Az a "baj" ezekkel a nagyon jó versenyekkel, hogy nehéz róluk írni. Amikor végig minden szuper, és imádod az egészet, akkor ér lelkendező posztot írni róla? Mert most az jön ám :)

Azt tavaly óta tudjuk, hogy a Korinthosz.hu egy szuper verseny, szinte tökéletes szervezéssel, klassz pályával, remek emberekkel. Idén cseréljük Esztivel a szakaszokat, most én futom azt, amit tavaly ő és fordítva. Így nekem kb 38 km jut a 81-ből.

Péntek este érkezünk, tésztaparty, eligazítás, rajtcsomag átvétel, sok-sok ismerős. A hotelban a szokásos szelfi, és korán lefekszünk - haha, én persze nem tudok aludni, iszonyú meleg is van, meg idegen helyen amúgy se, verseny előtt se, szóval forgolódom, fél 6-kor aztán csörög a megváltó óra. Gyors kávé, mosdó, a rajthelyen megint igyekszünk elütni az időt, jövünk-megyünk, örülünk az ismerősöknek, fotózkodunk, egyszer csak 7 óra lesz, és indulnak. Itt van kb másfél óránk, veszünk kaját Esztinek, és megkeressük a váltópontot. 

Szerencsénkre megjött a hidegfront, az eddigi 40 fok közeli hőmérséklet jelentősen visszaesett. Ami még jobb, hogy eső nélkül, így nincs pára, csak szél. Hűvös a reggel, főleg ácsorogni, de kapok Gábortól széldzsekit, aztán csak a honlapot lessük, mikor hagyja el Eszter a pontot, onnan kalkuláljuk az idejét.

Meg is jön szépen, váltunk, elindulok, a telefonom persze pont most beadja a kulcsot, de valahogy életet lehelek bele, mérje legalább a távot. A Nap néha kisüt, de gyakran beborul, melegszik az idő, de nem vészes, fúj a szél rendesen - minden teljesen ideális. Az első szakaszom kb 14 kilométer, töltés, gát, Bogyiszló, a frissítőnél terül-terülj asztalkám és csudaklassz önkéntesek. Csippantás közben arra gondolok, vajon Esztiék nézik-e, hol járok (naná).

Nagyjából ugyanazokkal az emberekkel kerülgetjük egymást, egy sráctól megtudom, hogy sós gumicukrot evett, és szerinte ha nem megy végig, az azért lesz, mert mindent összeeszik. Utazom gyakorlatilag, nincs semmi komoly erőkifejtés, jól érzem magam és élvezem, ami jön. Előttem egy futó és egy biciklis a Tourról beszélgetnek, tök érdekes, hallgatom őket, közben kinézek egy szimpatikus fát, hogy na majd ott megnézem, mióta futok, abból látom, kb hol járok (mert rendes órám még mindig nincs, naná) - és akkor észreveszem az emelkedőt, aminek a tetején tavaly vártuk Esztit. Nem hiszem el, hogy már itt is vagyok, már vége is mindjárt az első szakasznak! Bár a tehenészetről gyanús lehetett volna, mert tavaly azt is mesélte Eszter. 

Így az emelkedőt még szépen megtolom, végülis ez egy futóverseny. Váltunk, Eszti elszelel szépen, én iszok egy kis kólát, és kicsit megilletődöm attól, hogy egy sparthatlonista frissít itt minket. 

Kocsiba ülünk, megyünk a következő pontra, eszek egy fél fehérjeszeletet, iszok vizet, átöltözöm, és besétálunk az árvízkapuhoz. Ez itt a féltáv, látszik már az egyéni indulókon, hogy kezdődik a valódi futás, kezdődik a küzdelem, de mindenki nagyon kedves, örül a drukkolásnak. 

Apró intermezzo, sikerül úgy megbotlanom Valamiben, ha Gábor nem kap el, tényleg pofára esek. Így csak a nagylábujjamat ütöm be, ez még napokig fájni fog, de futni azért tudok. 

Jön Eszti, itt vár rá egy jó 4 kilométeres oda-vissza, kicsit lélekölő, bár én szeretem, ha szembejön a mezőny. Addig gyorsan elszaladok "wc-re", gyakorlatilag ez az egyetlen alkalom, ahol erre szükség van, pedig iszok folyamatosan, bár nem túl sokat, ne lötyögjön a gyomromban.

Váltás után jön a 2. etap, a gemenci erdő mellett, ez már az igazi korinthoszponthu, a tudatom és a látásom beszűkül arra a keskeny aszfaltszeletre, amit a sapkám alól látok. Meleg van, kb 30 fok, jegelek mindenhol, az egyik ponton meg is jegyzik, ahogy dugdosom a  ruhámba a jeget: "ja kérem, a rutin!" Asztal, hosszú, egyenes, meleg. Lassabb vagyok jóval, mint az első szakaszon, nem is érzem olyan jól magam, de nincs baj, mantrázom, hogy ez csak 11 km. A menetrend a szokásos, szimpatikus fát kinézek, időt ott nézem csak meg, abból kalkulálom kb merre lehetek, mennyi van még hátra. Közben arra gondolok, amit Momma mondott egy futás alkalmával: "Miért ne futnál? Fáj valamid? Csak unod, eleged van? Tudtad, hogy ez lesz. Ha tudsz futni, fuss, ne nyafogj."

