Megírtam ám Berlint, csak vendégszerzőként :) A beszámolót itt olvashatjátok:

http://futanyu.cafeblog.hu/2017/10/01/bevettuk-berlint-bea-maratont-suhant/

"Baz'meg, Benes, úgy fest, ezt megcsináltad" - ez a gondolat hasít belém 5 óra 50 akárhány perc futás után, a 49. körben a Velencei-tó mellett a nádasnál, és ettől kezdek el úgy bőgni, hogy már abba se tudom hagyni a hátralévő másfél meg egy kicsi körön. Mert itt már tutibiztos volt, hogy megvan az ultra táv, és szinte biztos volt, hogy megvan az 50 kör is, amit terveztem.

Arra nem emlékszem, hogy mikor döntöttem el, hogy 6 órást szeretnék futni, valamikor tavaly. Direkt őszi versenyt néztem ki magamnak, hátha akkor már kellemesebb lesz az időjárás. Ez mondjuk nem jött be, mert a verseny napjára 28 fokot jósoltak, de állítólag volt az 31 is.

A velencei pálya egy 1 kilométeres kör, ezen zajlik a 6, 12 és 24 órás verseny. Ehhez kell egyfajta különös perverzió, készültünk is rá a Bikás parki futásokkal (750 méteres rekortánon futottunk 3 órát), de valójában ez okozta a legkevesebb kihívást. Nem volt para újra és újra kimenni a körre, sőt direkt jó volt, hogy 6 percenként elfutottam ismerősök mellett. 

Az biztos volt, hogy Gabi lesz a supportom, az első UB-n azt mondta, ha valaha ultrázni fogok, ő jön supportolni. Most szaván fogtam, de nála jobbat el se tudok képzelni, szerintem gondolatolvasó és varázsló egyben. Szilvi is szól a héten, hogy jön, neki is nagyon-nagyon örülök, ha bármi történne, bízom benne, hogy helyre tudja bennem rakni, és a lelkemnek is jót tesz, ha ő ott van. 

Szombat reggel 8-kor indulunk, előző este összepakolok mindent, csak olyan apróságokat felejtek el, mint váltónadrág, tusfürdő. Szerencsére még reggel eszembe jut, be tudom időben dobni. A frissítés oké, csak kipróbált cuccokat viszek. Saját iso, Coca-Cola, víz, 3 gél, gyümölcspüré, ropi, olívabogyó, sajt, paradicsom, só, vésztartaléknak vaj és kenyér. Van nálam csoki és fehérjeszelet is, de ez csak a verseny utánra.

Előző este még edzőbá is ad egy kis biztató útravalót, ha ő mondja, hogy képes vagyok rá, neki el kell hinnem.

Külön zsákban vannak a futócuccok, amiket lehet, hogy át akarok majd venni: térdnadrág, trikó, másik cipő, másik zokni. Egyébként rövidnadrágban és pólóban tervezek indulni, cipő a jól kitaposott Saucony. 

6-kor szól az ébresztő, hogy legyen időm nyugisan készülődni, reggelizni - semmi extra, egy nagy bögre kávé, 2 szelet vajaskenyér, fél liter víz. Sajnos hasmenésem van, próbálom az izgalomra fogni, de érzem, ez nem az, valami nem oké a gyomrommal. Meg mindenféle pszichoszomatikus fájdalmaim vannak, de ezekkel nem foglalkozom, ez csak hiszti.

Gabi 8-ra jön értem, kicsit korábban érkezik, így korán leérünk, fél 9-re, még elég hűvös van, de amúgy is halálra vált vagyok, nem tudom, mi lenne nekem a jó. Már vannak jó páran, Hankáékkal rögtön összefutunk, váltunk pár szót, átvesszük a rajtszámomat. Na ez se megy simán, mondom a nevem, nem vagyok a listán, pár percig keresünk, míg rájövünk, hogy a férfi listát nézzük. Ilyen mentális állapotban vagyok.

Körbesétáljuk a pályát, jó kis pálya a strandon, térkő, az egyik végén egy rövid kavicsos, fűcsomós szakasz. Úgy van kialakítva, hogy balra is, jobbra is fordulunk, így egyformán terheljük mindkét oldalunkat. Ezt még Szilvi is elégedetten nyugtázza, mert persze ezt is csak az ő kérdése után gondolom végig.

Kinézünk egy klassz kis helyet magunknak, hozunk egy sörpadot, kipakolunk, rendezkedünk, megjön Szilvi, ránk köszön Edit és ő is mellénk pakol le, most kísérő lesz, Berlinbe meg majd együtt megyünk. Megtalálom Esztit is, köszöngetünk az ismerősöknek, megismerkedek élőben is a Facebook-ismerősökkel, WC-zek, bemelegítek, és egyszer csak oda kell állni a kapuhoz, mert 5 perc van hátra, indulni kell.

Az már egy dolog, hogy Vangelisre indulunk, de a szpíker is olyan beszédet mond, hogy Esztivel hüppögve borulunk egymás nyakába. Kimondja azt, amit érzek, amit keresek ebben a versenyben. Arról beszél, hogy egy olyan útra indulunk, amin csak mi egyedül mehetünk végig, Itt lesznek a segítők, a stáb, segítenek minden körben, de végigmenni csak mi tudunk egyedül. Az meg már csak hab a tortán, hogy az elsőbálozókat minden távon megtapsolják.

Aztán visszaszámolunk és elindulunk. Ez már jó, futni már jó, ezt tudom csinálni. Megvan a terv a futásra, a frissítésre, edzettem rendesen, most egyszerűen csak végig kell csinálnom, amiért jöttem.

Nem, nem gondolok bele, hogy 6 órán keresztül ezen a pályán fogok körözgetni, csak a következő egy órára nézek előre. A terv, hogy 6 perces tempót megyek az elején, frissíteni sem állok meg, hanem kézben elviszem, max csak sétálok, amíg eszek-iszok. De az első másfél órában ezzel sem nagyon akarok foglalkozni, reggeliztem, ittam rendesen, ennek ki kell tartania sokáig.

10-kor indulunk, elég hamar meleg lesz, 1 óra múlva átveszem a pólót trikóra, itt még minden okés, vigyorgás van, 10 kör megvan, minden a terv szerint halad. 2 óránál ugyanígy, 20 körnél járok - csak épp azt felejtettem el, hogy a pálya 1050 méter hosszú, azaz 20 körönként plusz egy kilométert számolhatunk. Azaz az elején futottam egy 2 órás félmaratont. Gyorsabb vagyok, mint akartam, ráadásul meleg is van, meg is jön az "eredménye". Megeszem az egyik gyümölcspürét, be is görcsöl a gyomrom. Gabi rám is szól, hogy görnyedt vagyok, bevallom, hogy görcsölök, elkezdjük hát tolni a kólát. Ráadásul pisilnem kell, szerencsére sok a wc és kulturált, gyorsan lezavarom, más nem kell, így tolom a kólát, vizet, és futok. Van laufom, ennek örülök, mert szédülök is és bedugult a fülem, a következő fél óra szenvedés, de mozgásban vagyok. 4 kört futok, egyet sétálok, ez a deal magammal. A sétálósokon frissítek, és megmosakszom, van a pálya távolabbi részén egy csap, működik, isteni hideg, megmosom az arcom, lemosom a sót, bevizezem a karomat.

Iszonyatos mennyiségű biztatást, jó szót kapok a pályáról a sporttársaktól és a szurkolóktól is, elmondhatatlanul jól esik. Tartom magam a tervhez, 4 kör futás, 1 kör séta. Amikor Gabi mondja, megeszem, amit kell, a gélre iszok sok vizet és kólát, egyszer kérek ropit, és megyek folyamatosan.

A pályán a kapunál kint van egy óra, és a sátorban egy táblán látom, hanyadik kört fejeztem be. Számomra elképesztő, ahogy múlnak a körök, a 36-tól 40-ig totális másállapotban vagyok, mindent érzékelek magam körül, de nem fogom fel, hogy hol járok, mert csak a magam ritmusára koncentrálok. 

A maratonom kb 4.20 lett, ez nem olyan rossz, és innen még van 1 óra 40 percem a maradék 10 körre.

Ez viszont bevallom elég demoralizálóan hat rám, egyszerűen belustulok tőle, hogy ennyire sok időm van. Egyre többet dumálok kifele, panaszkodom, hogy fáj a bokám, cipőt cserélek, az első pár lépés pokoli, de aztán tök jó lesz az adidas boost. Gabi azt mondja valamikor, hogy "meglehet, ha akarod, meglesz ez". és ez a mondat annyira betalál, összekapom magam, mert AKAROM, igaza van, azért jöttem ide, hogy megcsináljam a célom, nem kényeskedni, kényelmeskedni jöttem.

Fáradt vagyok, fájnak a lábaim, amennyire kell több mint 5 óra után, a karjaim nehezek, de szinte alig dagadtak be, az izmaim jók, a derekamat érzem, de az se brutál, figyelek a tartásomra. A hasam okés a kólától, nem kell wc-znem se, mi a faszért ne futhatnék?! Vagy legalábbis haladhatnék normális tempóban.

