Jó régen írtam már, igaz? Meg is van az oka, sajnos nem tudok annyit futni, amennyit szeretnék. Volt betegség, volt sok munka, és valahogy el is lustultam. Fejben nem tudom rendbe tenni a dolgokat, és ez rányomja a bélyegét a futásaimra. Hetente 2-3 alkalommal jutok el, 30-40 kilométereket gyűjtök. A tavalyi évkezdethez képest eléggé el vagyok maradva, de igyekszem nem parázni rajta, és bízni benne, hogy újra megszáll majd az ihlet. Pedig futottam végig a leghidegebb napokban is, és mégis... Valahogy azt érzem, nem megy.

Pedig vannak célok, amikhez jó lenne edzeni is rendesen. Az egyik ilyen a szeptemberi 6 órás futás Velencén. Mivel ez egy 1 kilométeres pályán lesz, Katival kitaláltuk, hogy gyakoroljuk a monotonitást. A Bikás parkban kb 800 méteres (770-780m) a rekortán, ideálisnak tűnt itt körözgetnünk. Úgy döntöttünk, minden hónapban lesz egy alkalom, amikor kijövünk, és futunk pár órát itt. Nem a tempó, nem a táv számít, hanem hogy szokjuk a monotonitást, gyakoroljuk a frissítést, és szembesüljünk az esetleges problémákkal.

Az első alkalom február utolsó vasárnapja volt, ami tradicionálisan a Yours Truly napja. Így hát megrendeztük az I. AFE Yours Trulyt :) Meghirdettük az Almodóvar Futó Egyleten belül az eseményt, aki akart, csatlakozhatott futni vagy frissíteni, köröket számolni.

És ezek a fantasztikus csajok és pasik jöttek is. Vasárnap reggel én értem ki elsőnek a Bikásra, kipakoltam a padra a frissítést, kóla, ásványvíz, izo, gyümölcspürés, szőlőcukor, mindenfélével készültem. Tudtam persze, hogy csak egy részét fogom megenni, meginni, de gondoltam a többiekre is :) Mondjuk a kóla elég népszerű volt, az mindig bejön a futóknál.

Először Kati érkezik, aztán Zoli, aztán Era, aztán szépen a többiek. 9-re egészen sokan vagyunk, Erával gyorsan átbeszéljük, hogy lesz, mint lesz a számolás - ő lesz ugyanis a főszámláló. 9.04-kor indulunk.

Kezdőcsapat

Én bevallom, nagyon izgulok. Hogy hogy fog menni, az előző napi 20 km mennyire lesz a lábaimban stb. Nem szeretnék szégyenszemre kiállni idő előtt. 

Óvatosan kezdek, szépen egy csapatban haladunk, dumálunk, kacarászunk. A lábam okés, az időjárás remek, reggeliztem, jól vagyok. Így az első kör után kicsit ellépek, azt gondolom, futok 5 gyors, 5 lassú, 5 gyors, 5 lassú kört plusz a ráadást. 

Úgy tervezem, hogy 10 kör után frissítek, így nyomom szépen a 4.30-as köröket (nem kilométereket!). Era minden kör végén megdicsér, bemondja, hol tartok. Jól érzem magam, bár kezd melegedni az idő, eldöntöm, hogy a frissítésnél vetkőzöm is.

A 7-8. körnél utolér Kriszta, Márti, Éva, velük megyek egy ideig, aztán Márti kiválik a játszótérnél, ott várják a legcukibb szurkolók, Éva is hamarosan kiáll, Kriszta meg szépen meghajt még az utolsó körön, de nem bánom, jólesik.

Frissítés, csak izot iszom, leveszem a mellényt, kesztyűt, jó idő van, igazi futóidő. A parkban is egyre többen vannak, megérkezik Miksa is. 

Elindulok újra, 5 lassabb kört tervezek, utána megint frissítenék. Megérkezik menet közben Sanyi, a kerületi futónagykövet, úgy megörülök neki, tök jófejség ez :) És a 15. köröm végén meglátom Ettikét, idetalált! Integetek neki, mint egy őrült, észrevesz, megölelgetem, és jön velem :) Frissítünk, ő már otthonról fut, neki is jól jön a terülj-terülj asztalkánk (vagyis padunk). Én betolok egy fél gyümölcspürét és egy kis kólát.

Beáll velem 5 körre, szépen kényelmesen megyünk, bár vele repülnek a körök. Dumálunk, utolérjük Erát és Katit (Nóri vette át a számlálást), vigyorgunk kicsit, aztán megy mindenki a maga tempójában.

Hirtelen 20-nál vagyunk, megint frissítek, kis izo, kis kóla, Esztitől elköszönök, ő még hazafut, én meg belevágok a desszertbe :) 15 perc, az három körre még elég lesz. Jól vagyok, nem fáj semmim, a tempóm nem halálos, de élvezem a futást, és ez most nekem mindennél többet ér.

Az utolsó körnél utolérem Katit, mindketten örülünk, hogy mindjárt vége. Kicsit még megtolom a végét - 23 kör, egy percem még maradt, de azt már nem futom le. Majdnem 18 kilométer lett így is, három nem rövid frissítéssel. 

Zoli még fut tovább, neki 30 km lett a vége, Miksát is megvárjuk, ő pedig lovagiasan hazaszállít minket.

Hosszú idő óta ez volt az első nem küzdelmes futásom, ahol már élveztem a tempót és a mozgást is. És ami emlékeztetett a tavalyi önmagamra. Ha a hétköznapokra is át tudnám menteni ezt az érzést, az lenne az igazi csuda.

Nem szoktam újévi fogadalmat tenni, de tervezni igen. Legalábbis nagy vonalakban, vagy a mérföldköveket kitalálva benne, mi az, amit mindenképp szeretnék.

Év végén megkeresem a következő év fő versenyét, amihez igazítom az egész éves felkészülést. Ez az egy biztos pont, amit mindenképp szeretnék megvalósítani. Idén ez szeptemberre esik, és egy 6 órás ultraverseny lesz az. Mindenképp szeretném magam kipróbálni egy ultrán, kíváncsi vagyok rá, mi van a 42 km után - és nem részletekben, hanem egyben. Nem tudom, hogy ez lesz-e az utam, még nem döntöttem el, melyik a legkényelmesebb táv nekem, de szeretném kipróbálni, hol vannak a határaim.