Aztán fel is bukkan a sátor, mondjuk rohadt messze van és nem nagyon akar közelebb jönni, de azért csak elérem egyszer, viszont Eszti nincs sehol, se Gábor, megyek hát tovább, és igazából akkor áll meg bennem az ütő, amikor meglátom őket, hogy sétálnak szembe velem, de lassan, mint egy vert sereg. Biztos vagyok benne, hogy megsérült és kiáll, gyorsan kalkulálok a fejemben, hogy mennyi van még hátra (26 km), le tudom-e futni egyedül (nem hiszem). Meglepő módon nem esem pánikba, csak egy egészen picit kell visszanyelnem a hisztit. Amikor elérem őket, kiderül, nincs baj (majd később az is, hogy de igen), csak eltévedtek, vagyis nehezen lehet megközelíteni ezt a pontot kocsival, így nem értek ide időben. Átadom a chipet, de Eszti nem nagyon akar indulni, látszik, nincs ott fejben, meg hát ez már a 3. szakasza, fárad.

Azért csak elindul, mi pedig kikeveredünk valahogy a földútról, megtaláljuk a következő pontot, parkolunk, és még van egy csomó időnk nézelődni, szurkolni. Ez már Baja, az utolsó szakasz, 12 km áll előttem. Átöltözöm megint, de nagyon fázom, próbálok mocorogni a napon, de előre közlöm Gáborral, hogy lassú leszek, ne siessenek majd.

És itt követem el az egyetlen hibát a frissítésemben - ami nagy szó! :) Vettem előző este egy Sió Citrus Frisst, ami nagyon jó, fanyar, rostos - csak hát a rost annyira nem jó futás előtt. Eszek egy banánt is és a fehérjeszelet másik részét, tuti a siker, ugyanis úgy begörcsöl a hasam, hogy ezzel majd a következő 9 kilométeren elleszek. 

Érkezik Eszti, közli velem, hogy csodaszép részen fogok futni, ezt vagy háromszor elmondja, elég gyanús is - aztán megtudom, miért. 

Már Baján vagyunk, szépen végigfutunk a  parton, át a hídon, megközelítjük a célt kb 50 méterre, hallom a szpíkert, látom a befutókat, a közönséget - és lekanyarodunk balra, ahol vár ránk egy kb 10 kilométeres szigetkör még. Iszonyú demotiváló, ha nekem az, milyen lehet egy egyéni indulónak?! Csak azért nem hisztizek, mert továbbra is lefoglal  a hasam, nézegetem az út mentén hol tudnék kiugrani, ha kell. 

Jön a kis gyalogos híd, itt a legcukibb az önkéntes, csodás dolgokat mond: balra és 1 km után frissítés. És valóban ott van a  frissítő, lenyomok 2 kólát, hátha rendbe hozza a hasam, ránézek a táblára, 5 km a következő pont, innen csak azt mantrázom, hogy ez egy szigetkör, ez egy szigetkör, ez csak egy k.va szigetkör. Megyek, mint a gép, nem nagyon élvezem a tájat, bár az árnyéknak örülök, nézem az órám, várom, hogy közeledjen a pont, de csak kanyarok jönnek, erre-arra. És itt van az egyetlen, ahol belesétálok pár métert, meg vagyok sértve, hogy hol a frissítő már, pedig sejtem, hogy a következő kanyar mögött. És igen, itt van, pár gyors korty, kiérünk megint az aszfaltra, nyaralók, emberek között futunk, totál őrültnek néznek, 3 kilométer van hátra, minden bajom elmúlik, tudok futni, majdhogynem élvezem is. És újra itt a gyaloghíd, a cuki önkéntessel, megint szépeket mond: nincs 1 km a célig, gratulálok!

Átfutok a hídon, közben valahogy letépem a rajtszámom, ezzel bíbelődöm, amikor feltűnnek Esztiék. Közösen futunk be, pár száz méter, de úgy nekiiramodik, hogy muszáj szólnom, én nem bírok gyorsan futni. Kiderül, hogy fáj a talpa, azért indult be, hogy gyorsan vége legyen :)

Persze a célegyenesben már teli szájjal vigyorgunk, örülünk, mindenkit megpuszilunk, aki szembejön, Öcsit meg is öleljük, ő megérdemli. Kapunk érmet, elkészül a hivatalos célfotónk, és öröm, boldogság és zuhany és kajaaaaaaaa.

Ez az a verseny, ahol azokat a pillanatokat is szeretjük, amiket utálunk.