Gabi és Szilvi aggódik, hogy sósat kellene ennem, szerintem nem, de egy fél paradicsomot jó sósan megeszek a kedvükért. Legközelebb hozok sótablettát, hogy ne aggódjanak :) Fogynak a körök, a hátsó, kavicsos részen töltöm ki a fáradtságból adódó dühömet, hisztimet, itt sétálok, a térkövön futok. Nem gondolok igazából semmire, mintha végig nem gondoltam volna semmire, annyira jó volt a pálya ritmusa, az egyik oldal hangos, a szpíkerrel, szurkolókkal, ismerősökkel, a másik oldal csöndes, nyugis, egyedül vagy, csak a többi futóval. A végén már a lépéseikről megismerem, ki köröz épp le.

És egyszer csak eljön a 49. kör fele, a nádas, én és a bőgés, és innentől már nem nézek senkire, mert nem is látok a könnyeimtől, csak megyek, eufória van és boldogság és futás, már csak egyetlen egy kört kell lefutnom, és ezt meg is teszem, ezt végigfutom, lassan, de végigmegyek, át a célkapun, Gabi ordít, hogy megvan, ránézek az órára, a táblára, hát futok tovább, Hanka gratulál, már mindenki tapsol, mindenki kiabál és gratulál, én még futok és bőgök és vigyorgok, és visszaszámolnak, és VÉGE! És nyakamban Gabi, ő is bőg, és Szilvi és ő is, és hiába mondom, hogy büdös vagyok és izzadt, csak ölelgetnek, és vigyorgunk, és mindenki tök boldog. Állok a pálya szélén, a 12 és 24 órások mennek el mellettem és gratulálnak. Megvárjuk, hogy lemérjék a tört körömet, leadom a chipet, a cipőt már rég levettem, most végre beleállok a tóba, jéghideg és a legjobb dolog, amit valaha éreztem. Állok a Velencei-tó jéghideg vizében, és boldog vagyok.

Innentől még kb 1 óra, mire összekészülünk, letusolok, elkapom Esztimet, aki a maga útját járta végig ezen a versenyen, gratulálok  a többieknek.

Gabi belémdiktál egy gulyáslevest, hoz nekem kávét és palacsintát, váltunk pár szót Hankával, és elindulunk haza.

Igazából nem fáj semmim brutálisan, nem görcsölök be, egyetlen vízhólyag lett a lábamon. Éjjel nem sokat alszom, csak félálomban forgolódom, fel kell majd dolgoznom ezt az élményt.

Vasárnap pedig WizzAir félmaraton, sok jó ismerősnek ígértem, hogy kimegyek szurkolni, ott a helyem.

Az a "baj" ezekkel a nagyon jó versenyekkel, hogy nehéz róluk írni. Amikor végig minden szuper, és imádod az egészet, akkor ér lelkendező posztot írni róla? Mert most az jön ám :)

Azt tavaly óta tudjuk, hogy a Korinthosz.hu egy szuper verseny, szinte tökéletes szervezéssel, klassz pályával, remek emberekkel. Idén cseréljük Esztivel a szakaszokat, most én futom azt, amit tavaly ő és fordítva. Így nekem kb 38 km jut a 81-ből.

Péntek este érkezünk, tésztaparty, eligazítás, rajtcsomag átvétel, sok-sok ismerős. A hotelban a szokásos szelfi, és korán lefekszünk - haha, én persze nem tudok aludni, iszonyú meleg is van, meg idegen helyen amúgy se, verseny előtt se, szóval forgolódom, fél 6-kor aztán csörög a megváltó óra. Gyors kávé, mosdó, a rajthelyen megint igyekszünk elütni az időt, jövünk-megyünk, örülünk az ismerősöknek, fotózkodunk, egyszer csak 7 óra lesz, és indulnak. Itt van kb másfél óránk, veszünk kaját Esztinek, és megkeressük a váltópontot. 

Szerencsénkre megjött a hidegfront, az eddigi 40 fok közeli hőmérséklet jelentősen visszaesett. Ami még jobb, hogy eső nélkül, így nincs pára, csak szél. Hűvös a reggel, főleg ácsorogni, de kapok Gábortól széldzsekit, aztán csak a honlapot lessük, mikor hagyja el Eszter a pontot, onnan kalkuláljuk az idejét.

Meg is jön szépen, váltunk, elindulok, a telefonom persze pont most beadja a kulcsot, de valahogy életet lehelek bele, mérje legalább a távot. A Nap néha kisüt, de gyakran beborul, melegszik az idő, de nem vészes, fúj a szél rendesen - minden teljesen ideális. Az első szakaszom kb 14 kilométer, töltés, gát, Bogyiszló, a frissítőnél terül-terülj asztalkám és csudaklassz önkéntesek. Csippantás közben arra gondolok, vajon Esztiék nézik-e, hol járok (naná).

Nagyjából ugyanazokkal az emberekkel kerülgetjük egymást, egy sráctól megtudom, hogy sós gumicukrot evett, és szerinte ha nem megy végig, az azért lesz, mert mindent összeeszik. Utazom gyakorlatilag, nincs semmi komoly erőkifejtés, jól érzem magam és élvezem, ami jön. Előttem egy futó és egy biciklis a Tourról beszélgetnek, tök érdekes, hallgatom őket, közben kinézek egy szimpatikus fát, hogy na majd ott megnézem, mióta futok, abból látom, kb hol járok (mert rendes órám még mindig nincs, naná) - és akkor észreveszem az emelkedőt, aminek a tetején tavaly vártuk Esztit. Nem hiszem el, hogy már itt is vagyok, már vége is mindjárt az első szakasznak! Bár a tehenészetről gyanús lehetett volna, mert tavaly azt is mesélte Eszter. 

Így az emelkedőt még szépen megtolom, végülis ez egy futóverseny. Váltunk, Eszti elszelel szépen, én iszok egy kis kólát, és kicsit megilletődöm attól, hogy egy sparthatlonista frissít itt minket. 

Kocsiba ülünk, megyünk a következő pontra, eszek egy fél fehérjeszeletet, iszok vizet, átöltözöm, és besétálunk az árvízkapuhoz. Ez itt a féltáv, látszik már az egyéni indulókon, hogy kezdődik a valódi futás, kezdődik a küzdelem, de mindenki nagyon kedves, örül a drukkolásnak. 

Apró intermezzo, sikerül úgy megbotlanom Valamiben, ha Gábor nem kap el, tényleg pofára esek. Így csak a nagylábujjamat ütöm be, ez még napokig fájni fog, de futni azért tudok. 

Jön Eszti, itt vár rá egy jó 4 kilométeres oda-vissza, kicsit lélekölő, bár én szeretem, ha szembejön a mezőny. Addig gyorsan elszaladok "wc-re", gyakorlatilag ez az egyetlen alkalom, ahol erre szükség van, pedig iszok folyamatosan, bár nem túl sokat, ne lötyögjön a gyomromban.

Váltás után jön a 2. etap, a gemenci erdő mellett, ez már az igazi korinthoszponthu, a tudatom és a látásom beszűkül arra a keskeny aszfaltszeletre, amit a sapkám alól látok. Meleg van, kb 30 fok, jegelek mindenhol, az egyik ponton meg is jegyzik, ahogy dugdosom a  ruhámba a jeget: "ja kérem, a rutin!" Asztal, hosszú, egyenes, meleg. Lassabb vagyok jóval, mint az első szakaszon, nem is érzem olyan jól magam, de nincs baj, mantrázom, hogy ez csak 11 km. A menetrend a szokásos, szimpatikus fát kinézek, időt ott nézem csak meg, abból kalkulálom kb merre lehetek, mennyi van még hátra. Közben arra gondolok, amit Momma mondott egy futás alkalmával: "Miért ne futnál? Fáj valamid? Csak unod, eleged van? Tudtad, hogy ez lesz. Ha tudsz futni, fuss, ne nyafogj."

Aztán fel is bukkan a sátor, mondjuk rohadt messze van és nem nagyon akar közelebb jönni, de azért csak elérem egyszer, viszont Eszti nincs sehol, se Gábor, megyek hát tovább, és igazából akkor áll meg bennem az ütő, amikor meglátom őket, hogy sétálnak szembe velem, de lassan, mint egy vert sereg. Biztos vagyok benne, hogy megsérült és kiáll, gyorsan kalkulálok a fejemben, hogy mennyi van még hátra (26 km), le tudom-e futni egyedül (nem hiszem). Meglepő módon nem esem pánikba, csak egy egészen picit kell visszanyelnem a hisztit. Amikor elérem őket, kiderül, nincs baj (majd később az is, hogy de igen), csak eltévedtek, vagyis nehezen lehet megközelíteni ezt a pontot kocsival, így nem értek ide időben. Átadom a chipet, de Eszti nem nagyon akar indulni, látszik, nincs ott fejben, meg hát ez már a 3. szakasza, fárad.

Azért csak elindul, mi pedig kikeveredünk valahogy a földútról, megtaláljuk a következő pontot, parkolunk, és még van egy csomó időnk nézelődni, szurkolni. Ez már Baja, az utolsó szakasz, 12 km áll előttem. Átöltözöm megint, de nagyon fázom, próbálok mocorogni a napon, de előre közlöm Gáborral, hogy lassú leszek, ne siessenek majd.