A másik célkitűzés, hogy minél több terepversenyen vegyek részt. Össze is szedtem szépen a versenyeket, amikre szeretnék eljutni. Az aszfaltos tömegversenyeket hanyagolni fogom idén, nekem már túl drága, és túl sok az ember. Az erdőben verseny közben is csönd van, és egyedül vagy, egyedül tudsz lenni. Ott ráadásul egy rövidebb táv is kihívás, újra és újra megpróbálni megfutni az emelkedőket, míg egyszercsak majd menni fog. Ehhez kitaláltam azt is, hogy hetente egyszer elmegyek a Kamaraerdőbe futni, ha már ennyire közel van. Gyakorolni tökéletes.

És aztán,  a nagyon távoli célok között ott van a triatlon is. Fura módon én a legjobban a biciklitől tartok, de az idei nyár óta már azt is tudom, hogy nem lehetetlen - ha nem is leszek gyors, de valószínűleg meg tudom majd csinálni. Már csak az úszást kell hozzápakolnom, ami a múltammal azt gondolom, nem lesz annyira nehéz. Persze nem becsülöm alul, ezer éve nem úsztam rendesen, de annyira szeretem, annyira szerettem edzésre is járni, hogy örömmel fogok visszaszokni rá. De ez nem 2017-es cél, ez majd utána jön :)

És megint tervben van az Ultrabalaton, és jön nekem a Szimpla egy visszavágóval, és szeretném megszerezni a nyuszis érmet a Terepfutás versenyein, a VTM-re pedig már nagggggyon régóta vágyok - szóval van sok-sok cél, meglátjuk, mi jön belőle össze, és mit hoz majd nekem ez az új év :)

Nehezen szántam rá magam most ennek az összefoglalónak a megírására, valahogy nem érzem sikeresnek ezt az évet, a kudarcairól pedig nehezen beszél az ember. De amikor elkezdtem összerakosgatni az érmeket, rajtszámokat, kitűzőket, rájöttem, milyen klassz kis év volt ez, már ami a futásokat illeti.

Mert eleve hálásnak kell lennem azért, hogy több mint 4 év futás során komoly sérülésem nem volt (kopp-kopp-kopp). Egyszer reccsent meg a térdem, de akkor is séta közben, nem a futástól. És a kamaszkoromban gyakori térdfájás is elkerül. Biztos van benne szerepe a modern cipők csillapításának, hogy igyekszem nem túlterhelni a szervezetemet, a sok keresztedzésnek és nyújtásnak, ami tényleg elengedhetetlen. Hiszem és vallom, hogy az amatőr/hobbisportnak a fájdalom, a sérülés nem feltétlen velejárója, ha az ember ésszel és odafigyelve a testére csinálja. 40 évesen vagy afölött már nem terhelhetem úgy a szervezetem, mint 20 évesen, de igenis kihozhatok belőle még sokat, mert képes rá - de meg kell adnom az időt a regenerálódásra is.

Ezt a képet Szilvitől kaptam, és hát neki hatalmas szerepe van az én futásaimban. Az, hogy hosszú idő óta vele "tornázom", érezhetően fejleszti a testem. Nemcsak a hajlékonyságra gondolok, nemcsak arra, hogy a hosszútávokat is bírja a derekam, hanem például arra is, hogy le merek futni egy lejtőn. Ez így elég furán hangzik, de számomra mindig is kihívás volt ez, tökéletesen illet hozzám a "felfelé lassú vagyok, lefelé meg gyáva" mondás. Jó, emelkedőn még mindig lassú vagyok (de fejlődők!), viszont lefele már néha egy túrán is egyszerűbb lefutni, mint lemászni. Persze féltem még a bokámat, tartok az eséstől, de van bennem bátorság és erő, hogy elkerüljem. A rengeteg nyújtással, ami minden órájának része, pedig nemcsak azt értem el, hogy nagyon szépen tudok elhajolni holdba, és le tudom tenni nyújtott lábbal a kezemet a földre, de nem rövidültek meg az izmok a combomban, vádlimban, rugalmasak az inak a térdemben, bokámban, így nem is fájnak, nem is sérülnek. Ez olyan plusz belefektetett energia és idő, ami búsásan megtérül.

Persze idén is voltak versenyek, emlékezetesek. Van, ami a jó élményért, mint a Korinthosz.hu, és van, ami a bukásért, a csalódásért, mint a Szimpla vagy a Vivicitta. Lefutottam a második hivatalos maratonomat is a Sparon, ami szintén vegyes érzelmeket okozott bennem. Teljesítettem a BSI Félmaraton Mániáját, kiállítottunk egy munkahelyi váltót a K&H-n a kollégáimmal. Eljutottam újra a Naszályra, és az Intersport 30 km-es terepfutását is teljesítettem.

Voltam rengeteg közösségi futáson, az AFE egyre többet jelent nekem, és mellettük találtam más futóközösséget is, ahol nagyon jó embereket ismertem meg. Körbefutottuk a Balatont és a Velencei-tavat, futottunk a menekült nőkért, a nélkülöző gyerekeknek Mikulás-csomagért, de gyűjtöttünk vele hangszerre és térdműtétre is. Sok-sok fontos emlékem kötődik idén is a futáshoz.

A maraton óta igazából "leálltam", nincs edzésterv, csak pihenés, vagyis annyit és akkor futok, amennyi jólesik és amikor van rá időm és kedvem. És ez így most tökéletes, kellett ez a kis idő, hogy regenerálódjak, hogy helyrekerüljenek bennem a dolgok, hogy visszataláljak kicsit a futás öröméhez. Mert végső soron eza  hobbim, nem az életcélom, nem a munkám, hanem valami olyan, amit örömből és élvezetből csinálok. Mert szeretem.

