesz.

Tudom, hogy a Varga előtti 2 km-en megint nagyon szenvedek, nekem ez a mumusom, pedig tuti nem ez a legrosszabb szakasz. Aztán végre befutunk, ott van Emő, leváltja Szilvit. Megkapom a söröm, zoknit cserélek, Szilvi megmasszírozza a combjaimat. Találkozunk Norbiékkal, váltunk pár szót, aztán elindulok, Keszthely a következő találkozási pont. Pisilni akarok, de nem találom a ToiToit, nem akarok átfutni a pincészeten, de mégis sikerül.

Elindulok, egyszercsak utolér Emő, minden rendben, dumálunk, haladunk. Ez a szakasz gyönyörű, de nehéz, mert nem olyan látványosan emelkedős, inkább sunyi. Nem tudom, mi lenne jó, futnék, de nem merek az emelkedőkön, így viszont lassú vagyok.

A gyomrom is vacakolni kell, nem igazán rossz, csak frissítés után kicsit émelygek. Kell pár perc, amíg helyrejön. Ez is időveszteség. Valószínűleg azt rontom el, hogy csak szintetikusat eszek, kellett volna a banán, rizs is mellé, bírta volna a gyomrom. Tanulság 1.

Valahol Nóri és Márti rámköszön, elsírom magam, úgy megörülök nekik.

Közben érzem, hogy a talpam egyre rosszabb, már több hólyagom is lehet, amik folyamatosan nőnek és fájnak. Nem tudom, mit kellene velük kezdeni, valószínűleg ki kellett volna szúrni, leragasztani és úgy folytatni. Így mikor Gyenesdiáson az egyik magától kidurran, felsikkantok. Iszonyúan fáj, innentől lépni alig tudok. Tanulság 2.

Emő tartja bennem a lelket, mindent nagyon jól csinál, csak egy-egy mondatot mond, egy-egy információt.

Érzem, hogy ennek a versenynek Keszthelyen vége lesz, de oda el akarok jutni. Fáj minden lépés, még 7 km van hátra, amikor szólok Emőnek, hogy ennek vége, innen sétálok, engedjük el a szintidőt. A séta se jó, de futni nem bírok, nem tudok úgy lépni, hogy elviseljem.

Nincs bennem csalódottság, vagy harag, semmi negatív érzés. Szeretnék eljutni Keszthelyig, levenni a cipőt és a zoknit, megnyugtatni a gyomrom valahogy. De annak rettenetesen örülök, hogy fejben totál egyben maradtam, kibírtam nap közben a melegben, és a testem is csak annyira fáj, amennyire 80 km után normális. Erős vagyok, ez egészen biztos, és ennek nagyon-nagyon örülök.

Meglátom a pontot, még összeszorítom a fogam, mégis csak legyen beFUTÓ az a befutó, aztán Szabolcs karjába borulok, mielőtt leszedi rólam a rajtszámot, de csak öröm van bennem és boldogság, hogy elértem ide, hogy bele mertem vágni, hogy utaztam egy fantasztikusat.

Nagyon sokat tanultam ez alatt a több, mint 12 óra alatt, de nagy önbizalmat is adott a Korinthoszra az, ahogy éreztem magam közben. És amennyi szeretetet kaptam előtte, közben és utána, az egészen elképesztő. Két csodálatos kísérőm volt, aki leste minden gondolatomat, néha kitalálták azokat, néha ők sugallták, mit kellene csinálnom, nagyon jól működtünk együtt végig.

Sok tanulság van, de a legnagyobb talán az, hogy az ultra egy felelemelő, fantasztikus utazás, minden jó és rossz pillanatával együtt.

 

Én nem ilyen Vértesre emlékszem

Mindig van egy első

Amikor beneveztem a Terepfutás.hu új versenyére, az Ensport Vértes Trailre, egyértelmű volt, hogy a leghosszabb távra megyek, mert még élénken élt bennem a tavaszi Vértes Trail, hogy mennyire klassz és futható és kellemes verseny volt. Aha.

Azt mondják, a futókarma mindig orrba vág, ha szükséged van rá. Ha elbizakodott vagy, ha nem készülsz fel tisztességesen egy versenyre, ha lebecsülsz egy pályát vagy távot, valami mindig közbejön és úgy alakul, hogy megtalálod benne a tanulnivalót.

Így jártam én most a Vértessel. Élénken élt bennem a tavaszi maraton emléke, amit egy betegség után teljesítettem, és úgy emlékeztem, hogy nagyon könnyedén, kellemesen futható, széles utakon, kellemes emelkedőkön és lejtőkön, nem belehalva... Ennek megfelelően nem is vettem túl komolyan a mostani versenyt sem, mondván, ez a Vértes, itt nem lesz baj! 30 km, 800m szinttel azért nem kevés, de tényleg úgy gondoltam, kellemes lesz. Ezért a héten nem is nagyon pihentem, inkább kihasználtam a hosszú hétvégét, és gyakorlatilag minden nap futottam. Ráadásul terepen is, Ritámmal egy 3/4 Szénás kört, Ettivel a Normafánál, meg azért betonon is.

Persze tudtam én, hogy nem onnan indulunk, mint tavasszal, Szár helyett Mórrol, és másik oldalról indulunk hegyet mászni, de tényleg nem számítottam meglepetésre.

A reggel és a készülődés a szokásos, bőven hagyunk időt magunknak (khm) eldönteni olyan fontos kérdéseket, hogy miben fussunk, milyen cipő kell, hátizsák vagy övtáska és hasonlók. Meleg lesz, ez egyértelmű, én a póló-térdnadrág kombinációnál maradok, plusz kesztyű, mert a kezem fázik :)

A rajt helyszíne egészen pazar, van kellő számú öltöző és wc, sehol sincs tumultus, még válogathatunk is.

10-kor elrajtolunk, elég hamar magam maradok a sor végén, de nem zavar, be akarom osztani az erőm, meg élvezni a futást. Betonon indulunk, enyhe emelkedőn, ez pont jó, hogy bemelegedjünk.

Aztán beérünk az erdőbe, és nem hiszek a szememnek. Egy sávos ösvény, csúszós, meredek, köves, ráadásul belógnak félig megdőlt fák az útra. Vagyis egyszerre kellene néznem a lábam elé és vigyázni a fejemre. Na ez nem is jön össze, így megtörténik velem, ami még soha: kétszer is nekiszaladok egy-egy bedőlő fának, de úgy tisztességesen, komolyat koppanva. A másodiknál kezdem felfogni, hogy ez nem az az arca a Vértesnek, amit félvállról lehetne venni, ahol én tudok majd klasszul futni.

Ráadásul a lejtők is inkább a Mátrára emlékeztetnek, meredek, csúszós, poros, fától fáig botladozom. És magamban veszettül szitkozódom. Nem tesz jót a hangulatomnak az sem, hogy valahol benézünk egy jelzés, és szép számú vonatunk utat téveszt. Mire visszavergődőm a jelzésre, jó pár tíz perc eltelik, összeszedek a susnyásban is szép számű sebet, karcolást, a fejem is lüktet.

45424903_920229124843226_6924557513987719168_n.jpg

A kilátás mondjuk gyönyörű volt

5 kilométernél vagyok, majdnem egy órája úton, és nagyon-nagyon hisztis állapotba sikerült hajszolnom magam. Nem tesz jót az sem, hogy egy sérült sportárs mellé keveredek, aki egyfolytában arról beszél, milyen szar itt, és nem jön többet ide. Értem én, hogy fáj a lába, és hogy szar lehet így mászni, de engem is totál lehúz, amíg ott nem tudom hagyni :( (Előtte természetesen megkérdeztem, hogy boldogul-e egyedül, van-e nála minden, ami kell, vagy segítsek. Már szólt Csanyának, hogy a ponton kiáll, és nem kérte, hogy maradjak vele.)

6 és fél után valahogy kellemesebb lesz az út, legalábbis futható, de az igazi megváltást Csipi felbukkanása hozza el, innen tudom, hogy nem messze van az első frissítőpont. 7.7 km 1 óra 25 perc alatt... Hát ez kemény lesz, ha így marad, mindenesetre a csippantás után eszek és iszok, majd elindulok vissza Csipiékhez. Felfelé megyek, jönnek szembe az M távosok, de itt azért valamennyire futható. És innen átfordul valami, a megszokott arcát kezdi mutatni a hegy, kellemesen futható széles utak, enyhén emelkedik, de nem gáz, nincs sár, kövek is csak elvétve, az erdő színei és az avar pedig maga a csoda.

Szinte észre sem veszem, és elérek a második pontig, a faluban látom, hogy valaki eltévesztette a jelzést (rózsaszín nyilak a betonon), messze van, nem tudok utána kiabálni, de leintem a Family Frostot és megkérem, ha utoléri, szóljon már neki, hogy jöjjön vissza a nyílig. Én megyek a helyes úton, nagyon örülök Cögének, aki bekerepel a pontra, itt is a szokásos eszem-iszom, utántöltést nem kérek, mert a zsákból még nem fogyott semmi. 

45314982_920229078176564_1020923024863395840_n.jpg

Általában ilyen

A tempóm sokkal jobb, simán futok 6.20-as kilométereket is, elvagyok, élvezem, hogy egyedül vagyok. Figyelem a jeleket, nem is rontok sehol. Aztán...

Aztán 18-nál történik valami. Vagyis nem történik semmi, ez a legfurább. Belefutok egy olyan falba, amivel már nagyon rég nem találkoztam. Innen 22-ig kínszenvedés. A lábam vinne, de a fejemben baj van, megy a hiszti, hogy én ezt unom, melegem van, fázom, sok van még hátra, sose lesz vége, utálom, hogy ilyen szép és futható lenne, és csakazértis sétálok :( Rettenetesen sajnálom magam egyrészt, ugyanakkor viszont kicsit kívülről nézve nagyon jól is szórakozom, mert pontosan tudom, hogy semmi bajom, ez csak hiszti. 

Megeszek egy gélt, iszok némi vizet, és eldöntöm, hogy lesz ami lesz, innen futok (kocogok), ahol tudok. Így is lesz, egész 24-ig, amikor konkrétan a harmadik ponton szólítanak le, hogy akkor esetleg csippantsak és egyek valamit. Na de mondom, nektek egy kilométerre arrébb kellene lennetek, 25-nél. Mire közlik, hogy ez már az, innen kb 5 km van hátra, meg még kb 90 m szint. Ennek annyira, de annyira megörülök, hogy el se tudom mondani.