És itt követem el az egyetlen hibát a frissítésemben - ami nagy szó! :) Vettem előző este egy Sió Citrus Frisst, ami nagyon jó, fanyar, rostos - csak hát a rost annyira nem jó futás előtt. Eszek egy banánt is és a fehérjeszelet másik részét, tuti a siker, ugyanis úgy begörcsöl a hasam, hogy ezzel majd a következő 9 kilométeren elleszek. 

Érkezik Eszti, közli velem, hogy csodaszép részen fogok futni, ezt vagy háromszor elmondja, elég gyanús is - aztán megtudom, miért. 

Már Baján vagyunk, szépen végigfutunk a  parton, át a hídon, megközelítjük a célt kb 50 méterre, hallom a szpíkert, látom a befutókat, a közönséget - és lekanyarodunk balra, ahol vár ránk egy kb 10 kilométeres szigetkör még. Iszonyú demotiváló, ha nekem az, milyen lehet egy egyéni indulónak?! Csak azért nem hisztizek, mert továbbra is lefoglal  a hasam, nézegetem az út mentén hol tudnék kiugrani, ha kell. 

Jön a kis gyalogos híd, itt a legcukibb az önkéntes, csodás dolgokat mond: balra és 1 km után frissítés. És valóban ott van a  frissítő, lenyomok 2 kólát, hátha rendbe hozza a hasam, ránézek a táblára, 5 km a következő pont, innen csak azt mantrázom, hogy ez egy szigetkör, ez egy szigetkör, ez csak egy k.va szigetkör. Megyek, mint a gép, nem nagyon élvezem a tájat, bár az árnyéknak örülök, nézem az órám, várom, hogy közeledjen a pont, de csak kanyarok jönnek, erre-arra. És itt van az egyetlen, ahol belesétálok pár métert, meg vagyok sértve, hogy hol a frissítő már, pedig sejtem, hogy a következő kanyar mögött. És igen, itt van, pár gyors korty, kiérünk megint az aszfaltra, nyaralók, emberek között futunk, totál őrültnek néznek, 3 kilométer van hátra, minden bajom elmúlik, tudok futni, majdhogynem élvezem is. És újra itt a gyaloghíd, a cuki önkéntessel, megint szépeket mond: nincs 1 km a célig, gratulálok!

Átfutok a hídon, közben valahogy letépem a rajtszámom, ezzel bíbelődöm, amikor feltűnnek Esztiék. Közösen futunk be, pár száz méter, de úgy nekiiramodik, hogy muszáj szólnom, én nem bírok gyorsan futni. Kiderül, hogy fáj a talpa, azért indult be, hogy gyorsan vége legyen :)

Persze a célegyenesben már teli szájjal vigyorgunk, örülünk, mindenkit megpuszilunk, aki szembejön, Öcsit meg is öleljük, ő megérdemli. Kapunk érmet, elkészül a hivatalos célfotónk, és öröm, boldogság és zuhany és kajaaaaaaaa.

Ez az a verseny, ahol azokat a pillanatokat is szeretjük, amiket utálunk. 

Bár volt, amikor nem tűnt úgy, hogy jó vége lesz, végül mégis hatalmas happy end és boldogság - de lehet, hogy ez csak a gél hatása :)

Rita szerint az én ötletem volt a Börzsöny Trail, és hajlok rá, hogy elhiggyem, mert szeretném év végén bezsebelni a nyuszis érmet, ahhoz meg kell a sorozat összes versenye. De arról igazán nem én tehetek szerintem, hogy itt az M táv 24 km, és van benne 1000 szint. 

Erre készülünk hát vasárnap, Szilvi aktív segítségével, aki mindenkit ellát cuccal: én kapok futómellényt, Rita övet soft kulaccsal, Márti meg majd poharat :)

A Kolosyról indulunk szokás szerint, jön velünk Orsi is, az első terepversenye, S táv, mindannyian irigyeljük :) Vázolom neki a taktikát, mivel nem hozott sminkcuccot és nem AFE pólóban fut, nem nyerheti meg a versenyt. (Ezt majdnem nem tartja be, 7. lesz. Khm.)

A rajtban a szokásos: találkozunk Mártival, megérkezik Szilvi, ő a meglepetés, szurkolni jött nekünk, meg motációs puszit adni. Öltözünk, vetkőzünk, átöltözünk, cipőt cserélünk, röhögünk rengeteget, hajgumit cserélünk, találkozunk ismerősökkel, röhögünk, izgulunk, sorban állunk a wc-hez, és pikk-pakk, el is megy az idő.

A rajtban Ritát elzavarjuk, nyargaljon csak előre, Mártiék is gyorsan elhagynak Orsival, jól van ez így, látom őket még sokáig, de aztán szépen lemaradok.

Azt tudom, az első 7 km kemény mászás lesz, így is készülök, megyek a saját tempómban, ahol tudok, futok, az emelkedőn viszont tempósan gyalogolok. 1 óra alatt felérek, ennek nagyon örülök, ezt jó jelnek veszem. Innen gyakorlatilag lefele megyünk (egy kis hullámvasúttal) a frissítőpontig.

Nálam beüt a flow, valahol, valamikor elkap az az érzés, hogy "ennek most sose legyen vége", annyira könnyen megy, annyira jól megy, annyira élvezem. És valószínűleg itt cseszem el, benézem valahogy a jelölést (pedig tényleg hibátlan, én vagyok figyelmetlen) és egész sokáig sikerül rossz irányba mennem. De nem csak nekem, hárman összeverődünk, viszont gyanút fogunk, telefonálunk, kiderül, már az úton elrontottuk, azóta meg folyamatosan rossz irányba megyünk. Viszont látunk vadkant, egy fiatal példány csörtet el mellettünk a susnyásban - egyszerre félelmetes és csodás élmény.

Visszamászni már nem az, fel kell kapaszkodnunk az útra, ott pedig vissza a benézett elágazásig. Legalább 2 km, amit beleteszünk pluszban. Én megeszem az egyik gyümölcspürém, érzem, hogy kezdek éhes lenni, meg már a frissítőponton kellene lennünk. Visszatalálunk a helyes útra, egy jó kis csúszós, poros lefele következik. Én bevallom, itt nagyon szidom Csanyát, hogy még a lejtő se lehet normális, hanem ez a szar :)

És elkezdek agyalni. Fél órát legalább elvesztegettem ezzel a kis kitérővel, ami valószínűleg a szintidőmbe és a teljesítésembe kerül. Nem is hibáztatok mást, én néztem be, ennyi. De attól még nagyon el vagyok keseredve, el is döntöm, ha most sem sikerül beérnem szintidőn belül, nem jövök többet terepfutás versenyre, nem nekem való ez.

Ok, megvan a hibás. Akkor most lássuk, miből tudunk építkezni? Mi van a  zsákban? Hát, pl az Intersport 32 km-e, ahol a táv második felében már majdnem meghaltam, és mégis beértem. Meg a Szimpla. A Szimpla az mindenre jó ellenpélda. Na ahhoz képest összehasonlíthatatlanul jobban vagyok! Tudok futni például, és csak annyira fáj, amennyire ilyenkor már kell. Ok, akkor? Akarok futni? Meg akarom próbálni, hogy megtolom, és beérek, vagy feladom, és innentől csak élvezem? Nem tudom.

Így érek el a frissítőpontig, szomorú vagyok és elkeseredett. Iszok egy pohár kólát, 1 kocka csoki, egy falat sajt, egy uborka, egy pohár izo. De ez már a kezemben, amikor elkezdek sétálni felfele. Mert egy úrinő a Börzsönyben is úrinő, erre gondolok, ahogy sétálok felfelé az emelkedőn, kezemben a pohár izo. (Vicces, hogy kiderül, Rita is így csinálta előttem.)

Aztán valahogy beüt a töméntelen cukor, és észreveszem, milyen szépen haladok. Előzöm le az embereket. Tempósan gyalogolok, de sorban hagyok el embereket. Ez (és a cukor) olyan erőt ad, hogy belekapaszkodom, és eldöntöm végre, hogy megpróbálom, behúzom én ezt!

3 órája úton vagyok, megnézem a telefont: 19 km. Azaz kb 1 órám van kb 7 kilométerre. Meglehet, meglehet, hiszen az első hetes is ennyi idő alatt volt meg, és most már nincs annyi szint előttem. (Ebben persze nem vagyok biztos, mert innen már nincs meg a szintrajz a fejemben. Valójában itt már semmi sincs a fejemben.)

Megeszem a Ritától kapott koffeines gélt. Rég ettem már ilyet, de ez nagyon jó fajta (High5, málnás), nagyon finom, jól csúszik, bent is marad. És olyan erőt ad, hogy innentől tényleg teperek, észre sem veszem az emelkedőket. Mármint tudom, hogy ott vannak, hogy felfele megyek, de megyek szép simán, nem görcsölök, nem szenvedek, nem akarok meghalni bele. Lefele meg aztán.... Egy csoda. Olyan boldogság kap el, hogy tényleg futok mindenhol, ahol lehet, susnyásban, árkon-bokron át, lefele, kicsit felfele is, át a patakon.