Azt tudom, hogy futni szeretek. Tudom, ez sokaknak fura és érthetetlen, de ez a dolog valahogy a részem. Mindig is az volt, csak nem tudtam róla, de most rátaláltam, és amíg tehetem, az enyém marad. Ráadásul számomra a hosszútávfutás a vonzó, én 7 km felett kezdem élvezni, és nem, nekem nem unalmas órákon keresztül futni, nem gond kettesben maradni magammal. Ez persze nem azt jelenti, hogy havonta lefutok majd egy maratont, vagy hogy ultrafutó leszek - de azt tudom, hogy legalább egyszer ki akarom próbálni az IGAZI ultrát. (Spoiler 1)

Kipróbáltam idén egy pár új dolgot is, ami persze kapcsolódik a futáshoz, hiszen minden kapcsolódik hozzá. Az egyik ilyen a teljesítménytúra volt. Külön műfaj ez, a terepfutás és a kirándulás között, erőltetett tempóban, időre kell teljesíteni egy megadott távot itiner és térkép alapján. Lehet futni is itt, de én épp azt élvezem, hogy nem futunk :) Ellentmondás, ugye? De élvezem, hogy terepen vagyok, szintes pályán, változó terepviszonyokat és időjárási körülményeket kell legyűrni, tájékozódni kell - de mindez nincs súlyosbítva a futással. Viszont tapasztalatnak, gyakorlásnak, erősítésnek remek. Mert mentálisan és fizikálisan is erősít, amikor felérve egy hegyre tudod, hogy van még előtted egy hasonló. És ez a tapasztalat jól jön a futásokon is. A szint pedig kell a lábba, mert jövőre a terepé lesz a főszerep az életemben. (Spoiler 2)

A másik új dolog a bicikli. Úgy jött, hogy a nyáron felbontották a  Fehérvári utat, így a közlekedés rettenetes lett számomra, ezért kölcsönkértem egy biciklit. Azzal jártam munkába legalább egy héten 3-szor, napi 24 km. Óvatos duhaj vagyok, gyakorlatilag végig tudok kerékpárúton menni, de mivel utoljára kb 16 évesen ültem biciklin, ez nem is baj. És rájöttem, hogy rettenetesen élvezem! Na jó, hazafele a rakparton a gyalogosok között nem annyira, de egyébként igen, nagyon hangulatos és klassz dolog a tekerés. Aztán kölcsönkaptam Szilvitől egy országúti kerékpárt, ami egészen új dimenzióba helyezte a biciklizést. Kb mintha egy személyautóból átültem volna egy sportkocsiba. Kicsit félelmetes volt elsőre (az első 10-re), de ahogy tapasztaltabb lettem, ennek is rákaptam az ízére. Na jó, lefele biciklivel is gyáva vagyok, és nem száguldozom 30 km/órás sebességgel, de magamhoz képest ebben is fejlődök. És így érkeztünk el év végére a spinninghez, amiről eddig szintén csak hallottam ódákat zengeni, de nem próbáltam ki. Most jött egy lehetőség, ingyenes bemutatóóra az egyik fitnessben, és hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem, elmentem. És 3 perc után majdnem ki is jöttem, mondván, hogy elájulok, elhányom magam és éneztnembírom. Aztán persze maradtam, és az óra végi 18 perces etapot már élveztem is. Igen, mert az pont olyan volt, mint a futás, amikor fáj, de mégis be tudsz csukódni magadba, és csak mész, valahogy feloldódsz benne. Azóta voltam még párszor, ez a spirituális (hahaha) élmény elmaradt, viszont egyre jobban évezem és bírom magát a tekerést is, így igyekszem bent tartani az edzéseim között legalább a téli időszakban. (Spoiler 3)

A számos összefoglaló pedig majd holnap érkezik, amikor már valóban vége az évnek :) 

Szögezzük le, hogy nekem a Naszály szerelem. Itt futottam először terepen, bitang nehéz volt (most is az), de végérvényesen beleszerettem. Irigylek mindenkit, aki a közelében lakik, hogy rendszeresen feljárhat ide.

Ezért aztán ez egy elfogult bejegyzés lesz. Mert én ezt a versenyt végigvigyorogtam. Jó, a fotókon nem ez látszik, de igenis imádtam minden percét.

Pedig nem is volt tervben, hogy itt lesz a szezonzáró. De jöttek Ritáék, felszabadult hely is a rajtlistán, így aztán terven kívül beneveztem. Elvárásom nem volt magammal szemben, pláne két héttel az Intersport után. Csak végig akartam menni, szintidőn belül beérni.

A verseny napján minden remek, azon kívül, hogy hulla fáradtnak érzem magam, kapar a torkom és semmi kedvem felkelni. Mint kiderült, ráadásul egész éjjel esett, a Naszályon is, jó kis dagonya vár ránk.

Ritával pöpecül megy minden, felszed, leérünk, átvesszük a rajtszámunk, lepusziljuk Szilvit, majd még többször is. Rita cipőt próbál, van egy óránk azon nyünyögni, hogy mitvegyunkfel, mibenfussak, holahajgumi, sapkakell, kullancslégy, fújjálbe deneitt, pisilnikell, mitvegyekfel, mibenfussak, holahajgumi stb. Jókat vigyorgunk, kicsit melegítünk, aztán már 9 óra is, és rajtolunk.

Ritával megbeszéljük, hogy nem kell együtt futnunk, aki gyorsabb, jobb erőben van, az megy. Én tudom előre, hogy ez ő lesz, igazi gazella, ráadásul csak terepen fut, szóval kb 500 méret után elhussan, majd 3 óra múlva újra látom. Ő persze beér 2 és fél óra alatt, bár előre nem hitte nekem, hogy nehéz és szivatós a pálya.

Pedig az. Az első 7,5 km felfele megy gyakorlatilag, fel a Naszály-csúcsra. Ráadásul akkora sár van, amekkorát én még nem láttam. Agyagos, tapadós, bokáig süppedős. Nem tudok benne futni, csúszok és cuppogok egyszerre. Ahol nem a sár, ott a levelek és alattuk a kövek csúsznak, szóval itt leginkább mászok és gyalogolok, ahol valamennyire stabil a talaj, futok. Az első 500 méteren úgy érzem, feladom a fenébe, nem fogom ezt bírni, kevés a levegőm, magas a pulzusom, fáradtak a lábaim, hogy lesz ebből 17 km?! De aztán belegondolok, hogy csak az első 7,5 km a nehéz, az megy felfelé, azt kell kibírni - és ettől valahogy elkezdem élvezni az egészet.

Jövök - fotó: Ökofutás

Másfél óra alatt érek fel a tetejére, rengeteget kivett belőlem a sár, közben pedig érzem, mennyivel erősebb és ügyesebb vagyok, mint 2 évvel ezelőtt. Nem kell például négykézlábaznom, simán merek gyalogolni és futni a féloldalasan lejtő keskeny úton is.