45345736_920229041509901_7094339886185971712_n.jpg

Utolsó etap, 5 kilométer a célig

Írok Ritának, hogy most indulok az utolsó pontról, így kb ki tudja számítani, mikor érkezem. Az emelkedőket megsétálom, a lejtőn és egyenesekben futok. Egyszercsak felbukkan előttem egy hatalmas ló, fekete, gyönyörű, van lovasa is, udvariasan utat adnak, én meg még utánuk is nézek, hogy vajon nem csak a szemem káprázik? 

Nem bánnám, ha már vége lenne, de innen már szépen, egyenletes futok, még van is, akit leelőzök, persze ez semmit nem számít.

A célban Rita vár, elújságolom, hogy kétszer leütöttem magam, elzavarnak az orvoshoz, Rita felügyeli, hogy oda is menjek, semmi komoly, egy kis piros pukli.

Az öltözőben újabb meglepetés, forró víz a zuhanyban!!!! Letusolunk, gulyás, kapunk kólát és almát, még Esztivel is összefutok. Végeredményben minden szép és jó, ma is tanultam valamit, és ahogy nézem, jövőre lesz XL táv...

45358991_305720910030713_5183415902908973056_n.jpg

Viszonzatlan szerelem

Az a k.va Kékes

Alapvetően van nekem egy kattanásom a terepfutással. Megunhatatlanul imádom. Pedig fáj, jobban fáj, mint bármilyen aszfaltos. Itt koszos leszel, havas, saras, poros, megesznek a bogarak, megfagysz - attól függően, milyen évszak van. Ami konstans: mocskosul elfáradsz az emelkedőkön, a lejtők szétverik a combod, néha halálfélelmed is tud lenni, el lehet tévedni,stb, stb és mégis, mégis, annyira gyönyörű bent lenni az erdőben, bármelyikben, fel- és lemászni emelkedőkön, elázni, megfagyni, megsülni közben, mindent IS. Bárhol, bármelyik terepverseny tudja ezt - na de a Mátra, az azért különleges.

Persze a Naszály is az a maga nemében, de a Mátra másképp szar jó. "Technikás" terep, mondják a nagyok, ez azt jelenti, hogy nem elég a rohadt sok emelkedő és ugyanilyen lejtő, ez még köves, csúszós is.

Én visszatérő vezeklő vagyok. A Szimpla már háromszor nem sikerült (de kis számolja!?!), míg a Mátra Trailen most voltam másodszor. Úgy emlékeztem, tavaly az M távot nagyon szerettem, barátságos volt a szintidő is, szépen behúztam. Valószínűleg azt gondoltam, kezd alakulni ez a kapcsolat, ezért nevezhettem idén az L-re, vagy szimplán elvesztettem arra az időre az eszem, nem tudom.

Az L táv 28km, az nem is olyan sok, ámde van benne 1200 szintemelkedés. Igen, fel kell menni a Kékesre. Na jó, de van rá 6 óra, mondom, hogy barátságos a szintidő itt.

Amivel nem kalkuláltam, mert előre honnan is tudhattam volna: másfél nappal a verseny előtt vért kell adnom, ráadásul a náthámból visszamaradt még a köhögés, a tüdőkapacitásom sem 100 százalékos. Így osztottam, szoroztam, és úgy döntöttem, idén az is siker lesz, ha szintidőn belül becsoszogok.

Persze hogy aznap még esik is, kisebb-nagyobb intenzitással. Hideg nincs, de azért a szél nem esik jól. Túl sokat a ruhán nem gondolkozom, térdnadrág, póló, hosszú ujjú, csősál, fülvédő és sapka. Kesztyű még időnként jó lett volna, főleg fenn, de kibírható volt nélküle.

A  verseny félig önellátó, nekünk 2 frissítőpontunk van, én ezért a kötelező vizen kívül teszek még be egy gélt, 2 gyümölcsszeletet, 2 sótablettát. 

A rajtnál hátramaradok, tényleg semmi mást nem akarok, mint teljesíteni a távot, semmi esetre se futnám el az elejét. Jó, ez hazugság, futni se akarok, semmimnek sem esik jól ez a mozgásforma most. Oké, hogy enyhe emelkedővel kezdünk már az aszfalton (kb másfél kilométer), de rendkívül utálom. Fáj a lábam, nehezen mozgok, semmisejó. Csak azért nem gyaloglok bele már itt, mert 1. nagyon fázom 2. túl sokan vannak körülöttem.

Nem tudom, létezik-e verseny eleji holtpont, vagy ez csak szimpla hiszti, mindenestre nekem folyamatosan győzködnöm kell magam, hogy ne álljak ki :) Tényleg nagyon utálom az egészet, csak az segít, hogy mantrázom, csak az első 3 kilométert kell kibírni. Mert mindig az a legrosszabb, utána már beáll a gépezet.

Szóval megyek, elnyünnyögök a fejemben magammal, és várom, mikor lesz vége a felfelének. Mert itt már az elején elkezdünk felfele menni, pedig hol van még a csúcs! Addig be kell érni az első frissítőpontra - vagyis mindkét frissítő ugyanaz a pont, csak közben teszünk egy kanyart a Kékes fele. A frissítéshez LEFELE kell menni, hálát rebegek Csabáéknak, amikor valahol az erdőben közlik, hogy akkor itt balra és le, és mindjárt ott a pont.

És tényleg, egyszercsak itt vagyok, nem is olyan rossz, másfél óra alatt megvan a 8 és fél km, még élek, kapok levegőt is, már talán nem is akarom feladni, nézzük meg azt a csúcsot. Annyira örülök magamnak, hogy nem is eszek, csak egy kólát iszok, örülök Áginak és Balázsnak, meg Banán kutyának, és jókedvűen indulok.

Bár őszintén nem tudom, mi a francnak örülök, amikor innen tényleg nincs más hátra, mint rengeteg mászás. TUDOM, EMLÉKSZEM a Szimplákról, megvolt nekem ez már előlről-hátulról, mégsem hiszem el, hogy ennyi k-va szint van ezen a hegyen. Komolyan. Sose lesz vége. Miközben persze az agyam józanabbik fele PONTOSAN tudja, hol vagyok és mennyi van még hátra.

0af1db0a-9ca7-4e71-8abc-9859cc160c45.jpeg

A viszonyunkról mindent elárul ez a kép. 

Itt tényleg csak a túlélésre játszom, nem nézek semerre, próbálom nem sajnáltatni magam, minimalizálom a hisztit és csak mászok. Magam is meglepődöm, de megállás nélkül feljutok, van egy pillanat, amikor dacból/dühből futni kezdek, mert TUDOM, hogy ott a Kékes előttem, beugrik, hányszor láttam már így felbukkanni, bevillan minden akkori érzés. Tök fura, hogy soha nem érkeztem még ide megkönnyebbülve, mindig csak iszonyú káromkodások közepette :D De fenn vagyok megint, iszonyú hideg van, fúj a szél, esik valami dara, már nem eső, még nem hó, sem nem jég, de nem finom a vizes cuccban. Zsuzsiék a csippantósok, gyorsan és konokul átszaladok rajtuk, azért kemény lehet itt állni ebben az időben. Tamás száját is gyönyörű mondat hagyja itt el: egyenesen a sípályán LEFELE. Azért megnézem a csúcsot jelző követ, itt állandóan sorállás van, sebaj, úgyis fázom, a kezem megdermedt és elgémberedett, de itt most csapatom lefele a sípályán, mert itt lehet, ez nem halélfélelmes szakadék lejtő, ez szép és futható és kellemes. Esküszöm vigyorgok is közben, egy bácsi megkérdezi, mennyi a pálya, mondom 28, elismerő fintor a válasz, én legalábbis annak veszem. Itt nagyjából összeverődik egy kis csapat, akikkel együtt haladunk majd, kicsit előzgetjük oda-vissza egymást.

Itt már sokmindenre nem figyelek, tudom, hogy már visszafele megyek, kezdem élvezni az egészet. Időben vagyok, túl a Kékesen, most sok-sok lefele jön majd, meg patakátmászás meg sík.

Újra vissza a pontra, itt is vigyorgok, de ez érthető, eszek végre (közben valahol még a nagy mászás előtt betoltam a gélt), itt most banán, sósperec, olíva és 2 pohár kóla a menüm. Áginak megint köszönök, biztosítom róla, hogy nem jövök többet ma, és kérem, ha "seprűzik", szedjen majd össze engem is. Megígéri.

De nem vagyok igazán szarul, innen kb 10 km van hátra, mivel nem néztem meg a szintrajzot, nem tudom, pontosan mikor jön az extra szivatás, de mivel ez Csanya verseny, tudom, hogy egyet még másznunk kell majd. Hát nem is esik jól, de ezt már sztoikus lelki nyugalommal veszem tudomásul, bőven szintidőn belül vagyok, a combjaimat lefele és felfele is szépen szétcsaptam, el is fáradok, volt egy is eltévedés is a Sástónál, ahogy kell, kedves túrázók igazítanak útba, miközben meredtem bámulom a forró teát a kezükben. Az eső időnként rákezd, aztán eláll, de már nem érdekel, nézelődőm, álmélkodom, futok, fákon mászok át és a patakon 318-szor, ahogy szoktuk. Az erdő mesés, ilyen színek nincsenek, szerencsére észreveszem a kishavert is, nem lépek rá, viszont engedi, hogy lefotózzam:

55db5968-831f-4b20-b581-087846e6fb88.jpeg

Megint boldogan és elégedetten érek ki az aszfaltra, innen még másfél kilométer, nem állítom, hogy száguldok, de azért szépen megtolom, itt már álmodozom a forró zuhanyról és a gulyásról.

Beérek, megtapsolnak, kapok érmet, mindenki iszonyú kedves és figyelmes, és van egy-egy jó szava hozzám.

Innen meg már minden a szokásos, kicsi bandázás, evés-ivás, átöltözés, mindenkinek megmutatom a szalamandrát, aztán indulunk Ettikémmel haza.

A Mátra pedig maradt a múlhatatlan szerelmem, jövök jövőre is, megnézem, ő éppen hogy áll majd velem :)

c76df915-38d3-4b5e-a88a-c40956f74ad9.jpeg

42/42 azaz a számmisztikus, szülinapi maraton

Az van, hogy én aztán már tuti nem terveztem volna idénre maratont futni. Sőt edzőbá se tervezett ilyet! Na de azért vannak az embernek a barátai, hogy keresztülhúzzanak minden számítást, figyelmen kívül hagyjanak minden érvet, és igazi élményt adjanak a szülinapunkra. 

