Az idei év utolsó versenye a Nyúlcipőbolt Trail sorozat utolsó állomása, a Budai Trail. Ha minden jól megy, a végén az enyém a nyuszis érem, ami a sorozat minden állomásának teljesítéséért jár. De ahhoz még cirka 2, 5 óra futás áll előttem.

Esztiékkel megyek, Telki nincs messze, így egész barátságos időpontban indulunk. A rajtszámátvétel zökkenőmentes, megtalálunk minden ismerőst, szerzünk újakat, illetve bemutatkozunk azoknak, akiket csak Facebookon ismertünk eddig. 

Eszti a hosszabb távon indul, hamarabb rajtol, mi Szilvivel és Ritával még maradunk a szokásos mosdós, átöltözős körökre, de fél 11-kor mi is elindulunk.

Gyönyörű futóidő van, hideg, de nem vészesen, viszont ragyogón süt a nap. A pálya elején még fagyott a sár, egészen biztos vagyok benne, hogy visszafele ezt nagyon meg fogjuk szívni.

Az útvonalat valamennyire ismerem, túráztam már erre, és futottam Ritával is, nem is igazán tartok tőle. Egy kellemes, feltöltődős futásra is számítok.

Azért a jeges részeken észnél kell lenni, figyelek a lábam alá, de érdekes módon most nem zavar annyira, mint korábban a Normafánál. Nem is nagyon csúszok meg, egyszer-kétszer talán, de igazából élvezem.

Először futok az új órámban versenyen, egyszerűen imádom, hogy jelzi a kilométereket. Az már csak az én hülyeségem, hogy elfelejtettem kikapcsolni benne az automatikus leállás funkciót, így tepernem kell felfele is, hogy érzékelje a mozgást az óra :)

Ennek megfelelően nagyon jó tempót megyek magamhoz képest, az első 5 kilométer gyakorlatilag elrepül. Itt van egy frissítőpont, de csak bekapok egy sajtot, inni a zsákomból iszok és már megyek is tovább.

A következő két kilométer a legnehezebb nekem, pedig idáig voltak az igazi emelkedők, mégis most borulok meg egy kicsit. Nem tudom miért, lehet, hogy a tempó ütött vissza, vagy az alváshiány, itt mindenesetre van bennem egy kis hiszti.

De az segít, hogy ismerős útvonalon futunk, látom a Nagyszénást, elfutunk a Csergezén kilátó mellett, és innen gyakorlatilag tudom az útvonalat. A kilátás káprázatos, sokan meg is állnak egy-egy fotóra.

Az útvonal teljesen futható, néha havas, néha jeges, olyan igazi sár itt nincs is.

11 kilométernél van még egy frissítő, itt megállok enni-inni, a srácok fantasztikusak, kedvesek, én csak a szokásost fogyasztom: kóla, sajt, olíva (uborka helyett). Kezemben a poharammal indulok tovább, a hátralévő 6 kilométerre van másfél órám, úgyhogy innentől csak lazázok.

Jön egy hosszú, sunyi emelkedő, egy kicsit kocogok, de inkább tempósan gyalogolok. Itt érem utol Vikit és Zolit, váltunk pár szót, lövünk egy selfiet és gyalogolok tovább.

Szépen fogynak a kilométerek, egyszer csak Csurja Gabi süvít el mellett "innen már csak lejt" felkiáltással. Végülis igaza van, egy egészen pici emelkedő után tényleg lejteni kezd az út, és jön a vége, a "finom" saras rész. Ami reggel még fagyott volt, mostanra felolvadt, a jó sok futó láb szépen meg is dolgozta. Bár egyesek látni vélték, hogy Csanya felszántotta ezt a  részt, majd jól fel is locsolta.

Futásra esélyem sincs, konkrétan korcsolyázom lefele, többet csúszok oldalra, mint előre, de azért lassan, de biztosan haladok. Hát mit mondjak, nem voltam oda ezért a részért, érzem, ahogy a cipőm egyre nehezebb a sártól. De egyszercsak vége lesz, már látom az aszfaltos részt. Előtte megpróbálom levakarni kicsit a sarat a cipőmről, hogy ne vigyem magammal azt a plusz 2 kilót. És ez a szerencséje annak a sporttársnak, aki itt vesztette el a dugókáját. Megtalálom, magammal viszem, gondolván, örülni fog neki a célban.

Némi sarat csak magammal hoztam

Kocogok kellemesen lefele az aszfalton, amikor látom, hogy valaki jön visszafelé. Már messziről kérdezem, a dugókáját keresi-e? Igen, ő az, eléggé örül neki és visszafele velem tart. Így azt is meg tudjuk beszélni, hogy én vagyok az, akivel már többször egyeztetett a pohárcseréről, hogy neki ne rózsaszín, nekem pedig ne kék poharam legyen :) 

Beérünk szépen a célba, a 2 óra 17 perces időmmel elégedett vagyok teljesen, még el se fáradtam. Megkapom a nyuszi érmet, elcseréljük a poharakat és jöhet is a gulyás.