Azért örülök, amikor felérek, csippantok és megyünk tovább, innen már jó, innen már lefele visz az út! Na persze először túl kell élni azt a viszonylag rövid, ám annál kövesebb, sziklásabb és csúszós utat, ami lefelé vezet. Itt muszáj megállnom fotózni egyet, pedig nem vagyok benne biztos, hogy beférek a szintidőbe, de ez a látvány megéri:

Elképesztő, ugye?

Innen már a kosdi elágazásig csúszkálunk lefele, eltűnnek a kövek, viszont térdig ér a sár, belemerülök  és csúszok, iszonyatosan élvezem, nem félek, nem esek el, jól tartanak a core izmaim. Eszembe jut Szilvi, két évvel ezelőtt itt úgy zúzott el mellettem, hogy öröm volt nézni, ahogy én totyogtam lefele. Most büszke lenne rám, ő okosította meg az izmaimat, itt a haszna. Innen már vigyorgok, innen már élvezem az egészet nagyon, itt a frissítő is pikkpakk, cola és víz, olívabogyó és uborka, annyira jólesik, hogy kalóriadúsabbat nem is eszek, ezt később kicsit megbánom, de csak kicsit. 

Újabb 2,5 km után kiérek a szántóra gyadai rétre, dehogy szántó rét, mocsár ez, nem tudok futni, nem is próbálok, csak ahol száraz, egyébként csúszkálok, néha belemerülök a jéghideg pocsolyákba. Itt húz el mellett egy sporttárs, és teszi fel a kérdést: "Anyád ha látna, mit szólna??"

5 kilométer van hátra, és 55 perc a szintidőből, na ez már sétálva is megy, újabb vigyor, felszabadít a tudat, hogy ez meglesz, és már nem erőlködöm. AHol tudok, futok, ahol nem, tempósan gyalogolok. Látszik, hogy közeledik a cél, egyre több a  túrázó. Köszönnek, elengednek, kérdezik, mennyi van még hátra? Mondom kb 3 kilométer, előttem egy M távos srác ölni tudna a szemével, ahogy rámnéz, gyorsan korrigálok, hogy lehet, hogy már kevesebb.

Függőhíd, csúszik, mint a csuda, de ez is megvan, kis hepehupa még, jó lenne már beérni, utolsó lefele csúszda, egy kicsi még a betonon, és bent is vagyok, Szilvi kisebbik nagylánya akasztja a nyakamba az érmet.

3 óra 6 perc, 9 perccel jobb, mint 2 évvel ezelőtt! Mi lett volna, ha normálisak a terepviszonyok és kicsit megerőltetem magam?!

Rita a célban vár, forró zuhany, forró leves, meleg tea, száraz ruha és cipő, és indulunk is haza.

Remek verseny volt, imádom továbbra is a Naszályt, el is döntöm, hogy jövőre visszajövök, M távra.

Újabb bakancslistás versenyen vagyok túl, a BSI Intersport Terepfutás hosszútávját is nézegettem már évek óta, most végre eljutottam rá. Azt hiszem, jobb, hogy nem korábban mentem.

A táv 32 km, a szint 1000 méter, szóval majdnem egy Szimpla, ezért is vagyok nagyon kíváncsi, hogy fog menni, milyen lehetett volna a Szimpla. Persze mások az időjárási körülmények, ráadásul a maraton után vagyok, csak örömből, saját kedvemre futok, de azért mégis bennem van ez a gondolat, hogy jó lesz vele összehasonlítani. 

Akit nem kalkuláltam bele, az Anna, a kolléganőm, kétszeres Ironman, nem is tudom, hány triatlonversenyen volt idén dobogós. És én őt kérdezem meg, nem lenne-e kedve velem tartani? Persze van, örülök is neki, akkor még nem tudom, mi lesz ennek a következménye.

A rajtban még vigyorogva

Az a helyzet, hogy erre a versenyre semmit nem készültem. Nincs semmilyen időcélom, csak szeretnék végigmenni rajta. Na jó, egy 5 órás teljesítéssel kiegyeznék. 

Hajnalban, 5-kor kelek, reggeli kávé, 6-kor indulok, 7-kor találkozunk Annával a HÉV-nél, fél8-ra a rajtnál vagyunk, felvesszük a rajtszámot, beverekedjük magunkat az öltözőbe, aztán ruhatár, épp hogy odaérünk a rajthoz, mosdóra már nincs idő, de nem baj, végülis terepre megyünk, meg lehet azt oldani ott is.

Leolvassák a kódunkat, és indulok. Anna találkozik egy ismerősével, aki a rövidebb távon indul, naná, még egy Ironman, csak hogy nekem jó legyen. 

Az első kilométert sikerül 20 (!) perc alatt megtennünk, a Róka-hegyre ugyanis egy nagyon keskeny lépcső és ösvény vezet, viszont itt még mindhárom táv mezőnye együtt van, egyszerűen dugó van. Nagy lassan csak felvánszorgunk, aztán már lehet menni, Annáék hihetetlen tempót diktálnak, ők persze beszélgetnek közben, én igyekszem tartani a lépést, bár érzem, gyors lesz nekem ez a tempó. Van is benne szint szépen, az első 5 kilométeren 240m. 

A teljesítménytúrákhoz képest itt nekünk, futóknak nem kell az EP-ken pecsételtetni, csak ha szeretnénk. Egy kötelező lyukasztás van, vagyis kettő, de a másodikat mi majd kihagyjuk. Viszont az EP-ken nincs frissítés sem mindenhol. A pálya viszont remekül van szalagozva, nem lehet eltévedni majd akkor sem, ha már megritkul a mezőny.

Az EP-től megyünk gyorsan tovább, mászunk fel a Kevélyre. Voltam már erre túrázni, de most is lenyűgöz a kilátás.

Nem gyönyörködünk túl sokáig, mert rettenetes szél van, egyébként is nagyon hideg van, nem túlzás az aláöltöző, rövidujjú, hosszúujjú szett, néha még ebben is fázni fogok kicsit.

Felmászunk a Nagy-Kevélyre, itt van a második EP, itt elválik a hosszú- és a középtáv is, kettesben maradunk Annával. A mezőny is megritkul, azért mindig vannak előttünk, utánunk futók, de nincs már az a tumultus, ami eddig.