Elkövettem azt a hibát, hogy valamikor a Korinthosz80 után nevetve meséltem Robinak, hogy a BSI épp a 42. születésnapomon rendezi a Spar Maratont, haha, de vicces. Robi szerint viszont ez egy kihagyhatatlan ziccer, mert ilyen csak nagyon keveseknek adataik meg, úgyhogy minden tiltakozásom, érvem, könyörgésem, fenyegetésem dacára benevezett. Azt mondta, jó móka lesz, meg az nekem egy sprint táv. Én nem nevettem, viszont minden ismerősöm, legyen az futó vagy nem futó, de még a futást zsigerből utálók is azt mondták, ez fantasztikus ajándék, felejthetetlen élmény! 

Én a verseny napján is azt gondoltam, hogy 42 szelet dobostorta csak jobb lett volna, de szép lassan azért ráhangolódtam a versenyre. Oké, nem szeretem a tömeget, nem voltam oda attól sem, hogy a rakparton kell fel-le rohangálni, de mindenki annyira helyes és kedves volt velem, hogy kezdtem megenyhülni. Pedig hisztis voltam, holott nem szoktam az lenni. Kaptam szülinapi szalagot meg tiarát meg karkötőt meg csokit, de valahogy a feszültség nem enyhült bennem.

A reggeli szokásos rutin után még a helyszínen is el kellett mennem wc-re, így sikerült majdnem lekésnem a rajtot is, mert jó 20 percet álltam sorba a ToiToi előtt, viszont tök jót beszélgettem Norbival és Olivérrel, akik hősiesen végigállták velem a sort.

A ruhatárnál iszonyú kedves önkéntes, ő is megjegyzi, hogy ezt a napot nekem rendezte a BSI - és innen kb mindenki, aki felköszöntött, meghallgathatta, hogy nekem tényleg ma van a szülinapom, ráadásul a 42-dik! Soha életemben nem gondoltam volna, hogy kb 7000 embernek fogom ezt egyszer elmesélni :)

A rajtot végül nem sikerült lekésnem, sőt Robiékat is megtalálom, ami a Süssön Rádos rózsaszín pólóban nem olyan nehéz. Jó pár perc eltelik, mire elrajtolunk, van idő ismerkedni, itt is van már, aki odajön azzal, hogy neki is a napokban van a szülinapja, éljen, éljen :) Szelfizünk a cukorfalat japán bácsival, aki pizsamában (!?) és mezítláb futja le a maratont, és iszonyú jókedvű. 

Persze Robi a rajtvonalnál is bemondatja, hogy ma van a szülinapom, és ez így lesz egészen az első váltópontig, ahol elveszítem őket.

Na de addig... szelfizünk és dumálunk mindenkivel, aki kicsit ismerős vagy annak tűnik. Az időmérő és frissítő pontokon ha van speaker, bemondja a koromat :D iszonyú vicces az egész, futásról és célidőről persze nem nagyon beszélhetünk, de ezt elég gyorsan el is engedem magamnak, ez egy bulimaraton lesz, ahol ismerősök és ismeretlenek elegyednek velem szóba, ahol a szurkolók nemcsak azt kiabálják, hogy hajrá, hanem hogy boldoszülinapot!

spar_1.jpg

A pálya annyiból jó, hogy sokszor futunk el a szurkolóink előtt, őrületes a hangulat, komolyan, imádom, a RunandTrollosok, az AFE-s lányok, FutAnyu Magó, Sanyoszistálló és a rengeteg kinyújtott gyerekkéz, akikkel pacsizni kell. Az örömben sokként ér a sporttárs látványa, akit a 11. kilométernél élesztenek újra, biztosan láttátok, hallottátok, hatalmas szerencséje volt, és óriási respect a mezőnyben futó orvosoknak és a mentősöknek és mindenkinek, aki megmentette az életét. A látvány sokáig elkísér :(

Pedig itt még nincs is túl meleg, sőt egészen a félmaratonig nagyon kellemes minden. Ekkor már kifelé megyünk a városból, Óbuda irányába, azt gondolom, hogy ez lesz a legkellemetlenebb rész, 22-től 28-ig. Itt kevesebb a szurkoló, jobban is lehet haladni, szép 5.40-es és 6 közötti tempót megyek, csak ha ismerőst láttok, akkor lassítok egy kicsit. márpedig ismerős akad szép számmal, mindenkivel futok és dumálok egy darabon, aztán mindenki elhajt, nem is értem :) Persze mindenkinek a maga tempójában kell mennie, az a tuti, szóval én is szedem szépen a lábaimat.

Szentendrei út, felüljáró, érzem, hogy mosolygok, tök perverz, de élvezem az emelkedőt, meg azt is, hogy szépen kanyarodunk visszafele, már nagyon fogy a táv, eddig a frissítésem is jó, ugyanaz, mint Korinthoszon volt (mínusz dobostorta!). 2 gélt és 3 sótablettát eszek meg összesen, pár kortyot minden asztalnál iszok, de csak vizet. A kóla nekem nagyon hiányzik, azt a BSI csak 30 km fölött ad, pedig jólesne.

Visszafele már meleg is van, meg valahogy nagy a távolság a margitszigeti és az azt megelőző váltópont között, nagyon szomjas vagyok már, úgyhogy a szigeten "eldepózok", szép kényelmesem eszem meg a gélt, két pohár kóla, egy kis víz, meg is mosakszom, ráérek :) És innen már csak egy számjegyű kilométerek vannak hátra, ráadásul újra beérünk a szurkolók közé, ugyanúgy megkapom a köszöntéseket, vigyorgásokat, pacsikat, a Gellért téren a DJ-t meg is ölelgetem szegényt, de ma valahogy semmi nem számít, bulimaraton volt, hatalmas élmény, hatalmas mosoly az egész :) Az időm az eddigi legpocsékabb (4:27:valamennyi), de ezt sem bánom, majd lesz olyan verseny is, ami a futásról fog szólni :)

Utólag el kell ismernem, mindenkinek, legfőképpen Robinak igaza lett, kihagyhatatlan élmény volt a 42. szülinapomon 42 kilométert futni :)

spar_2.jpg

 

Sarazni jó (nem)

Ultrakék Trail Cserhát

Írhatnám, hogy én ennyi sarat még életemben nem láttam, dehát ez nem lenne igaz, hiszen a Naszály Trail évről évre megörvendeztet minket a maga sárbirodalmával. És hát sejthettem volna, hogy egy olyan versenyen, aminek befutója a Naszályon túl van, na ott akkor is lesz sár, ha előtte 3 hétig hőségriadó volt.

Valahol, valamikor két váltópont között megkérdezem Szilvit, mégis ez egész pontosan kinek az elvetemült ötlete volt?! Megnyugtat, hogy az övé. Onnantól már csak az a kérdés izgat, vajon miért mondtam igent?! De ezt is tudom, a pólóért (Átengedett a hegy!, de a pólóra majd visszatérünk.)

Persze ez a verseny is lehetett volna jó és ideális, hiszen nyár végén lehetne épp kellemes időjárás is a Cserhátban, de persze kifogjuk az EGYETLEN napot a hónapban, amikorra egész napos zuhogó esőt jósolnak és hidegfrontot, meg még szelet is. Szombat este érkezünk meg Hollókőre a szállásra, csakcsajok, szerintem mindannyian bőszen imádkozunk, hogy ne essen, kerüljenek másfele a felhők - természetesen fél 6-kor zuhogó esőre ébredünk. Ráadásul a környéken állítólag már csütörtök óta esik, alaposan feláztatott talajra számíthatunk. Meg egész napos esőre, szóval a mitvegyekfel, mibefogokátöltözni kérdések most kivételesen egészen helytállóak. 

Én nem szeretem a széldzsekit, nekem az a jó, ha minél kevesebb vizes réteg van rajtam, meg futás közben nem is fogok fázni. 

Reggel 7-kor indul a verseny, a csapatunkból Márti indul elsőnek, hősiesen 2 szakaszt is bevállalt, így egy félmaratont teljesít. Utána jövök én egy 16-ossal, majd Szilvi, utána én egy 18-assal és végül Ági a befutó, aki megmássza a Naszályt is.

A rajtban egyre gyengébb az eső, hideg nincs, és szerencsére a szél sem volt komoly. Ez így is marad egész nap, néha rákezd, néha csak csepeg, van, hogy eláll teljesen, a szél pedig csak egyszer-egyszer támad fel.

A verseny maga tiszta UB-feeling, csak jóval kevesebb versenyzővel, barátságosabb, közvetlenebb hangulatban. Az első ponton izgatottan várjuk a futókat és lessük a lábukat, ki mennyire sáros. A beérkezők pedig azt lesik, hol tudnának megmosakodni (lemosni a sarat), tiszta, száraz ruhába bújni, és úgy beülni az autóba. Van, aki kék kútnál oldja meg, van, aki egy pocsolyában, úgy többé-kevésbé azért mindenkinek sikerül megoldást találnia. Mártiék gyanúsan későn jönnek, mondjuk az általa jósolt 3 órát túlzásnak találjuk, hamarabb is ér  be, de a talajviszonyok miatt jóval lassabb mindenki, mint várható/szokott. 

Nem sok jót remélek, amikor elindulok, de ami jön, arra nem vagyok felkészülve. Ami persze az én hülyeségem, hiszen ismerhetném már a Naszályról ezt a fajta tapadós, ragadós, agyagos sarat, amibe beleragad a cipőd, konkrétan letépi rólad, és ráragad és cipelsz magaddal lábanként 5 kiló pluszt. Lerázni, levakarni sehogy se tudod, és felesleges is, mert egy perc múlva újra ugyanannyi lesz rajta. Főleg a nyílt területeken, a tarlókon nehéz ez, tényleg nem tudok futni, csak küzdök, mint malac a jégen. Egyet lépek, de nem előre haladok, hanem oldalra csúszok. Egy idő után feladom, nem tudok futni itt, sem elég erős, sem elég technikás nem vagyok hozzá, inkább tempósan csúszkálok. A felfeléket és a lefeléket megtolom annyira, amennyire tudom, de azért nem akarok szétszakadni. Mondjuk nincs is sok szint, vagyis nem félelmetesek az emelkedők, szép időben csodásan futható lenne. Ezzel kínzom magam, miközben dagonyázom a sárban. 