És egyszer csak kiérek a betonra, tudom, innen már nincs sok hátra, még van kb 15 percem, tolom neki, ahogy csak tudom, bár a terepcsukában minden lépés felér egy agyrázkódással, de be akarok érni, tök közel a cél, 1-2 percen nem múlhat! Utólag látom, az utolsó kilométeremet 5:18-ban futottam :)

Befordulok a  sarkon, már jönnek szembe a futók, biztatnak, tapsolnak, mondják, ez már a vége, a befutó, hát tudom, vigyorgok, itt van Rita, kézen fog, nagyon-nagyon vigyorogva rongyolok be a célba, 3:55:02 a vége, plusz 2 km és 300m szint.

Ancsúr is itt van még, de a lányok is megvártak, totál meghatódom, közben vigyorogva mesélem, hogy eltévedtem stb. Eszünk, átvesszük a cipőt és indulunk haza.

Szuper nap volt, szuper verseny, minden szuper, mikor lesz a következő????

Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a májust verseny szempontjából kimaxoltam. Mecsek Trail (jó, ez április utolsó hétvégéjén volt), Szimpla Élmény, Ultrabalaton, és most a végére a KTF Trail, ahol a húsz kilométeres távra neveztünk. Egyszer voltam még csak ezen a versenyen, de beleszerettem, mert közel van, nem túl nehéz a pálya, a szervezés pedig családias, de nagyon profi. Jó a jelölés, kedvesek az önkéntesek, és sok-sok ismerős arcot lehet látni.

A pálya egy 10 kilométeres kör, a 20-as táv kétszer megy rajta. Naná, hogy idén a húszra neveztem, ez akkor még jó ötletnek tűnt, ma hajnalban már annyira nem :) Szerencse, hogy nem kellett túl korán kelnem. Gyors reggeli, kávé, készülődés, a villamos már tele van futókkal, olyan jó érzés, hogy mindannyian ugyanoda megyünk :)

Sok-sok ismerőssel futok össze, összeszedjük egymást Eszterrel is. Előre megbeszéltük, hogy lazán, nyugisan megyünk, ahogy neki jólesik az UB után. De én sem erőltetném nagyon a tempózást, fáradt vagyok, érzem. Ráadásul megjött a meleg is, a fennsíkon nem fog jólesni a tűző nap.

Gyorsan felvesszük a rajtszámot, beugrunk a Toi-Toiba, és 8-kor rajt. Az eleje jó meredek, itt szedjük össze a szint nagy részét, elég gyorsan sétára váltunk, gyalogolunk szépen felfelé. Aztán kiérünk a síkra, Csanya mutatja az utat, automatikusan keresem a személyit, Eszter a kulacsát, remélem, ezt a poént nem kapta meg túl sokszor. (Bár szerintem vicces :) )

Elfutunk a víztorony mellett, már síkon megyünk, meleg lesz nagyon itt, jó köves a talaj, érdemes a lábunk elé figyelni. Egyszemélyes ösvényen kanyargunk, jó tempóban is haladunk, hamar elérünk a frissítőponthoz, ami a szoborparknál van. Iszunk, és indulunk is tovább. Eszter diktálja a tempót, szépen megnyomja ezt a részt, szerintem picit gyorsak is vagyunk, tekintve, hogy ki kell jönnünk még egy körre majd. 

3 km után beérünk újra az erdőbe, itt jó hűvös van, itt már megyünk néha lefele is. Ismét találkozunk Csanyával, utána még egy meredek emelkedő, majd egy kis kanyargás, és az első körrel meg is vagyunk. Leolvassák a kódunkat, iszunk, eszünk egy kicsit, és indulunk. 1:15 lett az első kör, ez teljesen vállalható.

A második kör eleje séta, ismét meredek emelkedő, jön Csanya és a fennsík, majd újra a frissítő. Ez így leírva tök egyszerű és gyors, azért itt már érzem a lábaimat, nem is mindenhol esik jól a futás. A frissítőnél eszünk, iszunk, töltök vizet a kulacsomba is, és innen már csak 6 km a cél. 

Abból 3 viszont megint a fennsíkon, nagyon meleg van, a vádlim, combom se nagyon szereti. Nem fáj, nem görcsöl be, de jelzi, hogy bármikor megtenné. Így egyre gyakrabban váltok tempós gyaloglásra. Kis kocogás, kis gyaloglás. Hosszúnak tűnik ez a rész, kanyargunk a kis ösvényen, előzgetjük a túrázókat (mindenki nagyon kedvesen és készségesen elenged), és egyszer csak beérünk végre az erdőbe. A lejtőn megtáltosodunk, vagy a hűvös teszi, de futunk megint. Eddig nagyon szépen kerülgettük a tereptárgyakat, de most sajnos Eszter megbotlik, elesik. Szerencsére nem komoly, egy ideig sétálunk, és amikor ő úgy érzi, lehet, újra futunk. Ismét az utolsó emelkedő jön, elég jó ütemben megmásszuk, aztán kanyargunk picit, és itt is van a befutó. 

Kézenfogva, vigyorogva futunk be, szerintem ahhoz képest, hogy az UB-n mindketten a komfortzónánk határait feszegettük, elég jót futottunk - és főleg élvezettel :) 

A célban még elérjük Ritáékat, Lillától kapok egy korty sört, és bár az asztal rogyadozik a sok-sok finomságtól (de tényleg, zsíroskenyértől a házi süteményekig MINDEN van itt), én csak vizet és egy körtét eszek.

Nem mondom, hogy életem versenye volt ez, 15 km bőven elég lett volna, de jövőre visszajövök, majd kissé pihentebben - vagy csak a 10 km-re nevezek :D

Ez az UB azt bizonyította, hogy én végzetesen beleszerelmesedtem a futásba. Egyszerűen olyan felemelően frenetikus volt, amilyet már régen éreztem, pedig voltak jó versenyeim idén is.

A körülményekről most nem írok, a csajokat imádom, ismerjük egymás hülyeségeit, nyűgjeit, ki mire ugrik, mi idegesíti stb. Harmadik UB-nk ez közösen, Évi és Orsi volt a két új tag, de fantasztikusan helytálltak, szuperül működtünk együtt, akkor is, amikor az utolsó részt újra kellett tervezni.

Most inkább a futásokról írnék, mert mindegyik etap más volt, másért volt jó és emlékezetes és csodás.

1. szakasz: Kenese-Almádi 11.6km

Az előző két UB-n én kezdtem, így itt mindig csak átfutottam. Most Kati kezd, felkísérjük az emelkedőn, után bevágódunk a kisbuszba, és irány Kenese. Emlékszem erre a pontra, tavaly itt kívántam meg rettenetesen Gabi kóláját, és utáltam, hogy még 15 km van előttem. Most itt kezdek, gyors wc-zés, mert van normális angol wc, melegvíz, wc papír... A szél már itt is rettenetesen fúj, de nem fázom. Reggel 7 óra, várunk, táncolunk, szelfizünk. Kati menetrendszerűen érkezik, én felveszem a chipet és indulok. Szeretem ezt a szakaszt, ismerem, és rendkívül élvezem, hogy csak 11 és fél km lesz. Jó kis tempót is megyek, magamhoz képest jót. A szél kellemetlen, de nem hideg és nem futhatatlan. A pálya a fejemben van, csak valahogy rövidebbnek tűnik, minden ismert része olyan hamar elém kerül. Aztán amikor kezd fogyni a szufla, előkerül Robi az összecsukható biciklijével, kicsit jön velem, dumálunk, eltereli a figyelmemet, és amikor elém kerül, hogy megcsinálja rólam életem UB képét, már alig van hátra párszáz  méter, szépen bekanyarodok Almádiba, és itt is a váltópont, Ildi indul, én lelkesen beszállok a kocsiba. Az Endomondo szerint 11.68 km 1:08:11 alatt.

"Életed UB képe lesz!"

2. szakasz: Csopak-Füred 8 km

Nincs sok időm regenerálódni, Ildit én váltom majd Csopakon. Itt irtó jó a buli, isteni zene szól, rohadt nagy a szél, de a strandon lehet wc-zni, itt is kulturált körülmények között. A 2 futás között csak egy falat gyümölcsszeletet eszek és egy korty vizet iszok, ha baj van, majd frissítek, de 8 km-t letolok pikk-pakk. Ildi is jön szépen, látszik már itt, hogy jók vagyunk, gyorsulunk a kiírt időhöz képest, de nem bánjuk, lesz majd miből visszalassulni, gondoljuk.

Átveszem a chipet, ölelés Ildinek és indulok. Itt sem futottam még, szerencsére nincsenek sokan, nem nagyon kell kerülgetni a gyalogosokat, akik a parton vannak a szél ellenére, elég értetlenül néznek minket, futókat, bringásokat. Tényleg félőrültnek tűnhetünk, ahogy nyargalunk a szélben. Pláne, amikor ismét felbukkan Robi, ez valami szuperképessége, hogy amikor kell, előkerül. Már fütyül, zenél messziről, muszáj vigyorogni, és futni tovább.