Csobánka felé indulunk, de előtte útba ejtjük a 3. EP-t, itt van a lyukasztás, itt eszek banánt, mazsolát, és iszok vizet. Magammal egyébként nem cipelek sok mindent, gyümölcspüré, müzli, szőlőcukor van nálam, persze kiderül, egy kis víz jól jönne majd, mert a következő frissítés az Egri várnál lesz csak.

Csobánkán sokat megyünk betonon, ez nem túl kedvező terepcipőben, én legalábbis nem élvezem túlságosan. De visszatérve az erdőbe se lesz sokkal jobb, megint egy bitang mászós szakasz következik, fel a Mackó barlanghoz, majd onnan is még fel, vissza a kevély-nyeregi EP-hez (19,75 km és 776m szint). Itt elég szépen megborulok, nagyon fáj a combom, a vádlim, el-elfogy a levegőm, kétszer konkrétan meg is állok szuszogni, megvárom, míg normalizálódik a pulzusom valamennyire. Annát nem is látom, annyira előttem van, előkerül viszont két önkéntes, megkérdik, jól vagyok-e, és ahelyett, hogy felsorolnám, mennyi nyűgöm is van éppen egyszerre, azt mondom, minden rendben, és megnyugtatnak, hogy mindjárt fenn vagyok, onnan meg már csak lecsorgok. Aha, ennek én már nem dőlök be.

Viszont egyszercsak tényleg felérek, Anna fenn vár, közben fotóz:

Piros golyó az erődben - én

Az EP után kicsit megzavarodunk, ki, melyik táv merre megy, de rábeszéljük magunkat és egymást, hogy jó irányban vagyunk, és kiderül, hogy tényleg.

Lefele jó menni, lefelé futok, tudom, hogy másnap fájni fog, de jó érzés. Bár a köveket avar fedi, csúszik, és nagyon kell figyelni, mégis jobb, mint a felfelé vánszorgás.

Innen az Egri várhoz tartunk, itt van elrejtve az erdőben egy lyukasztó, amit mi megnézünk, de nem használjuk. Majd az EP-n, frissítés közben mondják, hogy kellett volna, de az arcunkat látva gyorsan hozzáteszik, hogy nincs baj, ha nem, nem lesz szankciója. Én tutibiztos, hogy nem futok vissza másfél kilométert lyukasztani, majd újra vissza. Ki van zárva.

Az Egri vártól már csak 9 kilométer van vissza, ezzel biztatom magam, mert sajnos túl sokat ittam (2 pohár víz és 2 pohár izo), megfájdul a gyomorom, már a síkon sem esik jól a futás, pedig muszáj, mert hideg van, feltámadt a szél, jegesen, hidegen fúj, fázom a vizes cuccokban. Futni kell, mese nincs, de ahogy egy icipicit emelkedik az út, azonnal gyaloglásba váltok. Igyekszem tempósan menni, de nagyon fáj már a legkisebb szintemelkedés is. 

A Teve szikla gyönyörű, elkocogunk mellette, innen már tényleg nincs sok hátra, egyre több túrázó kerül elénk, kerülgetjük őket, bár általában kedvesen utat adnak. Utolsó EP az erdőből kiérve, megnézik a rajtszámom, és ezt a csodás mondatot hallom: "hosszútáv futás itt le, és már csak be az iskoláig". Nem kérdezem meg, az hány kilométer, megtáltosodom, és lefele megint futok, utolérem Annát, innen már igyekszem megint tartani a lépést vele, kocogok ott is, ahol azt hiszem, már nem tenném egyedül. Már megismerem, már visszafele haladunk, tényleg nem vagyunk messze, az utolsó útelágazásnál újabb csodás hír: innen már csak 3 kilométer, eldöntöm, azt már megfutom, annyit bármikor tudok, most is, még kicsit hepehupázunk, de aztán meghalljuk, majd meglátjuk a célt, szépen besorolunk, Anna megvár, együtt futunk be, leolvassák ismét a kódunkat, megkapjuk az érmet, csomagot, bent vagyunk, vége van, és már nem is emlékszem, mennyire fájt, és mennyire rossz volt fenn, már örömmel mondom mindenkinek, hogy remek volt, és tényleg úgy is gondolom.

Az időnk csodálatos 4:41 lett, volt benne sok 6 perces kilométer, kétszer bementünk alá is, én még ilyet sose csináltam terepen, de úgy látszik, bennem van ez is, csak magamtól nem kényszerítem ki magamból. Kellett hozzá Anna, aki nélkülem biztos sokkal jobb időt ment volna, de akinek nagyon hálás vagyok, hogy végighúzott ezen a nehéz pályán.

Nem mondom, hogy jövőre újra, de egy év azért hosszú idő, sokat felejt addig az ember lánya :)

A kaotikusra sikerült szeptemberben elmaradt a szokásos havi TT is, de októberben ismét sikerült olyat találni, ami Reninek és nekem is jó volt. Libanoni cédrus 21 km, a kiírás szerint 700valamennyi szinttel. Pont jó, bármilyen időben le tudjuk tolni, nem is lesz túl fárasztó. Ráadásul hosszú hétvége van, még ki is tudjuk pihenni másnap.

Vasárnap hát a szokásos hajnali ébresztő, bár az óraátállítás miatt egy órával több alvás után, gyors készülődés, villámgyorsan kijutok Szépjuhásznéhoz. Regisztrálunk, megkapjuk az itinert és indulunk. Jó előre kifigyeltem, merre kell indulnunk, ez egy sarkalatos pont, sokszor már itt belezavarodom. Ezen a túrán viszonylag sokan vannak, van rövidebb, 12km-es táv, és a miénk a hosszabb.

Zöld körséta, zöld kereszt, zöld sáv - ismerős környék, jártunk már erre Renivel, szerintem a Budai30 helyett a Nyárutón talán. Gyorsan teszünk némi emelkedőt is a lábunkba, csak hogy ne fázzunk és a pulzusunk is megfelelő tartományba szálljon.

A "kedvenc" lépcsőim

Fent viszont megint az ajándék az Apáthy-szikla, megunhatatlan panorámával. Most jó nagy a szél is, így nem időzünk sokat, de azért az őszi tájat is lefotózzuk:

Megunhatatlan

Zöld majd piros körséta után elérkezünk a túra névadójához, a libanoni cédrushoz.