40131351_2253426301351442_6832227837521428480_o.jpg

Ezen a szakaszon az első 10 km-en egész jól vagyok, utána kezdek kicsit szétesni fejben, egyre több a hiszti, kicsit unom, kicsit befejezném már, kicsit ott lennék már. Igyekszem kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből, és csak arra koncentrálni, hogy haladjak, ahol tudok. A táj maga gyönyörű, főleg az erdőben, a megbújó temető, a köd, pára, a fák, a felbukkanó panoráma, a megbújó kis falvak... Szép időben maga lenne a csoda, de erre sem gondolok :)

Aztán egyszer csak végre beérek a faluba, kanyargok a jelzés után, és megváltás, amikor meglátom a váltóponton vigyorogni Szilvit és Mártit :)

Átadom a dugókát, iszok egy kis kólát, és indulunk a következő pontra, ahol megvárjuk majd Szilvit, és ahonnan ismét én indulok. Nem igazán érzem a csít a következő 18 km-re, nem is nagyon tudom, hogy lesz ez, de igyekszem az aktuális problémáimmal foglalkozni. Koszos vagyok, vizes, fázok, és ennem is kellene :) A romhányi váltópontnál egész konkrétan Márti bekönyörög minket pisilni egy barkácsboltba, az eladó van annyira jó fej és kedves, hogy beenged, klassz az angol wc és folyóvíz (igen, ez nekem minden versenyen központi kérdés) :) Átöltözöm félig-meddig szárazba, azaz pólót és zoknit váltok, a nadrág, cipő marad. Iszok egy pohár forró paradicsomlevest, reménykedem, hogy a gyomrom bírni fogja, de olyan jól átmelegít, nem tudom otthagyni.

40077686_1992671484124674_3860360057828933632_n.jpg

Megtapsolunk minden futót, elintegetjük Ritát és Esztert, aztán egyszercsak itt van Szilvi, és már megint mehetek.

Valahogy ez a szakasz könnyebbnek tűnik, valószínűleg azért, mert 1. sokkal rosszabbra kondícionáltam magam 2. már tudom, mi vár rám 3. fejben sokkal jobban összerántottam magam. Szólok még indulás előtt Mártinak, hogy a 18 km-re bőven számoljanak 3 órát, fáradt is vagyok, a talaj se lett jobb. Így is indulok, 1 óra alatt akarok 6 km-t futni, és ebből kell 3 :) Ez így elég kézzelfogható és teljesíthető, minden 3 kilométernek örülök, ami közelebb visz a célhoz. Az első 6 pikkpakk elmegy, sőt 7 is, jól vagyok, valahogy kellemesebb ez a szakasz, jobban futható nekem, vagyis több a futható rész. Az órám viszont kezd merülni, azon imádkozom, hogy csak 10-ig bírja ki, utána átváltok az Endomondora, hogy a telefonom se merüljön. És megint bejön, hogy akkor jó, ha nem figyelem az időt, onnantól futok élvezetből és örömmel, és onnantól telnek sokkal gyorsabban a kilométerek és percek is. 

Itt is vannak csodálatos részek, egy szakaszon az erdőben belefutunk egy hideg párás felhőbe, alig látok előre 1-2 métert, nedves és nyirkos és hideg minden, saras és félhomályos, mint egy horrorfilmben, egészen elképesztő. Vagy a fenyves rész, ahol nemcsak a hatalmas fák ejtenek ámulatba, hanem az az intenzív illat is, amitől szinte nem kapok levegőt, és mégis azt érzem, hogy mámorító és nem akarok innen kimenni.

40183496_2253424394684966_6815160139998298112_o.jpg

Maga az útvonal jelölés egyébként szinte tökéletes, egy-két helyen vagyok csak bizonytalan, de ez már a fáradtságtól is lehet, viszont meglepő módon mindig jó döntést hozok, és nem tévedek el! 

A jelölés és a szalag mellett nézem a táblákat is, egyszer csak felbukkan az Ősagárd 4,7 km felirat, amitől megtáltosodom, nekem ott a cél, oda kell eljutnom. Innentől úgy vagyok vele, hogy mindent megfutok, amit csak tudok, néha azt is, amit nem, mert már minden mindegy, nem baj, ha elfogy az erőm vagy a vizem, simán beérek már túrázva is, még a 3 óra alatt is. De semmi ilyen nem történik, az utolsó 1,7 km (ezt is a tábláról nézem) a legrosszabb, ez a legsarasabb, itt megint küzdök és hisztizek és káromkodok, de egyszer csak ennek is vége lesz, jön a falu, aszfalt, közeledik a pont, olyan kedvesen fogadnak, hogy csak na, dugókázok és vége, megcsináltam a saját részemet.

Itt végre eszek mindent az asztalról, korábban ezt nem mertem, egy gélt, egy gyümölcsszeletet, 2 sótablettát, meg kb egy liter vizet ittam meg az úton. A verseny egyébként félig önellátó, csak a váltópontokon van frissítés, menet közben azt eszel-iszol, amit magaddal cipelsz. Itt viszont megiszok vagy 4 pohár kólát, eszek dinnyét, sajtot, csokit, kókusztekercset :D 

Gyorsan cipőt és zoknit váltok, majd indulunk a célhoz. Itt Ritával letusolunk, a langyos víz annyira nem jó, de tisztának lenni, száraz ruhába bújni mégis nagyon jó érzés. Eszünk, én megint paradicsomlevest, a többiek a rántott húsért vannak megőrülve, de nekem ilyenkor a leves a legeslegjobb, minden kimerítő verseny után. Várjuk Ágit, ő az utolsó a csapatunkból, övé a Naszály, már szürkül az idő, folyamatosan esik vagy szitál az eső, nincs könnyű dolga, de ügyenesen és lelkesen megfutja, ahogy beér, megkapjuk az érmeket, még egy kicsit fotózkodunk, aztán indulunk haza.

img_0101.jpg

Nagyon elfáradtam, a sárban csúszkálástól érzem a bokámat és a térdemet (nincs ehhez hozzászokva), de mindennel együtt remek nap volt, büszkén fogom viselni a pólót, hiszen megdolgoztunk érte - na persze majd ha megkapjuk, mert egy vis major miatt nem érkeztek meg időben, csak utólag postázzák a szervezők :) De ez legyen a legnagyobb bajunk, egy ennyire barátságos versenyen ez is belefér.

Azt mondjuk nem tudom, a cipőmról hogyan fogom levakarni a sarat...

40086211_884860071713465_6987654530640904192_n.jpg

Egy tökéletes "verseny" - Korinthosz.hu 2018

Utolsó frissítőpont, szombat délelőtt valamikor 10 előtt. Robi elköszön, 2 szőlőcukrot és egy palack vizet kapok, ők a célban várnak Szilvivel. Egyedül megyek az utolsó 5 km-en, ez most csak az enyém, lesz időm végiggondolni ezt az utat, aminek a végén itt vagyok. És nem csak a mögöttem lévő 76 kilométerre gondolok.

Előzmények

Messziről kell indítanom, de fontos, mert a futásra hatással van a hétköznapi élet is. És nekem 2018-ban, illetve már előtte decembertől kezdve az év igen nagy változásokat hozott. Közhelyszerű, de gyakorlatilag kifordult a sarkaiból az én jól berendezett, stabilnak hitt, racionális világom. Volt ebben jó is, volt nehézség is és fájdalom, sok-sok veszteség, racionális, de nehéz döntések - és ezek hatására a futással való viszonyom is gyökerestül megváltozott. 

Egy ideig még görcsösen ragaszkodtam az edzéstervhez, ahhoz, hogy én ugyanúgy tudok most is futni, mint korábban, mint előtte. Jó, lehet, egy kicsit most szenvedősebb, de meg tudom csinálni. Hát nem. Elveszett a motiváció, belebénultam az életembe, és sokszor már kimenni se tudtam/akartam. Elblicceltem edzéseket, amiket aztán be akartam pótolni, de nem ment, ettől meg csak a kudarcélmény erősödött. Elgondolkoztam azon is, hogy talán itt van vége, talán ennyi volt nekem ez a futás dolog, 5 szép év, de kiégtem, kipurcantam, mégsem nekem való ez. Jött az elcseszett Szimpla, mint újabb kudarc, sok-sok vacak edzés, ami nem segítette az önbizalmamat...

Aztán eszembe jutott, amit Zoli mondott egyszer, hogy ha nehéz is, ha fáj is, ha nem is akarom, csak 5 kilométerre menjek ki. Annyit bárhol, bármikor le tudok futni. Hát most is ez lett a taktika. Minden egyes edzésnek úgy indultam neki, hogy csak 5 kilométert kell lefutnom. Ez mentálisan iszonyú sokat segített, levette a terhet rólam - és persze az esetek 99%-ban meg is csináltam az edzést. Mert ha már elindulok, az első 3 km után általában már jól vagyok. A testem tudja és élvezi, amit csinál, az agyam pedig követi, utána pedig mindig boldogság van.

Sokat segített az is, hogy Mónival már tényleg és igazán rendszeresen járunk a szigetre. Az, hogy vele mentem, a rendszerességet adta vissza az edzésekbe. Nekem ezek nem "csak egy szigetkör" futások voltak, hanem nagyon komoly kapaszkodók visszatalálni a régi énemhez. Köszönöm <3

Aztán egyszercsak eljött a július, és vele az UTT. Úgy alakult, hogy Robival párban teljesítjük, az viszont az ő ötlete volt, hogy fele bringán, fele futva. Vagyis amelyikünk éppen nem fut, az tekerjen a másik mellett. Én még ilyet előtte soha nem csináltam, az 55 km bicikli és 55 km futás kombó elég erősnek és rémisztőnek tűnt. DE megcsináltuk! Oké, ott volt fejreállás a gáton délben, meg kora délutáni holtpont és hiszti, de aztán jött a runners high is, és a futó önbizalmamnak is nagyon-nagyon jót tett. 

A július ráadásul egészen jó lett, egyetlen edzést sem hagytam ki, így össze is jött 286 km futás és kb 80 km bicikli a hónapban. Ez is erőt adott.

Korinthosz.hu - a verseny

Nincs mit szépíteni, én imádom ezt a versenyt. Nekem ez az igazi ultra, kib.szva a gátra, augusztusban, aztán menjél 81 km-t. A szervezése tökéletes, a frissítőpontok elképesztőek, tökéletes ritmusban jönnek, itt tényleg minden a futókért van. Eddig kétszer váltóban voltunk Eszterrel, de nagyon szerettem volna egyéniben is megpróbálni. 