Rövid szakasz, gyors is vagyok, hirtelen felbukkan a váltópont - ami elé szép komótosan kikanyarodik egy rohadt nagy kamion, lesz-rva, hogy útban van. Úgyhogy kicsit kitérek a susnyásba, vigyázva a bokámra, és már itt is van Era, a kezébe nyomom a chipet, ő indul, én érkezem, azt hiszen, kapok itt sört meg kávét, és megyünk a következő pontra. Endomondo: 7.44 km 44:15 alatt.

Itt kicsit várakozunk, én gyorsan átöltözöm a kocsiban, majd kimegyek Era elé, nagyon szépen és erősen fut, jó látni, hogy "bosszút" állt a szakaszon a tavalyi sérelmekért.

Orsi indul, és mi is a következő pontra, Zánka ÚNK. Itt az út szélén állunk meg, közel a váltóponthoz, előttünk futnak el a futók. Látjuk Hankát, sok-sok ismerőst, és egyszercsak felbukkan Eszter, aki párosban tolja a kört. Kiugrom a kocsiból, sprintelek utána, a ponton nem is értik, mi van velem, a szpíker hajrázik is egyet, pedig én csak a barátnőmet akarom megölelgetni. Kevés emberért sprintelnék ekkorát egy versenyen :) De utolérem, megörül, amikor megismer, megpuszilgatom, picit megyek vele, nincs nagyon magánál, nem érti, hogy én csak miatta vagyok most itt, nem futok, és megyek vissza a kocsihoz :) De örülök, hogy látom, hogy kicsit talán tudtam neki erőt adni. (Sikeresen célbaért vasárnap, megcsinálta, 110 km-t futott.)

Váltunk mi is, Évi indul, mi meg sietünk, mert ő marha gyors. Én majd az utána jövő Katit váltom, itt van időm kicsit enni, pihenni, regenerálódni, még nyújtani is. Eszek egy fehérje szeletet és iszok jó sokat - a Varga Pincészetnél megint csak normális wc van :) Aki nem volt még UB-n, vagy fesztiválon, nem értheti, miért olyan nagy öröm ez, úgy pisilni, tampont cserélni, esetleg nagyobb dolgokat elvégezni, hogy utána meleg vízzel kezet is tudsz mosni. Van, aki itt gyorsan meg is mosakszik a csapnál, tökéletesen megértem. Én csak vizet veszek a soft-kulacsomba (ezer köszönet érte Ancsúrnak!), aztán ki is állok a pontra, mert Kati posztol a Facebookon, közeledik, piszok gyors ő is, már 20 perccel vagyunk gyorsabbak a tervezetnél.

Amikor beér, azt mondja, szar volt ("szar volt, mert meleg volt...de amúgy az a vidék egy csoda" egészen pontosan), hát ez a rész tényleg az, katlan, tavaly itt megolvadt az aszfalt a lábunk alatt, sok egyéni el is vérzett itt, én 6 kilométeren át káromkodtam hangosan.

Felborította a szél

3. szakasz: Varga pincészet-Badacsonytördemic 10.2 km

Ez a legeslegjobb szakasz az UB-n, legalábbis azok közül, amiket már futottam. Le a Varga pincészetbe, tényleg van szag, de nem zavaró (persze egy egyéni induló biztosan másképp éli meg, de nekik már nem is kell ide lejönniük, meg is kerülhetik). utána pedig egy csodás hullámvasút veszi kezdetét, értem már, miért írták róla a hivatalos oldalon, hogy gyakorlott futóknak ajánlott. Csodás panoráma, szőlők mellett futunk, dűnéről le és fel, tiszta Borvidék, csak a fröccs hiányzik. És ha már Borvidék, felbukkan Robi, vidáman teker, utolér, lő egy szelfit, ha már elérte a 100 km-t, pont velem. Én meg hullámzok tovább, épp annyit emelkedik, amennyi elviselhető. Egy borozónál 3 fiatal lány, nagyon fiatalok, szépek és vidámak, úgy örülnek nekem, pacsiznak, szurkolnak, tapsolnak, "éljenek a csajok, te vagy a legjobb" kiabálják, és tudod mit, el is hiszem, integetek nekik, vigyorgok, hálás vagyok nagyon.

Kicsit félek az utolsó emelkedőtől, a kulacsból csak locsolom a vizet magamra, a só csípi a számat, de szomjas nem vagyok, meleg van, és előttem áll egy hatalmas emelkedő még, azon van a pont, tudom, emlékszem rá, de nem jön, kereszteződés, a rendőrök megállítják nekem a forgalmat és már üvölt a szpíker, itt vagyok, az emelkedő összement, vagy én lettem erősebb, de vigyorogva váltunk, Évi elszelel, én kapok sört, átöltözöm azt hiszem, és megyünk a következő pontra. Endomondo: 9.7 km 57:57 alatt.

Itt nekem megint hosszabb szünet, eszek kicsit, iszok sokat, és kiállok a váltópontokra. Ismerősökkel futok össze, szurkolok, akinek csak lehet, és egyre jobban fázok a szélben. Nagyon erősen fúj, sokszor kellemetlen már, csak kapaszkodom a sapkámba.

Imádtam

4. szakasz: Balatonberény-Balatonfenyves 12,7km

A következő szakaszom már az uncsi déli part, viszont naplementés, és mivel 3 szakaszt futok, gyorsan jönnek majd a váltópontok. Kipróbálhatom az új fejlámpámat. A legnagyobb kihívást azt jelenti, hogy rászorítsam rendesen a fejemre, de sikerül ez is. Futottam már itt, szeretem ezt a részt, szeretem, hogy nem kell gondolkodni, lehet csapatni, és menni, egyenesen, síkon. Pont jó a hullámvasút után, kicsi nyugi, kicsi "unalom". A táv felénél sötétedik rám kb, és itt is érek utol egy lányt, biciklis kísérővel fut, zöld a rajtszáma, iszonyú jó tempót megy, rátapadok, engedi, egy idő után már beszélgetünk is, amikor a biciklise pedig elhagyja (előre megy), egymást biztatjuk és nézzük, várjuk a pontot. Amikor beérünk, megköszönöm, hogy nyulazott nekem, sok sikert kívánok nekik - hármas váltóban futottak.

Itt már sötét van és a szél nagyon erős, mégsem érzem hidegnek, csak látom, mindenki küzd a vele. Kapok 2 pohár kólát, mennyei mannának tűnik, eszek sós paradicsomot és banánt, kicsit tartom a sátrat, amíg átpakolják a pontot. Évi szerez kávét, nem tudjuk, kinek, de hátha kell a csajoknak.

Itt megint hosszabb szünet jön nekem, átöltözöm szárazba, és egy kicsit szundítok is. Endomondo: 12.27 km 1h:14m:14s

Kati a szakasza után rosszul lesz, nem is lesz jobban, ezért kicsit átszervezzük a szakaszokat, az enyémek előrébb kerülnek, a táv kb ugyanannyi marad, csak korábban. Gabi is bevállal még egy ötöst (úgy, hogy egész nap vezetett és már futott egy ötöst), Orsi 3-at, az utolsót pedig meglátjuk még.

Időközben megérkezik a vihar, a viharos szél mellé eső társul, Era már Armageddonra érkezik Zamárdiba (itt is van ám normális wc, csak világítás nincs benne, viszont papír és melegvíz is van). Mi Gabival bemenekülünk egy telefonfülkébe, ott is remegünk a hidegben, üvölt a zene, az emberek menekülnek az özönvíz elől, feltűnik Era, szaladok utána, a fiúk is velem ordítanak "Era, Era, Erika", próbáljuk túlüvölteni a szelet. Betuszkolom Erát a telefonfülkébe, Gabi indul mint az apokalipszis egyik lovasa, bevágódunk a kocsiba, Orsi hőssé avanzsál, mert ügyesen és bátran 0 látótávolsággal elnavigál a következő pontra, ahol legnagyobb fájdalmamra én jövök majd. Nem vigasztal, hogy közel vagyunk a befutóhoz, hogy a házunk mellett állunk, ahonnan hajnalban elindultunk, csak azt látom, hogy kint mi van. 

5. szakasz: Széplak-Sóstó 12.6 km

Egy vékony hosszú ujjút választok, sapkát, térdnadrágot és fejlámpát, minél kevesebb vizes cucc legyen rajtam. Fejemre terítem a törölközőm, és azzal búcsúzom a csajoktól, hogy "legfeljebb kiállok a g.cibe'". Iszonyat van kint, fázom nagyon, és nincs hova bújni, amíg várjuk Gabit. Era utolér, röhög, és megismétli a búcsúszavaimat, szerintem ez lesz a következő csapatnevünk. Szóba elegyedünk más halálra vált váltókkal, nem tudom elképzelni, hogy én ebben az időben 12 km-t fogok futni. Pedig de.

Befut Gabi, én ledobom a törölközőt és pulcsit és nekiindulok. Csapkod a szél, zuhog az eső, a pocsolyák kikerülhetetlenek, van, ahol megint folyik a víz az úton. Pillanatok alatt átázik cipőm, ruhám. Csak azért nem káromkodok, mert az is csak viszi az energiát, de belül megy a hiszti ezerrel.