"A Kondor u. 5. sz. beépítetlen telek hátsó részén, kerítéssel körbevéve áll a védett fa. A terület egykor Fedák Sári villájának parkjához tartozott. Sajnos sem a villának, sem a hajdani parknak még a maradványai sem láthatók, egyedül a fa tanúskodik a hajdan volt szebb időkről.Ez a 120 éves cédrus fajának egyik legidősebb példánya az egész Kárpát-medencében. Idősebb példányt csak a soproni Lővérekből, illetve az Alcsúti Arborétum mellől ismerünk. Magassága több mint 12 méter, törzskerülete pedig közel három méter." írja a zoldkalauz.hu . Szily viszont nem erősíti meg a Fedák Sári vonalat, de a fa egyediségét és méltóságát ő sem vitatja: "Talán Fedák Sári ültette, talán nem, de az biztos, hogy pompásan néz ki az az igen ritka libanoni cédrus, ami egy elvadult, gazdátlan budapesti kertben áll."(cink.hu)

Én és a cédrus

Kigyönyörködjük magunkat, a körben álló fák is csodásak, itt van az első EP kód: hány évesre saccolják a fát?Beírjuk, aztán indulunk tovább. 

Kicsi piros után jöhet a sárga sáv, de egy szavam sincs, a Hűvösvölgyig kb ereszkedünk, itt megtaláljuk a második EP-t, kapunk pecsétet és nápolyit, és átváltunk a kék sávra, végig a Zsíroshegyi úton. Alattomosan emelkedik, csak enyhén, alig észrevehetően, de ahhoz épp eléggé, hogy elszálljon a pulzus, és kimelegedj rendesen. Remete-szurdok, Remeteszőlős is ismerős, az erdőből kiérve kicsit aszfalton megyünk, nézegetjük a csoda kis utcaneveket, a mezítlábas ösvényt, a kihelyezett könyvkölcsönzőt. És már itt is van a harmadik EP, kapunk pecsétet és almát, aztán rögtön majdnem eltévedünk, szerencsére a sarkon egy angol kutyasétáltató addig integet, míg észre nem vesszük, vigyorog, mondja, hogy mindenki más is erre ment, megköszönjük. Aztán pár lépés után ismét majdnem eltévedünk, vagyis továbbmegyünk, de szerencsénkre felharsan a hátunk mögött egy öblös "hölgyek!" kiáltás, megfordulunk, két túratárs integet, hogy vissza, benéztük a kis utcát, ahol fel kellene mennünk. Igazuk van, ez az utca már megviccelt egyszer, nem látható a jel, ráadásul ki van téve egy "Magánterület" tábla. Innentől velük kerülgetjük egymást, vagyis majdnem végig együtt megyünk, az emelkedőkön hallgatjuk a sztorikat A Pirosról, tegnapról, meg évekkel ezelőttről, és bennem szép lassan megérik az elhatározás, hogy a Piros is felkerül a bakancslistámra. Majd egyszer végigmegyünk rajta. Merthogy már a piroson vagyunk, először a kereszten megyünk felfelé "orrvérzésig", ez már nem szerénykedik, emelkedik, mint a csuda, meredek kaptató, mi nem is nagyon beszélünk Renivel, csak tartjuk a lépést. A piros sáv már kellemesebb, bár nagyon sziklás, köves, amit avar borít, csúszkálunk is rendesen, de nem vészes. 

Renivel néha lefelé belekocogunk, az valahogy könnyebbnek tűnik, mint menni. A Fekete-fejhez megint meredek kaptató vezet, az itiner szerint "szuszogós" szakasz, szerintem a klasszikus #anyadpicsaja , de káromkodni sincs erő, vagyis nem pazaroljuk erre, csak a következő kőre koncentrálunk, amire fel kell lépni. 

Utolsó EP megint kód, felírjuk, alkalmi útitársaink előre mennek az utolsó előtti emelkedőre, így legalább nem kell kiabálniuk, csak megyünk a nyomukban. Innen már kevés van hátra, 1,5 km, de abban van egy jó alapos mászás, amíg el nem érjük a zöld körsétát, itt elköszönünk segítőinktől, szerintük innen már mi sem tudunk eltévedni, és igazuk van, szépen bekocogunk a célba.

A teljes táv 21,6 km lett, 4 óra 35 alatt teljesítettük, ami annak fényében nem rossz idő, hogy volt benne 1000m szint is.

A végén klassz kitűző, oklevél, és igazi menzatea vár minket :) Klassz lezárása egy kellemes, klassz túrának. A buszhoz kicsit sprintelünk, de pikk-pakk hazaérek, a jól megérdemelt ebédre és forró fürdőre :)

Reni képei:

Állítólag a maraton után a legtöbb futón úrrá lesz a jó nagy üresség, ami a kezdeti eufória után elveszi a futás örömét, a motivációt. A másik eset, hogy úgy elkapja az embert a lelkesedés, hogy nem hagy elegendő időt magának a regenerációra.

Én tavaly inkább a második eset lettem volna, de okosan (na jó, tapasztalt futók tanácsára) végigcsináltam egy három hetes regenerációs edzéstervet, amit Györgyinél találtam, a futasrol.noknek oldalon. Nekem iszonyúan bejött, amikor újra futottam rendesen, mindenhol PB-t futottam szinte, és alig vártam, hogy mehessek.

Egyértelmű volt, hogy idén is ez jön a maraton után. Csak a lelki háttere volt más. Idén valahogy nagyon vártam, hogy túl legyek az edzésterven, legyen meg a maraton, és újra kedvemre futhassak. És mivel nem sikerült úgy a verseny, ahogy szerettem volna, a hatalmas eufória is elmaradt, így az első héten kifejezetten élveztem, hogy nem kell futni, csak két nagyon rövidet. 

Kicsit meg is ijedtem, hogy mennyire nem hiányzik a futás, nincs lelkifurdalásom, mert nem futok. Talán kiégtem 4 év után?! 

A második hét aztán helyretette a dolgokat a fejemben is. Nem, nem égtem ki :) Most is ugyanolyan nehéz elindulni,mint régen, de közben most is ugyanúgy élvezem. Tudok jókat futni, tudok sokat futni, tudok gyorsan futni, élvezem, ha egyedül megyek, de klassz megszervezni egy közösségi futást is. 

