Hát ezt is kipipálhatom, ez is megvolt: az első verseny, amit feladtam. Óbudai Futófesztivál Félmaraton, 1 héttel a Vivicitta után.

Az a helyzet, hogy elbíztam magam. Azt gondoltam, hogy én már bármikor le tudok futni egy félmaratont, olyan nincs, hogy nem. A futókarma pedig bejelentkezett, mondván, kicsivel több szerénység, alázat és tisztelet a távnak. És a tempónak.

A januárom és a februárom nagyszerű volt futás szempontjából. Sokat és jókat futottam, gyűltek szépen a kilométerek, erősnek éreztem magam. Aztán jött a március, és alig futottam (167 km). Ráadásul 2 hétig beteg is voltam, épp a Vivicitta előtt. A verseny vasárnap volt, én szerdán mentem először futni, és majd belehaltam a 9 km-be. Igazán nem tudtam, mi lesz. Ott szerencsém volt, remek futóidő, okosan beosztva az erő (6 perces kilométerek) és minden baj nélkül végigmentem. 

Szükségszerű volt, hogy jöjjön a pofon.

Rá egy héttel Óbuda, itt már futottam kétszer, nem szeretem, 6 kört kell futni a gáton. Tavaly esett, majd a végére kisütött a nap, és elfogyott az oxigén a párában.Ott is szenvedtem, de akkor végigmentem.

Most viszont ezerrel sütött a nap, a rajt pedig délben volt. Egy kör 3,5 km, végig a gáton, árnyék alig. Ráadásul reggel futottam Petivel 2 km-t, úgyhogy az evés megint nem jött ki jól.

Elfutottam az elejét is, megint. Nem sokkal, de ebben a melegben ez is elég volt. 

A harmadik körben már volt minden, gyengeség, hidegrázás, lassulás. Azt hittem, frissítőtől frissítőig csak eltotyogok, de amikor a 3. körben úgy mentem át a kapun, hogy nem vettem észre a frissítést - akkor éreztem, hogy vége. 

Nagyon rossz érzés volt. Kiállni, kiszállni, feladni.

De kellett ez a kudarc, és jó, hogy most jött. Még van idő felszívni magam októberre, a maratonra.

Az új edzésterv már ott figyel a falon. Holnap hajnalban pedig csak azért is elmegy, és lefutom azt a 21 km-t.