Decemberben még teljesen jó ötletnek is tűnt egy augusztusi versenyre benevezni, de ahogy közeledett az idő, egyre több kétségem merült fel. A kétségek a testi és mentális készültségemet is érintették, benne volt, hogy soha nem tudtam normálisan frissíteni, hogy az UTT-n hasmenésem volt a táv második felétől, hogy az év legforróbb hetében rendezik a versenyt, és egyébként is, 81 km az k.va sok.

A fizikális felkészülésben a július azért reményre adott okott, a mentális felkészülésben Lubics Szilvi Badwateres filmje segített, meg hogy az utolsó két hétben összeraktam a mantrámat is, ami átvisz majd a holtpontotkon. Az időjárással nincs mit kezdeni, de szerencsénkre épp aznapra ígérték a hidegfrontot, ráadásul mi éjfélkor is rajtolunk, jó esetben még a meleg előtt beérünk. A frissítés meg.... Nos, ezt egyszerűen rábíztam Robira. Még jóval a verseny előtt megbeszéljük, vagyis közlöm vele, hogy aznap ő lesz a főnök, én nem pofázok, nem kérdezek, csak csinálom, amit mond és csak futok. Nem akarok senkivel együtt menni, jópofizni, beszélgetni, ezt is rábízom, nekem csak ő lesz a kapcsolatom a külvilággal. 

Megbeszéljük, hogy már pénteken korán Szekszárdra megyünk, így látjuk a hosszú távosok rajtját, és tudunk is pihenni. Így is lesz, péntek ebédidőre lent vagyunk, felvesszük a rajtcsomagot, végigpuszilunk minden ismerőst, iszunk egy sört, megnézzük a rajtot, ebédelünk (semmi új és ismeretlen, rántott sajt és rizs, rengeteg folyadék, de már nem alkohol), majd megpróbálunk pihenni. Na ez nem megy. Talán szundítok egy picit, de inkább nem, viszont fekszem, olvasgatok, pihenek a légkondícionált szobában. Beveszem a vitaminjaimat, amiket már egész héten toltam, hogy feltöltsem a szervezetem (kálcium-magnézium-C vitamin), és tényleg igyekszem nagyon sokat inni (legalább 4 liter folyadék egy nap), hogy hidratált is legyek.

6-tól elkezdünk készülődni. Zuhany, majd jön a logisztika. Mit vigyünk magunkkal, mennyi ruhát, mennyi kaját, mennyi folyadékot. Pénz kell? És iratok? Szúnyogírtó? Rajtszám?! Buszjegy?! Mikor indul a bicikliszállítás, hát a busz?! Nem mondom, hogy nyugodtak vagyunk, de a készülődés már leköti az energiákat. Robi összerakja a frissítést, nem tudom miket, de porciózza a Hammer termékeket, bekerülnek a gélek, energiaszeletek is, persze kb semmi nem fogy majd el belőlük, mert tökéletes a pontokon a frissítés kínálata. De inkább legyen nálunk, hajnalban a gáton nem fogunk tudni semmit venni.

indulas.jpg

8-tól technikai értekezlet, utána kivisszük a biciklit, felszállunk az egyik buszra, és indulunk Bajára. Remek a társaság, Esztiék, Szalaiék, még Csáky Laci is a mi buszunkon van, persze nálunk a legnagyobb a buli, iszonyú sokat röhögünk, Tündinek itt esik le, hogy nálunk ÉN futok, Robi biciklizik majd, egészen el is kerekedik a szeme :)

Baján a rajt helyszínén jó hosszú várakozás, de legalább látjuk a hosszútávosok egy részét befutni és indulni. Ez milyen lehet, elfutsz Szekszárdról Bajára, majd ott VISSZAFORDULSZ, és ugyanazon az útvonalon elindulsz vissza?! Sok ismerős is van, Norbi és Balázs most idő előtt kiszállt, de itt vannak velünk és az jó, BéBé viszont érkezik, eszik, majd elindul, mint egy gép, egészen elképesztő. Én kb 56-szor elmegyek pisilni, persze ez csak pszichés, lassan magamra szedem a világítós, fényvisszaverős, villogós cuccokat, Robi feldíszíti a biciklit, már ő is ideges, érzem, veszekszik, hogy feküdjek le, ne ácsorogjak, bíztat, hogy menni fog, és meg fogom csinálni, aztán egyedül hagy, mert mindjárt rajt, ő nem jön velem az első 10 km-re, a szigeten nem tudnának a biciklisek tekerni, nem is férnénk el. 

És eljön az éjfél, eljön a rajt, Carmina Burána Vangelis szól, már sírok, felkapcsoljuk a fejlámpákat, kiráz a hideg és sírok, már nem izgulok, már a helyemen vagyok, már tudom, mit kell csinálni, már azokkal vagyok, akikkel ugyanaz a szenvedély hajt, már minden jó, csak izgulok veszettül, és mennék, de visszaszámolunk, és elrajtolunk. Mindenki szurkol és ordít és bíztat, mi pedig megyünk. 

Az első 10 kilométeren egyedül vagyok, talán jobb is így, van időm magammal foglalkozni, megtapasztalni, hogy hogy vagyok, megtudni, milyen lesz ez a futás. Csak magammal foglalkozom, nem érdekel, ki hagy le, hol vagyok a sorban. Azt beszéltük meg, hogy 6.30 és 7 perc közötti kilométereket megyek, óránként pedig kötelező 5 perc séta. 

A szigeten sötét van és földút, nézek a lábam elé, csak a fejlámpám fénykörében látok, olyan ez, mint a meditáció, egy helyre koncentrálsz, megjön hamar a fókusz is. Rácsatlakozom egy pomázi csapatra, ismeretlenül és utólag is köszönöm a tempót, szinte észrevétlenül visznek ki a szigetről, az első 9 kilométer meg is van, ahogy közeledünk a hídhoz, már hallom, ahogy Robi sípol. 2 frissítőpont van, mindenhol iszom pár korty vizet. Valahol pofán csap egy ág, semmi extra, de a számat extrán csípi majd végig az izzadság.

Átfutok a hídon, összeszedem Robit, és indul a valódi utazás. Kérdezi, hogy vagyok, mit csináltam eddig, én elmesélem, és haladunk szépen. Én azt gondolom, 40-50-ig nem lehet gond. Éjjel van, hűvös van, normális tempóban megyek, frissítek - ha a gyomrom bírja, 50-ig jól kell lennem. Utána várom a holtpontot, 60 és 70 között félek, mondom is Robinak, ott számítson a hisztire, mire ő: ne gondolkozz, csak fuss.

Hát futok. Nem nézem az órát, csak ha csippan, de akkor is csak a tempó miatt, a távval nem foglalkozom. A frissítéssel sem, amit kapok, azt megeszem, megiszom, nem reklamálok, nem kérdezek. Nem nézem a táblákat sem, mikor van a következő pont, mennyi a hátralévő táv. Semmi, csak futok, csak a tempót nézem, ne menjek gyorsabban, mint 6.30 (na jó, néha becsuszok alá, de csak picit). Keselyűsig el kell érnünk 5 óra alatt, ez 40 km. Éjjel van, hűvös van, sötét van, világítunk, szól a zene, és csak futok, ennyi a feladat. Egy órát futok, picit gyalogolok. És telnek az órák, gyanúsan gyorsan jönnek a frissítőpontok, ezt mindig közlöm is mindenkivel, hogy jé, már itt vagyunk?! Ez nem nagyképűség, én csodálkozom a legjobban magamon, hogy ennyire megy, hogy ennyre bírom, hogy ennyire jól vagyok. Robi mindig előremegy a pontra, előkészíti, amit be kell vennem, én érkezem, megeszem, megiszom és megyek. Azt tudom, hogy óránként kapok sótablettát (nagyon izzadok), meg még valamiket, kétszer kapok összesen gélt (Hammer, hát valami elképesztően finom és hatásos). 20 km környékén mondom, hogy éhes vagyok, tényleg, korog a gyomrom, kapok extrán egy fél banánt a ponton (örök hálám érte!), aztán valahol 30 környékén dobostortát, nekünk tették ott félre, elképesztően jó fej emberek ezek a futók, menet közben eszem meg, kicsit félek, hogy a cukortól majd hasmenésem lesz, de azért befalom, és nem is lesz semmi bajom, futok utána is simán, nem hajt meg, nem nehéz a gyomrom. Gyanús, mondom is Robinak, nem értem, mi van velem, hogy ennyire megyek. Mire a válasz: ne gondolkozzál, csak fussál. Ezt annyiszor elmondja az éjjel, meg reggel, hogy amikor egyedül vagyok, és valami bekúszna a fejembe, kétség, vagy nyűglődés, minihiszti, akkor is már ezt mondom magamnak, és kuss van és megyek. Bízok benne, bízok magamban, és ahogy nő a táv és közeledik a cél, a tapasztalat is azt bizonyítja, hogy ez most egy jó futás lesz.

torta.jpg

Ismerem a pályát, hiszen kétszer már futottam itt váltót, most fordítva futunk, de be tudom azonosítani, hol vagyunk, Keselyűs akkor is sz.r, be kell futni a csárdáig, aztán ugyanott vissza. 4.47 alatt teljesítem a 40 km-t, tökéletesen jó ez, főleg az érzés, hogy simán futok, nincs hiszti, nem fáj semmi, mindenem bírja. Itt eszek rizst, iszok sokat, és elindulok. Robi lemarad, ebből később lesz egy kis feszkó, ugyanis a biciklin van a nedves törlőkendő, nekem viszont reggel 5-kor jelez a szervezetem, hogy helló, beindultam :) Csak gyalogolok, és egyre többször nézek hátra, mikor jön már :D Megváltás, amikor felbukkan, gyorsan el is loholok  a susnyásba, utána sokkal jobb és könnyebb, feljött a Nap is, de nincs igazán meleg, felhős, árnyékos, kicsit szeles is az idő, tökéletes. Leveszem a világítós cuccokat magamról, jaj, de utáltam, sokkal jobb így, bár kicsit fázom a vizes pólóban, de ennyi a legnagyobb bajom.