És hihetetlenül felszabadító érzés, hogy már csak kedvemre futok az év végéig. Van még pár verseny, amire beneveztem, egy bakancslistás Intersport terepfutás (32,7 km 1080 szinttel) és a Naszály Trail újra. Szeretnék idén 2500 km-t futni, egyelőre teljesíthetőnek tűnik (1988-nál tartok ma), és szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni a keresztedzésekre, kipróbálni a kettlebellt, és rendesen járni Szilvihez, aki kegyetlenül meg tudja dolgoztatni a core-izmaimat. Amíg jó idő van, addig a biciklit is használom.

Jövőre pedig vannak naaaaagy tervek, már megint, naná, és majd az is jó lesz, ha a lazázás után újra terv szerint kell futni, meg gyorsító edzésekre járni :)

(Fotó: http://blog.futasrolnoknek.hu/regeneracio-maraton-utan/ )

Mármint a második a maratonomra kitűzött ambiciózus 4 órás cél. De csak majdnem, aztán a végére még a tavalyinál is rosszabb lett az időm. Csalódás, persze, de jó tanulópénz is volt, milyen apróságokon mehet el egy futás. 

A felkészülésem megint szinte tökéletes volt. Nem volt komoly sérülésem év közben, majdnem minden edzéstervben szereplő futást tudtam teljesíteni, a nyáron végig jártam a Nike-ra. Sikerült a diétám is, ami után kicsit visszahíztam a maratonra, de nem volt vészes.

Csak éppen néhány pozitív munkaügyi változás megkavarta a szeptemberemet, így az utolsó hónap lett kaotikus futásügyileg. És hát fejben sem voltam ott és úgy, ahogy tavaly. Mert emlékszem, egy éve ilyenkor már teljesen a maraton lázában égtem, azzal keltem, azzal feküdtem, csak arra tudtam gondolni, arról beszélni. Hát idén nem így volt, igazából csak vasárnap reggel kezdtem izgulni.

A holmimat már pénteken összekészítem, szombaton csak az utolsó simítások kellenek, beszerezni a gélt, sokat enni, inni és pihenni. Persze nem alszom jól, félálomban vergődöm, amikor csörög az óra. 6-kor kelek, reggeli, kávé, még egy liter folyadék, és indulok. 

Csodás futóidőnk lesz, reggel még hűvös, de nap közben már napsütéses, enyhe 13 fok körüli, szélcsendes és száraz idő. Ugyanúgy futok mint tavaly, csak széldzseki helyett karmelegítő van rajtam (és másik cipő).

Zoli korán hív, ő már kint van, vár a Rotary sátorban, persze nem találom meg elsőre, kicsit keringek. Aztán dumálunk, átöltözöm, elteszi a cuccom, még egyszer elmegyek vécére, és beállok a rajtba. Most beférek, bár a 4 órás iramfutókat nem is látom, de sebaj, majd megyek a magam tempójában. Van nálam két gél, papírzsepi, és mást nem cipelek magammal.

Viszonylag hamar eljutunk a rajtig, alig-alig bőgök, csak kicsit hüppögök. Nagy a tömeg, de nem elviselhetetlen, az Andrássyn az első kilométereken csak előzgetünk, keressük a tempónkat. az első kilométerem 6 perc, ez tökéletes kezdés. Utána viszont gyorsulok, nem tudok 5.50 alá lassulni, de kényelmesnek érzem a tempót, úgyhogy hagyom is. Az első megrázkódtatás az Operánál ér, nem tudom, mit énekel a kórus, de úgy szíven üt, itt is meghatódom erősen. 

Az útvonal megint a fejemben van, 4-szer 10 km megint, így tudom, az első szakasz a Margitsziget csücske lesz, a következő ugyanez visszafele, aztán a Kopaszinál, és onnan csak be kell csorogni. Milyen könnyűnek hangzik ez így.

Amire nem vagyok felkészülve, azok a csodás szurkolók, akik az úton a legváratlanabb helyeken bukannak fel, és ordítanak rám. Nodari Zsuzsiék a Lánchíd pesti oldalán, Eráék a budai oldalon, aztán az Alagút után ismét, aztán ahogy jövünk vissza, már kb a félmaratoni távnál. Nem is értem, hogy csinálják, de a végén kiderül, hogy biciklivel száguldanak a mezőny után. Hiába, a rutin....

5 km után

A Lánchíd után futunk egy kört a Várkert Bazárnál, igazi katonazenekar zenél nekünk, a karmester mindenkivel pacsizik, velem is, igazi szaténkesztyűs kézbe csapok, és suhanok tovább. Az Alagutat utálom, sajnálom, klausztrofóbiás vagyok, csak nyelem vissza a pánikot, hiperventillálok, és igyekszem nem fejvesztve átrohanni. Közben érzem, hogy mindenki élvezi körülöttem, sikoltoznak, hujjognak és tapsolnak, úgy fest, csak én vagyok ilyen kripli. Sebaj, végre vége, kiérek a napfényre, kapok újra levegőt, Eráék megint felbukkannak, nem bírom ki vigyorgás nélkül, puszikat dobálok, baromira élvezem az egészet.

8 km környékén

Most jön egy hosszabb kóválygás Óbudán, kb 10 kilométer, mire visszatérünk ugyanide, csak az alsó rakparton majd. Nekem nagyon tetszik, hogy nem a Margitszigeten körözünk, hanem helyette utcákon, emberek között kanyargunk. Mondjuk a Szentendrei úti felüljáró aljas húzás volt, de itt az elején még megbocsátom. A K hídnál van a visszafordító, itt frissítek először, egy falat banán, egy pár korty víz, és robogok tovább. Itt van az első váltópont, Anna kiszúr, rámköszön, imádom, ordítok, hogy jól vagyok, és tényleg, minden kerek. Látom Miksáékat, Hankát is kiszúrom, sok-sok ismerős, egyedül futok, de mégsem.

Rakpart, visszafele, kicsit félek, hogy mi lesz végig napsütésben. Jó tempót megyek, az első 10 km-em 58 perc, a félmaratonom 2:02. Itt eszem meg az első gélt, épp nyomnám bele a számba, mikor meglátom Hankát másodszor, iszonyú jólesik, hogy nekem szurkolnak, iszonyú sok erőt ad, öröm és boldogság. Aztán Eráék megint, szuper, hogy itt vannak, hogy messziről tudok nekik integetni, hogy minden szép és jó, a Napot eltakarja egy jó nagy felhő, így nincs túl meleg.