Egy helyen majdnem eltévedünk, összeérünk 2 pasival, innentől tapadok rájuk, jó a tempójuk is, kicsit biztonságosabbnak érzem velük, pláne, mert vízszintesen esik az eső, néha keresztbe is, olyan széllökésekkel, hogy nem kapok levegőt, rá lehetne feküdni, a víz ömlik az aszfalton, nem látok semmit a vizes szemüvegben, szúr a víz, ahogy nekem ront, beleesik a fülembe, és azt érzem, hogy ezt én nem fogom bírni, most azonnal telefonálok, jöjjenek elém, vegyenek fel kocsival, vigyenek el, ne kelljen 12 km-t futnom ITT, EBBEN, nem bírom, nem akarom. És akkor elkezdem keresni, mibe kapaszkodhatnék, mi ad most erőt?! A jéghideg gondolat, hogy ha én nem, akkor másnak kell lefutnia a csapatból - kit akarsz kitenni ennek? Ha itt és most feladod, mit fogsz érezni holnap, ha eláll a szél és az eső? Ki lesz nálad erősebb? Elfutok egy frissítő mellett, kiabálnak a pontról, totál kattantak, buzdítanak, szurkolnak, és nem tudok rá reagálni, dühből, elkeseredésből futok, de átbillen itt valami bennem. Még átkelünk egy felüljárón, közvetlenül az autók mellett, a bokáig érő vízben, és eszembe jut a Szimpla, ahol azzal vigasztaltam magam, hogy "na, az UB-n legalább ilyen nem lesz" és tessék, megint itt tapicskolok egy jeges folyamban. És már röhögök magamon és kínomban, de nem is csak úgy, már érzem, hogy képes leszek rá, hogy meg tudom csinálni, hogy meg AKAROM csinálni, hogy erősebb vagyok szélnél, viharnál, nem baj, ha dörög, ha villámlik, már nem számít, már ÉLVEZEM. Felszabadító érzés, ha átléped a saját korlátaidat, ha megcsinálod, amiről azt hitted, soha nem lennél rá képes.

Itt a pont, az utolsó, amin átfutok, ismerem, itt láttuk tavaly Vincze Zsófit feltámadni, erőt ad ez a pont, az ő küzdésük, mindaz, amit már végignéztem. Ordítanak nekem a kanyarban, merre menjek, nem látok semmit, csippantok, eszek és iszok, ordítanak, hogy "fejlámpa!", felkapcsolom és elindulok az utolsó etapra, ez már a befutó felé van, mindjárt vége, mindjárt bent vagyunk, csurom víz rajtam minden, talán belül is vizes vagyok, de nem fázok, lassan eláll az eső, és örülök neki, rácsodálkozom, hogy ez milyen jó, amikor nem esik, csak a szél fúj, és már csak 4 km, aminek soha nem lesz vége, egyik táv sem volt ilyen hosszú, de már nem sétálok bele, csakazértsem, még egy kanyar, na jó, még egy, kurva pocsolya, kurva nagy pocsolya, az autó lefröcsköl a másik oldalról, de nem állít meg semmi, engem ma már nem állít meg semmi, lefutottam a vihart és sokkal erősebb lettem. Az egyéni indulókra gondolok, Esztire gondolok, Robira gondolok, erőt ad, hogy mind-mind itt küzdenek kint, ugyanabban, amiben én, mert nincs választás, és aztán feltűnik a pont is, Orsi indul, Era rámdob egy száraz törölközőt, és úgy esek be a kocsiba, hogy simán lefutom a maradék 3 km-t is, ha kell, és TÉNYLEG csalódott vagyok kicsit, hogy Évi bevállalta (és büszke is vagyok rá nagyon). És csak ülök és csöpögök és fújtatok és próbálom feldolgozni azt, amit átéltem, de nem tudom kilélegezni, bennem van már az a vihar, és béke is van bennem, és eufória és boldogság és megkönnyebbülés és diadal. Évi elkéri a rajtszámomat, akkor veszem csak észre, hogy nincs rajtam, leázott vagy lefújta a szél, elhagytam valahogy. De a chipet menet közben megszereltem, visszaapplikáltam a tépőzárra :D

Endomondo: 12 km 1h:15m:01s

És már csak a befutó van hátra és a hazaút, és a felismerés, hogy én nem szeretek futni, én imádok futni, és ha rövidebb távokat kell futnom többször, akkor sokat tudok futni, és sokat is akarok futni. És vissza akarok jönni, és duóban vagy trióban megint nekivágni a tókörnek.

A 24.hu utolsó videója megmutatja, milyen is volt az éjszaka: kattints!

Itt pedig a fotók:

Az utóbbi időben nagyon klasszul sikerültek a terepfutásaim, ennek megfelelően klasszul elbíztam magam. Ráadásul a tavalyi sikertelen teljesítés után nagyon-nagyon revansot akartam venni a Szimplán. Végül persze a futókarma jött, döngölt és tanított.

Tavaly nem sikerült behúznunk magunkat szintidőn belül a Szimpla Élményen, ami engem nagyon rosszul érintett. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni és helyretenni magamban azt a helyzetet, és nagyon szerettem volna visszamenni és megfutni szintidőn belül. 36,6 km 1600 szint, kétszer fel a Kékesre, mindezt 6 órán belül.

Idén Lilla lett a párom, aki sokkal-sokkal jobb futó nálam, de tényleg, ultra távokat fut, ultra gyorsan, mindezt csicseregve, könnyedén. Elképesztő. És mint kiderült, sokkal jobb pár is, mint én voltam.

Eléggé tartok hát tőle, hogy megfelelek-e a tempójának, ráadásul beteg is voltam a verseny előtt egy héttel még. És ami a legrosszabb, gyakorlatilag egész héten esik az eső, a Mátrában amúgy is hó volt még nemrég, a verseny napjára is esőt mondanak - nem sok jóra számítok.

De a terep minden várakozásomat felülmúlja. Ilyet én még nem láttam, pedig a Naszály is tud saras lenni. De itt az utakat gyakorlatilag elmosta a víz, vagyis épp mossa, mert hömpölyög rajta, pillanatok alatt belátjuk, nincs értelme kerülni, mert nincs hova. Átgázolunk hát a dagonyán, tényleg bokáig, lábszárközépig, néha térdig merülünk a jéghideg vizes sárba, saras vízbe.

Az első etap fel a Kékesre kb 10 kilométer, nekünk 2 óra alatt sikerül. Főleg miattam, én nem tudok sárban futni, iszonyú sokat kivesz belőlem. Tempózok, próbálok haladni, de nagyon küzdök. Egy jó van az emelkedőkben, ott nincs víz, csak sár. Meg elszálló pulzus. Az időjárás elképesztően változatos, trópusi pára, fülledt meleg, napsütés, szemerkélő eső váltogatja magát.

A Kékesen csippantunk, eszünk-iszunk, indulunk lefele. És itt benézem rendesen a frissítést, mert úgy emlékszem, a következő pont 17 km-nél van. Csapatunk is lefele, meg picit felfele, némi bucka itt is van - de nem jön a frissítő. 18, 19, 20 és semmi. Eléheztem, elment az erőm. Nagy nehezen végre elérjük az utat, erre már emlékszem, mindjárt itt van a pont, 21 km után. Szilvi vár, de látja rajtam, hogy totál kivagyok, eszek, iszok, benyomom a gélt, és azzal vigasztalom magam, hogy már csak 15 km sincs hátra.

Lefelé gurulok

Muhaha, közben meg kell mászni Sombokrot. Lassan elindulunk, ahol tudunk, kocogunk, néha futunk is, de az emelkedők már nem mennek, sétálva sem, nemhogy túrázva. Sombokor konkrétan négykézláb lesz meg, egyszerre 3 fányi távolságot tudok megtenni, ott megállok lihegni, várom, hogy nyugodjon a pulzusom, és ne ájuljak el. Aztán tovább, újra 3 fa. És egyszer csak felérünk, és olyan lélegzetelállító a látvány, hogy majdnem elsírom magam. Meg azon is, hogy itt egy fotós, és tényleg lekapja, ahogy küzdök.

Sombokor teteje, örülni sincs erőm

Újra a Kékes, Csipiék zseniálisak, kb 15 perc van hátra a szintidőből, de biztatnak, öntik belénk a lelket, amikor útnak indulunk, akkor is szurkolnak - örök hála érte nekik.

Lefelé már csapatunk megint szépen, ahol tudunk, mert ahogy ereszkedünk, jön vissza a víz és a sár, a patakon is át kell kelnünk. Sok-sok kidőlt fán mászunk át, vagy bújunk át alatta, kicsit eltévedünk, de a betonra kiérve már nevetni is tudunk Lillával, sőt futunk, és iszonyú jólesik, hogy szurkolnak még nekünk.

7 óra 2 percet töltöttünk a hegyen. Fizikálisan iszonyú sokat kivett belőlem. De sokkal nagyobb utat tettem meg lelkileg. Eljuttattam a testemet nem egyszerűen a holtpontra, hanem valahova azon is túlra. Amikor tényleg olyan szintű fizikai erőfeszítést kell tennem minden lépésért, amitől úgy éreztem, hogy elhányom magam és elájulok. De nem tettem, nem álltam ki, hanem konokul és szótlanul és szenvedve mentem tovább. Mert nem volt más választáson. Hogy állok ki a  hegyen? Feladom, de ugyanúgy le kell jönni, akkor meg már egyszerűbb, ha futok. Vagyis végigmegyek a pályán.