Már "visszafele" futok, már kevesebb van előttünk, mint mögöttünk... Várom a holtpontot, várom, hogy nehezedjen a dolog, fejben is és testben is, de semmi. Ha mondom Robinak, a szokásos választ kapom, hát egy idő után nem mondom. Annyira jól vagyok, hogy itt még énekelünk is, szerencsére keveseknek fokozzuk ezzel a kínjait :) 

Nekem a Korinthosz nem verseny. Soha nem annak fogtam fel, most meg pláne nem, csak végig akarok érni, teljesíteni, senkit nem lehagyni, legyőzni, csakis önmagamat. De látom, hogy mennyi mindenki mellett futok el, látom, mennyire más állapotban vagyok én, mint ők, látom a szenvedést, a küzdelmet, és hálát adok érte, hogy én egyben vagyok, hogy gép vagyok, és megyek, ahogy terveztük.

Ahogy közeledik a cél, fokozódik a jókedvem, rettenetesen megörülök a tehenészetnek, itt szoktunk váltani Esztivel, azaz innen már alig van hátra, ennek megint fennhangon megörülök, és közlöm is a körülöttem lévőkkel :) valahol itt érem utol Esztit és a Szalai házaspárt, fogat mosnak az út közepén. Erre egy ideig azt hiszem, csak hallucinálom, de nem, kiderül, hogy tényleg :))))) őrültek.

Robi közben tartja a kapcsolatot Szilvivel, aki úton van felénk, és fotókat kér rólam :) Állítólag szép a mozgásom, ez is erőt ad, ha ő mondja. De érzem is, még mindig nem fáj igazán semmi, na jó, a bal combom egy ideje, de nem görcs és nem akadályoz a mozgásban, sőt jobb, ha futok. Az ízületeim 60 után már jelzik, hogy kezdik unni, de szépen visznek. Derekam, gyomrom tökéletes, és a fejemben is rend van, ha bekúszna valami, jön Robi mondata, és máris kuss van újra.

TÉNYLEG nem történik semmi, pontról pontra haladunk, fogy a távolság, fokozódik az öröm, hogy közeledünk, és ennyire jól vagyok. A földutat és a gátat újra már nem szeretem, de fegyelmezett vagyok és nem nyavalygok miatta, igazából szinte végig a lábam elé nézek, ott a fókusz, csak azzal foglalkozom, hogy tegyem egyik lábamat a másik elé, a pontot majd úgyis elérem, amikor kell. Fókusz van és koncentráció, minden gondolatot száműzök az agyamból. Csak Robival beszélek, néha zsepit kérek, ő tudósít Szilviről, a pontra mindig előre megy.

És egyszercsak tényleg ott van Szilvi, ráadásul ezen a ponton Tündiék frissítenek, mindenkinek a nyakába borulok, csak vigyorogok és örülök, Szilvi megdícsér, mindenki örül nekem és büszke rám, Robi elzavar, majd jön utánam, talán még 16 km van hátra, közli, már nem kapok semmit, menjek :)

szilvivel.jpg

Kicsit már szeretném, ha nem földút lenne a lábam alatt, a betonnak iszonyúan megörülök, megyek is egy pár 6.10-es kilométert, nagyon közel vagyunk, Robi rámnéz és azt mondja, "bár tudnám, honnan van benned ennyi erő", én mondom, hogy csak makacs vagyok rettenetesen, jó, akkor a lejtőt használd ki és told meg, hát így beszélgetünk mi :) De megtolom, naná, utána átöltözhetek szárazba, és nagyon-nagyon közeledünk.

uton.jpg

Az utolsó ponton is ott van Szilvi, ott kapom a szőlőcukrot és a vizet, innen mászni kell fel a dűlőn, a Borvidéken ezt lefelé csapattuk. Elköszönünk, én indulok mászni, ők a célhoz. 

Egyedül vagyok, mászok. Megeszem a cukrot, megiszom a vizet. Nem esik túl jól, de csak vigyorgok, hogy emelkedő van, tudom, hogy a végén csak be kell majd gurulni. Várom, de nem is akarom, hogy vége legyen. Itt vagyok, benne vagyok a pillanatban, érzem a testem minden rezdülését, imádom, hogy ennyire egyben vagyok, fejben és testben, hogy ennyire eltalálta Robi a frissítést, hogy ennyire egyben tudott tartani.

Felérek, lejtő jön, futni kell, futok, a térdeim nem örülnek, de még itt is előzök, mindenki megnézi a rajtszámom, nem, nem váltós vagyok, 80-as, lassan 10 órája futok, és így vagyok, tessék :)))) Nem beképzeltség ez, csak színtiszta öröm és büszkeség, beérett a munka, ki akarom és ki is fogom élvezni, annyi szar futás és kudarc után. És előtt, mert tudom, hogy ez egy kegyelmi állapot, de ez is kell, ez tölt fel majd, ez ad majd reményt, ha megint szar lesz.

Beérek Szekszárdra, megint beton, imádom, tolom neki, nem tévedek el, kicsit túl már a 81-en, jöhetne a cél, itt a szalag, innen 200 méter, leírhatatlan, a szökőkútnál már tapsolnak nekem, tudom, hogy várnak bent Szilviék, futok, vigyorgok, majd szétvet az endorfin, célfotó, Öcsinek a nyakába borulok, aztán mindenkiébe, nem fér el bennem ez a boldogság, tudom, hogy izzadt, koszos és büdös vagyok, de boldog, boldog, boldog :)))) 

cel.jpg

És egy bónusz videó a befutóról ide kattintva

Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített, hogy ez ilyen klassz futás legyen. Az edzéstervemet Sanyosznak, hogy sokszor meghajtott, mint a lovat, de a bennem lévő szintek és kilométerek meghozták az eredményüket, és még gyorsulni is fogok tudni :) Köszönöm, edzőbá!

Robi nélkül nem sikerült volna ez az egész, elképesztő, amit megtett értem. Futót kísérni 10 órán keresztül még akkor is kemény, ha nincs holtpont, és fegyelmezett a futó. Köszönöm, az UTT-n jövőre igyekszem majd visszaadni!

Szilvinek, aki nemcsak azzal segített, hogy eljött miattam, és nem nézett aggódva, de mindenhol megdícsért! Hanem azzal a sok-sok edzéssel, amivel okosította az izmaimat, hogy bírják a hosszú távokat. És a pénteken írt mondatával, amivel lekileg rakott még összébb.

A pontokon és az úton a sok-sok régi és új ismerősnek, akik mind segítettek, könnyebbé tették az utamat. Örülök, hogy ismerlek benneteket!

A szervezőknek és külön Márkus Öcsinek ezért a csodáért, amit összeraktak és lebonyolítottak.

Nem, egyelőre nincs tervem, hogy hogyan tovább :) Felpolcolt lábbal fekszem, igyekszem az elhasznált 7000 kalóriát visszapótolni, egyelőre ennyi a terv :) A többit majd meglátjuk, de az ultra nekem most szerelem.

 

 

Évvégi csodamaratom

6. Kvázibárki Gerilla (Fél)Maraton

Amikor edzőbá' azt mondta, hogy a Kvázibárkin futhatnék egy maratont, azt hittem (na jó, abban reménykedtem), hogy csak viccel. De aztán megláttam az edzéstervet az utolsó hétre, és abban benne volt feketén-fehéren.

Őszintén bevallom, nem hittem, hogy megcsinálom, hogy meg tudom csinálni. A december nekem már mindig olyan leeresztős futás tekintetében. Bár a téli szünetben mindig sokat futok, de azt csak úgy a magam kedvére. Lelassulni, megnézni újra a kedvenc helyeimet, nosztalgiázni, tervezgetni. De nem maratont futni.

Ráadásul a december elég hektikusra is sikeredett, az alvás és az evés nem nagyon ment az elmúlt hetekben, pedig a maratoni felkészülésnek ez is fontos része lenne.

Szóval elég kétkedve vártam én ezt a december 30-át. Eszterem is hasonló állapotban volt, időnként ráírtunk egymásra és megállapítottuk, hogy a f.sz tudja, mi lesz.

Mindenesetre 29-én este úgy készítettem össze a cuccomat, mint aki maratont fog futni. A verseny tök önellátó, szóval azt eszel-iszol, amit magaddal viszel, vagy veszel út közben. Én bepakoltam 2 gélt, egy aszalt tallért, fehérjeszeletet, 3 dl isot és 3 dl vizet. Gondoltam, kólát majd veszek út közben, vagy nem, mert egy félmaratonra az sem kell.

Az időjárás elég kedvező, hideg van, de nem fúj a szél, olyan, mintha egy nagy paplan takarta volna be a várost.

A rajt előtt van egy rövid eligazítás, Sanyosz megpróbálja elmagyarázni az útvonalat, de a belvárosi rész nekem abszolút nincs meg, a rakpartos fel-le meg a Kopaszi már annál inkább. Ezért is akaszkodom rá Esztiékre, bízom benne, hogy Robi tud tájékozódni, és nem teszünk majd bele extra (kilo)métereket se a távba.

Két kört futunk, mindkettő egy-egy félmaraton azonos útvonalon, közben érintjük a rajtot.

A terv az, hogy az első félmaratont tuti lefutjuk, a másodikat pedig majd meglátjuk. Illetve én tudom, hogy ki akarok menni a második körre, de majd meglátjuk, mennyit bírok. A cipőmben sem nagyon bízok, de őszintén a felkészültségemben sem.

Aztán elkezdünk futni, és egész egyszerűen minden klappol. Az első pár kilométeren fáj egy kicsit a lábam, de ahogy bemelegszik, elmúlik, és tudok futni rendesen. Nézzük a tempót, igyekszünk nem elfutni az elejét, így 5.50 és 6.10 közötti tempót megyünk. 

A maratont én mindig 10 kilométerekben mérem, mindig csak 10 kilométeres etapokban gondolkodom előre, nem nézem az egészet. Az első tízes a Kopaszi környékén ér minket, ezt a részt ismerem, szeretem, és csak egészen pici a kísértés, hogy továbbfussak hazafele. A második tízes a rakpart, budai oldal, el a Margit-hídig. Ezt is nagyon sokszor futottam már, itt olyan jó belebambulni a futásba és csak teperni. A Batthyányn frissítünk először, azt is séta közben, pár korty iso és egy fél aszalt tallér, ennyi nekem pont elég is. A Jászait megkerüljük, jön a Parlament, Szabadság-tér, Bazilika, át a karácsonyi vásáron, Deák tér, és már itt is vagyunk, vége az első körnek.

Bent megeszek egy isot, kapok egy életmentő kólát Robitól, és nincs bennem kérdés, hogy nekiindulunk újra. Esztiék is jönnek, annyit mondok, hogy csak a Kopasziig kell elérnünk, onnan már jó lesz, az már a vége.