20 km körül

A rakpart visszafele nekem hazai pálya, erre futok hetente többször, csak számolom a hidakat, de azt se kell, mindenhol szurkolók, ordítanak, bíztatnak, én meg csak vigyorogva suhanok, a Kopaszi után van a fordító, onnan már csak nagyon kevés van hátra, 28 km-nél bitang jó vagyok, 2:37, csodás tempó, nagyon ott vagyok a 4 órás álomidő környékén. Érzem a lábam, a csípőm, a térdem, de nem fáj, nincs görcs, megyek, mint a gép. Aztán... Aztán megeszem a második gélt, iszok rá vizet, minden szép és jó, eljutok kb a 31. kilométerig, Erának még odakiáltok, hogy "minden OK", ő mondja, hogy már csak egy óra, az utolsó óra, vigyorgok, futok tovább, és ekkor úgy felfordul a gyomrom, hogy bele kell sétálnom, mert nem tudom eldönteni, mi lesz, hol jön ki ez a gél, alul vagy felül?! Gabi elrobog mellettem, rávigyorgok, de sétálok, elszállt az időterv, sírni tudnék a csalódástól. Tudom, hogy 32 környékén van a következő frissítő, oda elvánszorgok, kicsit futok, kicsit sétálok. Itt megiszok 2 pohár kólát, belecsavarok egy citromot, ráküldök egy kis vizet, lassan elindulok, futásra váltok, a kóla rázkódik a gyomromban, ez végre megböfögtet, ezzel elvagyok egy darabig. Pokoli mérges vagyok, alig van hátra 9 km, én meg itt szenvedek, gyalogolok és futok felváltva, aztán a Bajcsyn végérvényesen futásra váltok, fel a Nyugati felüljárón, csakazértis, rohaggyonmeg a gyomrom.

35. km, újraéledve

Itt vannak Zsuzsiék megint, őrületesek, imádom őket, itt csak vigyorogni lehet és repülni, pacsizom mindenkivel. Egyszer csak előkerül Gusztos, és teljesen szürreális párbeszéd zajlik le köztünk:

- Beus! Te tudtad, hogy Chuck Norris sose futott maratont?

- Akkor én keményebb vagyok, mint Chuck Norris?!

- Így van!

És vigyorog azzal a csibész vigyorával, és én is csak vigyorogni tudok, meg a körülöttem lévők is, és robogok lefelé a felüljáróról. Újabb frissítő, kóla, szőlőcukor, víz. A Dózsa György utat utálom szegényt, egész a Hősökig, de ott már jó, mindjárt vége, kb 4 kilométer, kicsit még kell keringeni a Ligetben, de nem baj, előjönnek a nyári emlékek, itt már nem fáj semmi, itt már futok, tolom, mint a gép megint. Érzem a lábam, az izmaim, az izületeim, de már csak az a cél, hogy beérjek 4.20 alatt, sprintelek, de komolyan, méregből, erőből, ott egye meg a fene.

Berobogok

4.19 az időm, a célban lerogyok, ahogy Zolitól tanultam, eszek, iszok, gyorsan átöltözöm, mert tudom, hogy fázni fogok. Megkeresem Eráékat, kapok almáspitét, a pezsgőt nem merem meginni, majdnem megint megríkatnak, mert úgy bánnak velem, mint egy bajnokkal, egy hímestojással, imádom őket, jó, hogy itt vannak. Kicsit még nézzük a befutókat, látjuk Miksáékat. Elkap egy zápor is minket, de a Suhanj sátorban kibekkeljük, aztán hazabuszozás.

Ők, a nők 

Zolinak elemzem, mennyire csalódott vagyok, de szerinte inkább hülye vagyok, 28 km-en 2:37-et menni nem csalódás, a frissítést pedig bárki el tudja rontani. Fogjam fel tapasztalatszerzésnek, és legközelebb próbáljam máshogy a frissítést. Ezt is ki kell tapasztalni, 4 óra alatt már annyi mindent el lehet rontani.

Úgyhogy be is nevezek gyorsan a tavaszi bécsi maratonra, mert tudom, hogy maratont AKAROK futni. Nem a 4 órás célidő miatt, hanem mert újra át akarom élni ezt az érzést, 4 óra csodálatos utazás, akkor is, amikor szárnyaltam, és akkor is, amikor szenvedtem a végén, és újra erőt merítettem valahonnan, és el tudtam újra indulni. Nekem erről szól a maraton.

(Fotók: Nagy Kati és Nodari Zsuzsi)

5-kor csörög az óra. 4.55-kor egészen pontosan. Halkan trillázik, két ezredmásodperc múlva landol a hasamon a macska. Éhes. És nehéz. És hangos. Örül, hogy új nap kezdődik, hogy megetetem, hogy korán van. 

Kint még sötét. Hallgatom a macskát, simogatom, húzom az időt. Hallgatom a gyereket, egyenletesen szuszog.

Azért 4.55, mert ez az 5 perc az én luxusom. Esély a lustálkodásra, a feladásra. Hogy mégse menjek.

Hallgatom a macskát, a gyereket, simogatom a finom, puha, boldog bundát. 5 perc, csak eddig hezitálok. Mert jó lenne itt maradni, bebújni a gyerek mellé, a melegbe, vinni a hangos és boldog és éhes macskát, és aludni még egy órát. Vagy csak lebegni valami finom féléber állapotban.

Ehelyett felülök. Koppan a sarkam a padlón. Próbálom kikerülni a macskát. Kint még sötét, már hűvös a hajnal. 

Gyors kávé, csak a felét iszom meg. Macska elégedetten visszaslisszolt a gyerek mellé. Bámulok ki az ablakon. Kel a Nap.

Futóruha, futócipő, telefon. Üres utca. Kopog a sarkam az aszfalton. Hűvös és csíp a levegő. Ahogy felkel a Nap, simogat. Langyos, de még melenget. Kívül-belül. 

Ismerős tájakon visz a lábam. Nem számít a tempó, táv, csak hogy itt vagyok és futok.

És arra gondolok, jó, hogy vannak hajnalok, amiket kihasználhatok.