Egy ideig görcsösön kapaszkodtam a szintidőbe, a megfelelni akarásba, hogy nem akarom Lilla előtt leégetni magam, nem akarom, hogy miattam ne érjen be időbe, jaj istenem, mit fognak gondolni rólam mások, a többiek?!

De egyszerűen nem tudok mit tenni, bárhogy erőlködöm, nem megy. Be kell látnom, be kell vallanom magamnak, hogy ehhez itt és most én kevés vagyok. Ez egyszerűen nem fog sikerülni. Illetve már az is siker lesz, ha beérek.

És akkor megvilágosodom, hogy nekem azért kell ezt most így átélnem, mert tavaly nem láttam tovább az orromnál, mert szar párja voltam Eszternek, mert elbíztam magam és túl sokat gondoltam magamról. Mert meg kellett tanulnom, hogy van, amikor nem megy, akárhogy akarod, kevés vagy, elrontottad az evést, ivást, keveset aludtál, sár van, bármi.

De ez a verseny páros, párban kell végigmenni, és a pár mindkét tagja egyformán számít. Aki épp erősebb és aki épp gyengébb. Mindkettőnek el kell fogadnia a másikat, és tolerálnia a másik állapotát. A gyengébbnek ráadásul ott a kudarc, esetleg a szégyen érzése is. Mint most nekem.

Ebbe verte bele az orrom ott a Mátra, és ebben mutatott nekem példát Lilla, amit egy életre megjegyeztem. Mert amennyi alázat és szeretet van benne, elhitette velem, hogy nincs baj, nem számít a szintidő, ő örül, hogy itt lehet. És ezáltal én is megtaláltam az örömöt ebben a futásban. Abban, hogy futhatunk, hiszen futni szeretünk, hogy csodás a táj, hogy végigmentünk egy bitang nehéz pályán. És a végén tényleg szívből nevettem, ahogy száguldottunk be a célba, és tényleg boldog voltam, hogy megcsináltuk.

És nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mennyi jó embert ismertem meg a  futás közben. A crew mindig csodás ezeken a versenyeken, maguk is futók, maguk is tudják, mekkora küzdelem van egy-egy teljesítés mögött. Hihetetlen erőt ad, hogy nem vesztesként kezelnek, hanem bíztatnak, szurkolnak és örülnek nekünk.

És hihetetlen érzés volt, hogy Momma, Coffeeruner Évi írt nekem másnap, mert látta, ahogy befordultunk az utolsó kanyarban (érted, ők már beértek, letusoltak, ettek, elindultak, mire mi megjöttünk), és hogy arra gondolt, hogy ez mekkora meló lehet, és hogy mennyire koncentráltam, hogy mennyire erős vagyok (érted, ő mondja ezt nekem, a majdnem utolsónak!). Ezen akkor is és most is elbőgöm magam, ez megint egy olyan mondat lesz egy számomra fontos embertől, amit elviszek majd magammal, és ha megint nehéz lesz, és holtpont lesz, és nem tudom majd, hogyan, miből megyek tovább - akkor előveszem majd ezt az élményt, ezt a  futást, Lillát, Évit, és ez ad majd akkor erőt. 

Lillával

A futás viszonylag egyszerű sport, pláne az én szintemen. Azért van mégis néhány szintén egyszerű szabály, amit érdemes betartani. Például hogy új cuccot (ruhát,cipőt és frissítést) nem versenyen próbálunk ki először. Valamint hogy betegen nem állunk rajthoz versenyen, mert verseny lesz jövőre is, de az egészség a legfontosabb, és ha rontasz az állapotodon , az akár egy hosszabb kihagyást is eredményezhet.

Ismerem ezeket a szabályokat, naná, már sokszor mondtam én is másnak, de magamra egész nehéz alkalmazni, Így volt ez most is, hogy szerdán rosszul lettem, náthát diagnosztizáltam magamnál. Orrfolyás, fejfájás, vacak közérzet, nyűgösség, gyengeség. Klassz előjelek a hétvégi verseny előtt. Beszedtem 2 doboz Aspirint, szombaton végig pihentem, és végül úgy döntöttem, hogy rajthoz állok.

Ettikéékkel megyek, jó hosszú az út, de a rajt nem hajnalban van, így nem kell túl korán indulnunk. Kényelmesen leérünk, felvesszük a rajtcsomagot, leadjuk a ruhatárba a cuccot, befut Rita is, a szokásos mosdó, majd az átöltözési hacacáré. Meleg van a napon nagyon, le is kerülnek a hosszú ujjú cuccok, én visszaszaladok a sapkámért. Kötelező felszerelés oké, aztán egyszer csak hirtelen elrajtolunk.

Kb 70 százalékos vagyok, nem is akarok túl sokat kiadni magamból, nem is tudnék, csak szintidőn belül szeretnék visszatérni. Elhúz Rita, elhúz Eszti, de nem zavar, megyek a magam nyugis tempójában Pláne, mert az út emelkedik, az első 5 kilométer fel a Zengőre, itt van a szint nagy része. Lassan mindenki lehagy, legalábbis én így érzem, de persze nem így van, összeáll egy kis csapat, kb hasonló tempóban. Én felzárkózom Anita mögé (a Facebookról ismerem, de élőben még nem, így nem szólítom le) felváltva gyalogolunk és kocogunk, ahol tudok. Nagyon jó a tempó és a ritmus nekem, amit megy, szinte végig a közelében is maradok.Érzem, hogy felfele nagyon elszáll a pulzusom, a fülemben dobog a szívem, kicsit fáj a fejem is, de levegőt kapok.

A legszebb szó mégis az, amikor Anita felsóhajt "A Zengő". Ez azt jelenti, hogy a táv kis részén (kb 5 km), de a szint nagy részén (kb 500m) túl vagyunk, innentől már könnyebb lesz. Süvítünk is lefele a frissítőpontig, ami viszont nekem elég messzinek tűnik. Bár jól vagyok, se szomjas, se éhes nem vagyok, nyomulunk lefele, már tudom, hogy holnap ebből nagy jajgatás lesz a combomban.

Utolérjük Esztit, minket meg utolér Robi, szóval a kis csipet-csapatunk kibővül, időnként még páran csatlakoznak meg leválnak majd, de így megyünk már majd végig.

7 km-nél frissítés, csoki és sajt és kóla, már menet közben eszem-iszom meg, megint egy kis felfele jön, nem állítom, hogy jólesik, de az eddigiekhez képest kibírható, nyomokban még futok is. Robi lehagy minket, ez a szerencse, mert egyszer csak a susnyásból kiordít, hogy "el ne b.szd, jobbra!" És persze tényleg nem látom a szalagot, így aztán Esztiéknek is kiordítunk, hogy jobbra. Itt vagyunk 10-nél, ezután még egyszer eltévedünk, de csak kicsit, és csak egy kis kurflit teszünk az útba, mert 1. ugyanott lyukadunk ki, ahol Esztiék jönnek a másik úton 2. ez az út is a szalagozott pályára vezet. Ennyi meg belefér egy terepversenybe.

12-nél megint frissítés, sajt, uborka, csoki, izo, ez már bevisz a hátralévő 5 kilométeren. Mivel jól vagyok, csak a fejem fáj kicsit tompán, úgy döntök, ezt már megfutom, bármi jön is szembe. Már csak icipici hepehupák vannak, a saras részek is mögöttünk, a célig szinte végig lefele zúzhatunk. Ennek megfelelően az utolsó két kilométerem 5:40 és 5:27 lett :) Lesem a nyilakat, egy-két kanyar és már bent is vagyok, messziről és boldogan integetek Norbinak, hogy itt vagyok, én vagyok, bőven szintidőn belül beértem. 2:28 lett az időm, így tökéletesen elégedett vagyok, egészségesen egy 10 perccel jobbat vártam volna magamtól.

Az érem csodaszép, a gulyás finom, gyors öltözés, kis pihi, és már indulunk is haza. És próbálunk nem gondolni arra, hogy egy hét múlva Szimpla.

A Mecsek egyébként elmondhatatlanul csodaszép, rengeteg a kiránduló is, akik kedvesen biztatnak, hajráznak, ahogy elfutunk előttük. A fákon látszik még a két héttel ezelőtti havazás pusztítása, sokszor kell átmászni, átbújni az útra dőlt fák alatt-fölött. De már újra tavasz van, zöldell minden és ilyen csodák nyílnak:

(A Terepfutás.hu képei)

Nagyon régóta szeretnék már írni az AFE-ról, az Almodóvár Futó Egyletről. Csak nehéz róluk úgy írni, mert túl közel állnak hozzám, nem akarok sem érzelgős, sem elfogult lenni - de hogy személyes leszek, az biztos.