Kicsit hideg van a vizes cuccban, még jó, hogy a sapkát szárazra cseréltem, azért még a sálat is a fejemre húzom. De lassan újra bemelegszem, jólesik, hogy ismerős a terep, tudom az útvonalat fejből. Ahogy emlékszem, nem nagyon beszélgetünk, mindenki el van foglalva a saját gondolataival, de mégis együtt vagyunk, szerintem ugyanazt érezzük. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy élvezzük az egészet. Én legalábbis biztosan, és hitetlenkedve gondolok arra, hogy ezek szerint tudok futni maratont edzésként is. Ezt a kérdést meg is vitatjuk, hogy most akkor ilyenkor mi van?! Mi a következő lépés? Hosszabbak futni vagy az időn faragni? Nekem nem lett meg a válasz, de jó sokáig elmorfondírozok a kérdésen.

26111903_10215125198713825_5071847274454475196_n.jpg

Visz minket a flow

És tényleg hihetetlen, de elképesztően élvezem ezt a futást. Az órám mutatja, de nem is számolom a kilométereket, csak élvezem, hogy megyek. Nem fáj a lábam, nem fáj a derekam, jól van a fejem, a gyomrom, egész egyszerűen minden klappol. Olyan, mint egy álom. Talán a kellemes tempó az oka, talán hogy fejben mindent elengedtem, de olyan üresen és könnyen futok, ahogy még talán sosem.

30-nál megeszek egy újabb gélt, iszok rá vizet, és innen már tényleg csak a befutó jön, 12 kilométer van vissza. Eszembe jut a második maratonom, amikor valahol itt álltam fejre. Most semmi ilyen nem fenyeget, maximum az, hogy érzem a kisujjamat dörzsöli a zokni, brutális vízhólyagok lesznek ebből, de örülök nagyon, hogy ennyivel megúszom.

26166403_10215122678370818_8996638046764287829_n.jpg

Újra rakpart, a Batthyn megint frissítünk, elosztom a maradék vizem, isot iszom és a másik fél tallért, bekészítek a zsebembe egy szőlőcukrot, de innen már 6 kilométer sincs, azt már nevetve, azt már fél lábon is behúzzuk. Az adventi vásárt kikerüljük, iszonyú már a tömeg, de ez már a célegyenes, örömködve, röhögve és boldogan futunk be. Sanyosz kijön és megölelget, azt mondja, nagyon büszke rám, és el is hiszem neki, én is magamra, magunkra, de a legboldogabb attól vagyok, hogy ez ilyen könnyen ment. Meg az életmentő levestől a végén.

Kellemes sarazás

Budai Trail 2017

Az idei év utolsó versenye a Nyúlcipőbolt Trail sorozat utolsó állomása, a Budai Trail. Ha minden jól megy, a végén az enyém a nyuszis érem, ami a sorozat minden állomásának teljesítéséért jár. De ahhoz még cirka 2, 5 óra futás áll előttem.

Esztiékkel megyek, Telki nincs messze, így egész barátságos időpontban indulunk. A rajtszámátvétel zökkenőmentes, megtalálunk minden ismerőst, szerzünk újakat, illetve bemutatkozunk azoknak, akiket csak Facebookon ismertünk eddig. 

Eszti a hosszabb távon indul, hamarabb rajtol, mi Szilvivel és Ritával még maradunk a szokásos mosdós, átöltözős körökre, de fél 11-kor mi is elindulunk.

Gyönyörű futóidő van, hideg, de nem vészesen, viszont ragyogón süt a nap. A pálya elején még fagyott a sár, egészen biztos vagyok benne, hogy visszafele ezt nagyon meg fogjuk szívni.

Az útvonalat valamennyire ismerem, túráztam már erre, és futottam Ritával is, nem is igazán tartok tőle. Egy kellemes, feltöltődős futásra is számítok.

Azért a jeges részeken észnél kell lenni, figyelek a lábam alá, de érdekes módon most nem zavar annyira, mint korábban a Normafánál. Nem is nagyon csúszok meg, egyszer-kétszer talán, de igazából élvezem.

Először futok az új órámban versenyen, egyszerűen imádom, hogy jelzi a kilométereket. Az már csak az én hülyeségem, hogy elfelejtettem kikapcsolni benne az automatikus leállás funkciót, így tepernem kell felfele is, hogy érzékelje a mozgást az óra :)

Ennek megfelelően nagyon jó tempót megyek magamhoz képest, az első 5 kilométer gyakorlatilag elrepül. Itt van egy frissítőpont, de csak bekapok egy sajtot, inni a zsákomból iszok és már megyek is tovább.

A következő két kilométer a legnehezebb nekem, pedig idáig voltak az igazi emelkedők, mégis most borulok meg egy kicsit. Nem tudom miért, lehet, hogy a tempó ütött vissza, vagy az alváshiány, itt mindenesetre van bennem egy kis hiszti.

De az segít, hogy ismerős útvonalon futunk, látom a Nagyszénást, elfutunk a Csergezén kilátó mellett, és innen gyakorlatilag tudom az útvonalat. A kilátás káprázatos, sokan meg is állnak egy-egy fotóra.

Az útvonal teljesen futható, néha havas, néha jeges, olyan igazi sár itt nincs is.

11 kilométernél van még egy frissítő, itt megállok enni-inni, a srácok fantasztikusak, kedvesek, én csak a szokásost fogyasztom: kóla, sajt, olíva (uborka helyett). Kezemben a poharammal indulok tovább, a hátralévő 6 kilométerre van másfél órám, úgyhogy innentől csak lazázok.

Jön egy hosszú, sunyi emelkedő, egy kicsit kocogok, de inkább tempósan gyalogolok. Itt érem utol Vikit és Zolit, váltunk pár szót, lövünk egy selfiet és gyalogolok tovább.

Szépen fogynak a kilométerek, egyszer csak Csurja Gabi süvít el mellett "innen már csak lejt" felkiáltással. Végülis igaza van, egy egészen pici emelkedő után tényleg lejteni kezd az út, és jön a vége, a "finom" saras rész. Ami reggel még fagyott volt, mostanra felolvadt, a jó sok futó láb szépen meg is dolgozta. Bár egyesek látni vélték, hogy Csanya felszántotta ezt a  részt, majd jól fel is locsolta.

Futásra esélyem sincs, konkrétan korcsolyázom lefele, többet csúszok oldalra, mint előre, de azért lassan, de biztosan haladok. Hát mit mondjak, nem voltam oda ezért a részért, érzem, ahogy a cipőm egyre nehezebb a sártól. De egyszercsak vége lesz, már látom az aszfaltos részt. Előtte megpróbálom levakarni kicsit a sarat a cipőmről, hogy ne vigyem magammal azt a plusz 2 kilót. És ez a szerencséje annak a sporttársnak, aki itt vesztette el a dugókáját. Megtalálom, magammal viszem, gondolván, örülni fog neki a célban.

24993316_10214959857180390_1182837150572929201_n.jpg

Némi sarat csak magammal hoztam

Kocogok kellemesen lefele az aszfalton, amikor látom, hogy valaki jön visszafelé. Már messziről kérdezem, a dugókáját keresi-e? Igen, ő az, eléggé örül neki és visszafele velem tart. Így azt is meg tudjuk beszélni, hogy én vagyok az, akivel már többször egyeztetett a pohárcseréről, hogy neki ne rózsaszín, nekem pedig ne kék poharam legyen :) 

Beérünk szépen a célba, a 2 óra 17 perces időmmel elégedett vagyok teljesen, még el se fáradtam. Megkapom a nyuszi érmet, elcseréljük a poharakat és jöhet is a gulyás.

24862455_10214959856860382_3980734318414678108_n.jpg

Szerelmem, Naszály

A Naszály viszont szeret engem, ez holtbiztos. Megrágcsál, meggyötör, kéreti magát, megszívat - de végül mindig átenged és boldoggá tesz. Én pedig hűségesen vissza-visszajárok hozzá.

A tavalyi sár-sokk után elég hamar eldöntjük, hogy visszajövünk idén is, de már az M távra. 24 km, 1000m szint, kétszer kell felmászni a Naszály-csúcsra. Nem piskóta, de nem is tűnik vállalhatatlannak.

Kisebb kavarás után végül ott vagyunk a rajtban, a szokásos mitvegyekfel, mibenfussak stb és fotózkodások után 8.30-kor elindulunk. Az első 7.5 kilométer ugyanaz, mint az S távon, fel a Naszályra, ismerős, tudom, mi vár. Megyek szépen, ahol tudok, futok, rugózok, de nem zavar a sár sem. Beleragad a cipőm, egyszer szorosabbra is húzom a cipőfűzőm, mert érzem, hogy le fogja tépni a sár. A magam által meghatározott menetrend szerint haladok, erre a szakaszra adok magamra másfél órát. Ez be is jön, 1 óra 28 perc, amikor csippantok. Az útvonalban nincs semmi különös, ismerem, mint a tenyeremet, a félelmetes féloldalas csapás sem tűnik már annak, simán átmegyek rajta, többször futok, mint gyalogolok. Itt érem utol Esztiéket, egy jó szakaszon innentől együtt megyünk.

Persze megint végiggondolom, hogy 1. mi a fenét keresek itt 2. ide többet nem jövök vissza 3. na jó, valami rövidebb távra 4. de azokon is meg kell futni ezt a sz-r részt 5. akkor viszont jöhetek jövőre is az M-re.

Oké, nem vagyok túl határozott, de ott és akkor teljesen logikusnak tűnt a gondolatmenet. Futólogikával mindenképp.

A Naszályról lefelé viszont új az útvonal, azaz én ezt nem ismerem. Rövid szakaszon megyünk le, elérjük a frissítőpontot. Itt megeszem az egyik gélt, kóla, csoki, banán, egy pohár víz, és indulunk tovább. Egy helyen majdnem utat tévesztünk, de itt még kiszúrom a szalagot. Mondjuk az kicsit félelmetes, hogy kint a felirat, bányaterület, belépni tilos - de hamarosan nem ez lesz a legnagyobb problémám :D Hanem az, hogy megint mászunk felfelé a Látó-hegyre. Rövid, de jó kis meredek szakasz, viszont a kilátás...