Van tehát egy online futóközösség, amelyben nők a tagok túlnyomó többségben. A pasik csak nagyon válogatva, korlátozottan csatlakozhatnak. Nem azért, mert nem szeretjük őket, hanem mert ez nem egy hagyományos csoport. Nem a távok, nem a percek számítanak, nem az eredményekkel motiváljuk egymást - bár azzal IS, ha valaki elerte a célját, vele örülünk, a fejlődésének, de a legfontosabb, hogy vele vagyunk az útján.

Ritkán találkozunk, alig-alig ismerjük egymást, legalábbis az elején. Vannak persze régi ismerősök, barátok, akik felbukkannak itt is, de ahogy nő a csoport, egyre több az ismeretlen arc, név. 

Aztán persze kialakul egy kemény mag, akik egy kicsit közelebb állnak egymáshoz, akik egy kicsit többször találkoznak offline, akik kicsit alakítják és mozgatják az eseményeket.

Nők, akikkel a világot a sarkaiból ki tudjuk fordítani. Mert amit a fejünkbe veszünk, megcsináljuk. Addig húzzuk, toljuk, emeljük és döntjük, amíg össze nem áll. És ha baj van, ha pánik van, ha becsap a mennykő, akkor is van rögtön kettő-három, aki ugrik, aki tudja, aki teszi.

Igazi KÖZÖSSÉG, annak minden erejével és méltőságával, ahol az elfogadás, a jószándék, a megértés, az odafordulás nem frázis, nem közhely, hanem nap nap után megélt valóság. Mindegy, hogy ki vagy, honnan jössz, mit cipelsz, itt látják benned a jót, az értéket, a nőt. És mindezt humorral, röhögve, néha sírva, a minket támogató férfiakkal közösen - nem legyőzve a másikat, hanem felértékelve. KÖZÖSSÉG, MÉLTÓSÁG.

No, és ezek a fantasztikus nők kitalálták, hogy legyen AFE rádió. Mert lesz sátor a BSI jóvoltából a Vivicittán, de az új helyszín miatt a túl sok programot nem tudunk kitalálni, megvalósítani, ez viszont milyen menő már, online adás a Tilos jóvoltából. És láss csodát, összeáll minden, pedig szombaton kiderül, nincs wifi, ami nélkül az online adás picit necces, de lesz, néhány órán belül megoldódik. És van adás, van zene, vannak témák és jófej beszélgetőtársak, és lehet fotózkodni meg szórólapozni, van kutya a szomszédból meg gyerek saját, és eszünk-iszunk közben, meg szurkolunk is, és az egész arról szól, hogy tök jó ITT és MOST és VELETEK.

Nekem külön öröm, hogy Era engem is felkér beszélgetni, és Baksa a párom, aki valahogy nagyon közel áll a szívemhez, és délután Miksával is beszélgetünk, arról, ami nekem nagyon fontos, a futásban is, naná, a jótékonyság, az odafordulás, az adás.

És van egy pont, amikor Era odajön, és ragyogva megkérdezi, hogy "ti felfogjátok, mit csinálunk mi itt?" Szerintem nem, mert akkor én például tutira megrémülnék, de itt valahogy ez is olyan természetes, egy folyamat része, naná, hogy van AFE rédió, naná, hogy kitaláltuk, megcsináltuk, ahogy körbefutottuk mi már a Balatont nem is egyszer, meg futottunk a menekült nőkért, meg ki tudja még, mi vár ránk?

A rádióműsor az AFE Rádió mixcloud csatornáján lesz elérhető hamarosan: 

Néhány kép tegnapról:

És hát hogy is zárhatnám máshogy ezt a napot, mint egy jó kis futással, mert ezt a nagy sok érzelmet csak el kellett vinni valahogy helyrerázni :)

Az idei első verseny újabb pipa a bakancslistámon. A VTM-re 2013 óta szeretnék eljutni, amióta láttam ezt a videót:

 VTM2013

Idén végre sikerült is, a Terepfutas.hu megváltozott nevezési feltételei mellett is bejutottam. Félmaraton a táv, abban már van kihívás, de még élvezet is.

A hét elején még esőt és hidegfrontot ígérnek, de persze, ahogy közeledik a verseny napja, alakul ez is. Nem lesz meleg, 7-12 fok, de nem esik. Viszont a szél fúj, legalábbis Száron, nagyon, jegesen, úgyhogy csak annyit vagyunk kint a tornateremből, amennyit muszáj.

Telekocsival megyünk le, ez is zökkenőmentes, nincs egy óra az út, így marad sok-sok időnk pacsizni, felvenni a rajtcsomagot, átöltözni (többször is), mosdóra. Itt egyébként is minden zökkenőmentes szokott lenni, nagyon profi a szervezés, a crew tüneményes és teszi a dolgát, minden értünk, futókért van.

9-kor elrajtol az ultra és a maraton mezőnye, 10-kor pedig mi. Rövid ujjú, azon hosszú ujjú, alul capri, és a csodás Skechers cipőm. Hátizsákban víz, gyümölcspüré, itiner, ujjamon a dugóka.

A szintrajz szerint az első kb 7 km a szívás, végig emelkedik keményen. Ehhez képest örömteli meglepetés, hogy az első 2-3 km csak kissé emelkedik, viszont aszfalt, ami a terepcipőben annyira nem finom, de itt még nem is olyan rossz, mint majd visszafelé lesz.

Aztán befordulunk az erdőbe és jön az emelkedő. Nem sz@rozik, határozottan, meredeken és sokáig tart. Egy ideig rugózok, ahogy Momma mondja mindig, nem nézek fel, csak tolom neki, aztán van, ahol belesétálok. Jó tempósan, előzgetek rendesen az aktív kirándulótempómmal. Az az igazság, hogy egyrészt éhes vagyok, 5-kor keltem, akkor reggeliztem, most viszont már 10 óra elmúlt, és nem ettem. Oké, tudom, ez hülyeség, ezért be is nyomom az Annától kapott Kubu püré felét, iszok rá pár kortyot, jobb is lesz. De óvatos is vagyok, nem ismerem a terepet, nem akarom szétcsapni magam, szeretnék szintidőn belül beérni. Vagyis a titkos vágyam, hogy 3 órán belül érjek be, de ebbe bele se gondolok. Legyen meg az első 7 km 1 órán belül, akkor már baj nem lehet.

Persze csak az időt látom, hogy hol járunk azt nem, de időnként egy-egy sporttárs órája megzizzen, jobb esetben a távot is mondja az app, onnan be tudom lőni, hogy állunk.

Jól, nagyon jól, az első 5 km 36 perc, van miből visszavenni hát. Az első frissítő 10 km-nél van, ide szeretnék eljutni másfél órán belül. Nem hiszek a szememnek, amikor meglátom a frissítés, 1:12 az első 10-esem, és tudom, innen már jól futható az út. Eszek egy kocka csokit, egy fél szelet almát, iszok kólát, és leveszem a hosszú ujjút. Meleg van, itt nem is fúj a szél, de süt a Nap, van ereje. 

És innentől nem fogom vissza magam. Nem sprintelek, ésszel futok, nem hagyom, hogy a cukor vigyen, tartom a tempót, de szépen megfutok minden emelkedőt és huplit, csak a sáron (mert azért csak elrejtett Csanya egy sáros szakaszt, csak az íze végett) sétálok, ha muszáj. A következő frissítés 16-nál van, ha ide eljutok 2 óra alatt, minden rendben lesz.

Nem hiszem el megint, de 1:50-nél érem el a frissítést, Csipi van itt, nála csippantok, és a legszebb mondatot is tőle hallom: "Már csak 5 km a célig és végig lefele!"

Van időm bőven, kicsit depózok, de végül csak annyit állok, amíg iszok (izót, mert itt merek, és kólát, hogy baj ne legyen), felmarkolok egy kocka csokit, egy szelet uborkát és egy kocka sajtot. Sétálva megeszegetem, nem rohanok sehova, egy mellettem elfutó srác megpróbál húzni, rámosolygok, de sétálok tovább, amíg meg nem eszem. Később utolérem és le is hagyom, de jólesik, hogy figyel rám (ami itt persze nem meglepő).

5 km és tényleg majdnem végig lejt - hát, olyan terepfutósan, kicsit kell azért mindig a lejtőn is felfelé futni :D

Imádom, egyszerűen imádom minden percét, már tolom neki, már szeretnék 2:30 alatt beérni. És egyszer csak itt a falu és az aszfalt, jaj, ez fáj, nem esik jól, de ahogy hallottam, senkinek sem, a terepfutó cipő nem csillapít. Más kérdés, hogy ilyen terepviszonyok mellett simán lehetett volna aszfaltosban is futni.

Befordulok a célegyenesre, sokan jönnek szembe, biztatnak, tapsolnak, kolompolnak, imádom az egészet, vigyorgok, mint a birsalma, 2:23 az időm, elképesztő nekem, és úgy, hogy érzem, maradt is még bennem, nem futottam ki teljesen magam.

Megtalálom a többieket, eszünk (3 féle étel, üdítő, KÁVÉ is van), gyorsan átöltözünk, és indulunk is haza. Mindenki boldog, mindenkinek sikerült szuper időt futni, és már azt tervezgetjük, hogy jövőre akár a maraton se lenne túlzás.