 Mindig mindenért kárpótol

Elhagyom Esztiéket, kicsit gyorsabb vagyok, de ezt hamarosan alaposan megbánom. Igen, eltévedek. Egyszerűen nem veszek észre egy éles balkanyart, talán önvédelemből, mert az vezet fel újra a Naszály-csúcsra. Simán továbbfutok egyenesen, egy jelöletlen úton, és hiába szól a vészcsengő a fejemben, hogy nincs jel, nem fordulok vissza. Legnagyobb pechemre ráadásul sikerül a korábbi útvonalra átfutnom, látok szalagot, elindulok az egyik irányba, de gyanúsan ismerős a táj. Igen, itt már jártunk, ez az út vezet a frissítőpontra. Visszafordulok, visszafutok, és elindulok a másik irányba. Közben újra elkezd szakadni a hó, egyre hisztérikusabb állapotban vagyok, senki nem jön utánam, sehol egy lélek, kavarok le-föl, megy az idő, én meg nem haladok. Korszakalkotó ötletem támad, előveszem a telefonom, megkeresem a tracket, van jel, megtalálom magam. És igen, átvágtam az utat szépen, úgyhogy elindulok visszafelé, amíg rá nem találok a jelre. Csak 40 percet b.sztam el. Annyira mérges vagyok, hogy majd' felrobbanok, és csak icipicit vigasztal, hogy szembejön Szilvi és Ica, legalább őket megmentem a nagyobb eltévedéstől, bár Szilvi tuti tudna valami útvonalat vissza a pályára. 

Én viszont követem a jelet, vissza is találunk az elveszett útra, hát nem csodálom, hogy nem akartam látni. Iszonyú meredek, csúszik is, de legalább viszonylag rövid. Benyomom a második gélt, és nekivágok. Bevallom, megint csak fától fáig jutok, kinézek egy célt, addig felmászok, pihegek kicsit, és így tovább. És egyszercsak újra fenn vagyok, újra csippantok a Naszályon és elindulok lefele. 

Ez már megint ismerős, erre megy az S táv, ezt ismerem, mint a tenyerem. Köves rész után saras rész, aztán a frissítőpont, aztán sok-sok sár és a Gyadai-rét iszonyú sok sárral.

Folyamatosan nézem az órám, vajon beleférek-e a szintidőbe, de itt a réten már látom, hogy nem, ki fogok csúszni. Írok is Ritának, hogy ne aggódjon, jövök, csak kések. És iszonyatosan mérges vagyok magamra, sírni tudnék, igazi keserű dühöt érzek, persze csak magamra, hogy béna vagyok és aztán a rossz döntéseket még rosszabbakkal tetézem. És ennek a rohadt rétnek se lesz soha vége!!

Aztán ahogy lenni szokott, beletaposom a dühömet a sárba, a földbe, csak megyek tovább, csak teszem egymás után a lábaimat, és eszembe jut megint a Szimpla és Lilla, és megfogalmazódik végre bennem is, hogy tök hülyeség dühösnek lenni, hiszen itt vagyok az erdőben, azt csinálom, amit szeretek, futok terepen, erdőben, esőben, sárban, emelkedőn, lejtőn, csúszkálok, koszos vagyok, boldog vagyok. Oké, a szintidőből kicsúsztam, de nem azért, mert nem tudok futni, hanem mert nem tudok tájékozódni, na és, hát egy kicsit tovább lehetek kint! 

És innentől azt hiszem, már vigyorgok megint, fáradt vagyok, és a függőhíd után még jó sokat kell futni, de nem érzem az elkeseredettséget, a fáradtságot, örülök a kirándulóknak, a kutyáknak, örülök, amikor kiérek az erdőből és Zsuzsi odakiált, örülök, hogy Boró rakja a nyakamba az érmet, örülök, hogy itt vannak a barátaim, akik tényleg aggódtak értem, örülök a levesnek és a tiszta ruhának, az ülésfűtésnek és hogy látom Szilviéket befutni.

23758274_10212118260846575_350450147_n.jpg

Naná, hogy már kocsiban megbeszéljük, jövőre újra visszajövünk. Mert a Naszály szerelem.

23621967_715957278603746_2908353566984465755_n.jpg

Kegyes is tud lenni a Mátra

#mátratrail2017

Amikor kitaláltam, hogy idén szeretném megszerezni a nyuszis érmet, azaz az összes Nyúlcipőbolt trail versenyen indulok és be is érek szintidőn belül, nem gondoltam végig, hogy ebben van egy Mátra Trail is. Márpedig a Mátra nekem akár a mumusom is lehetne, ha csak a két sikertelen Szimplára gondolok. (Azért igyekszem keveset gondolni rá.)

Sikerült a futás legnehezebb részét, a nevezést abszolválnom - ehhez mondjuk totális koncentráció és gyors reflexek is kellenek.

A verseny hetében a legnagyobb izgalmat az időjárás okozza, azaz lesz-e addig kiadós eső, vagy kivételesen megússzuk? Szerencsénk van, nem esik igazán a verseny előtt, ezért Csanya elnézést is kér a rajtban, de erre hivatkozva nevezési díjat nem utalnak vissza. Mit mondjak, valahogy nem bánom.

Az Almodóváros különítménnyel (Gabi, Márti, Nóri, és Gabi férje) utazunk le, a rajt előtti percek gyorsan eltelnek az ismerősökkel, a készülődéssel. Nincs hideg, bár borult az ég, de erőlködik a  Nap is, így nem öltözök be nagyon, hosszú ujjú póló és térdnadrág, csősál. Elég is, sőt néha jobban örülnék majd egy rövid pólónak.

22688792_1637971866261306_7606773419257809491_n.jpg

A kötelező fotózkodás után elrajtolunk, nekem pedig jönnek vissza az Szimplás emlékek. Na itt még kellemesek, de igyekszem nem elfutni az elejét. A táv cirka 19 km, és van benne 750 szint, szóval be kell osztani az erőt.

Van nálam víz és gyümölcspüré, aszalt gyümölcs, megfogadom, hogy most nem fogok eléhezni. 

A táv első fele konkrétan mászás, futni ritkán tudunk, illetve igyekszem rugózni, ahol tudok, de inkább tempósan túrázok felfele. Így vannak vele a többiek is, tempót csak akkor produkálunk, amikor megtámadnak bennünket a lódarazsak. (Mások szerint böglyök.) Rohanunk felfele, de tényleg, mint egy horrorfilmben, mögöttem sikítozás, aztán még sokáig csak az adrenalin/pánik hangjait lehet hallani az erdőben. Én megúszom, nem csípnek meg, de így se kellemes élmény, van, aki 5 csípést is összegyűjtött   :(

Olyan 7 kilométer környékén válik szét az S és az M táv, elbúcsúzunk a lányokkal, Nóri és Márti az S-en mennek tovább, mi Gabival az M-en. Feri már réges rég előttünk van valahol :) 

Az egyetlen frissítő 8 kilométer környékén van, ezt olyan 1 és negyed óra alatt teszem meg. A Mátra nem viccel, ez most is kiderült. A frissítő megint a szokásos terülj-terülj asztalkám, iszonyú kedves önkéntesekkel. Feltankolok, eszek sajtot, uborkát, csokit, iszok kólát és isot. Gabival itt találkozom utoljára, aztán majd a célban. Robi bemondja, mennyi van még hátra a 10 kilométerig, és megígéri, hogy ott bevár.

Innen majd lefele gurulunk főleg, csak egy kicsi emelkedő lesz még, de ez se lesz egyszerű. A lefele se, mert az avar csúszik, alatta megbújnak a gyökerek, kövek. Sokan esnek is, én háromszor bukdácsolok, de végül megúszom (hallod, Tatárka? :D ) Egész jól haladok, már magamhoz képest, ahol csak tudok, futok, a kóla és az iso dolgozik bennem.

22752165_10212143347073146_1224579488_n.jpg

Aztán egyszercsak felbukkan Robi, közli, hogy már legalább 5 perce vár rám, de azért elkészül a fotó a Történelmi Pillanatról - itt értem el ugyanis a 2017 kilométert idén :) Aztán elválunk, ő gyorsabb lefele, én óvatos vagyok, de így is tudom, hogy holnap a combjaim nagyon fognak jajgatni.

Mondanám, hogy innentől eseménytelen az út, de hogy lenne az. Az erdő gyönyörű, sok helyen felismerem, hogy erre mentünk a Szimplán. Itt vannak a keresztbe dőlt fák, amiken átmászunk, átugrálunk. Itt a patak, ami most egész kedves arcát mutatja. Nem jutok rajta át száraz lábbal, de nem zavar, erre is emlékszem. 

Előzgetjük egymást ismerős arcokkal, aki gyorsabb nálam, elengedem. És már csak arra figyelek, hogy beérjek 3 óra alatt. A szintidő 4 óra, ez sem véletlen, de én csak magam miatt szeretném a  3 órát.

Kezdem érezni, hogy megy ki belőlem a frissítés hatása, iszok egy kis vizet, az jólesik, és elégnek is tűnik egyelőre. Az utolsó emelkedő viszont már nem esik jól, de azért meggyalogolom tempósan, itt zúz el mellettem Csurja Gabi vidám "cofferunner vagyok, nem sétálok" (vagy valami hasonló) kiáltással. Aztán valóban felérünk, és innen már TÉNYLEG csak lefele jön.

Egyre több a túrázó, innen tudom, hogy közeledünk a civilizációhoz. Meg onnan, hogy Szabolcs szembejön, és közli, mindjárt itt az aszfalt.

És tényleg, innen még olyan másfél kilométer lehet hátra. Megtolom hát, az utolsó kilométerem megint 5:38 lett. Valahogy ezt a tartalékot kellene felhasználnom a hegyen, és akkor tuti jobb időket mennék.

Beérek, vigyorogva, itt van Márti és Nóri, Gábor is kiabál a fa alól. Csippantok, 2 óra 57 perc. Nyakamban az érem, visszafordulok, és felsétálok Robi elé, muszáj elmondanom neki, hogy most én is vártam rá legalább 5 percet :) Közben látom Gabit is befutni, eltévedt, így kerülhetett mögém. Pedig a szalagozás, jelölés megint parádés volt, az ilyen eltévedéseket csak figyelmetlenség okozhatja. Tudom, mert én a Börzsönyben jártam így.

22688670_704129299786544_7862851385711463131_n.jpg

Jönnek Robiék, visszakocogok velük, aztán gyors öltözés, és vár a leves. Áldom az eszem, hogy megint gulyást kértem, iszonyú jólesik, forró és finom. Kapunk még almát és kólát, kerül csoki is.

Összefutok megint sok-sok ismerőssel, nagyjából mindenki elégedett. Lillával megbeszéljük, hogy mi sz.pni járunk a Mátrába, de azért szeretjük :) Szóval lesz még itt Szimpla, lesz még Mátra Trail :)