Bár volt, amikor nem tűnt úgy, hogy jó vége lesz, végül mégis hatalmas happy end és boldogság - de lehet, hogy ez csak a gél hatása :)

Rita szerint az én ötletem volt a Börzsöny Trail, és hajlok rá, hogy elhiggyem, mert szeretném év végén bezsebelni a nyuszis érmet, ahhoz meg kell a sorozat összes versenye. De arról igazán nem én tehetek szerintem, hogy itt az M táv 24 km, és van benne 1000 szint. 

Erre készülünk hát vasárnap, Szilvi aktív segítségével, aki mindenkit ellát cuccal: én kapok futómellényt, Rita övet soft kulaccsal, Márti meg majd poharat :)

A Kolosyról indulunk szokás szerint, jön velünk Orsi is, az első terepversenye, S táv, mindannyian irigyeljük :) Vázolom neki a taktikát, mivel nem hozott sminkcuccot és nem AFE pólóban fut, nem nyerheti meg a versenyt. (Ezt majdnem nem tartja be, 7. lesz. Khm.)

A rajtban a szokásos: találkozunk Mártival, megérkezik Szilvi, ő a meglepetés, szurkolni jött nekünk, meg motációs puszit adni. Öltözünk, vetkőzünk, átöltözünk, cipőt cserélünk, röhögünk rengeteget, hajgumit cserélünk, találkozunk ismerősökkel, röhögünk, izgulunk, sorban állunk a wc-hez, és pikk-pakk, el is megy az idő.

A rajtban Ritát elzavarjuk, nyargaljon csak előre, Mártiék is gyorsan elhagynak Orsival, jól van ez így, látom őket még sokáig, de aztán szépen lemaradok.

Azt tudom, az első 7 km kemény mászás lesz, így is készülök, megyek a saját tempómban, ahol tudok, futok, az emelkedőn viszont tempósan gyalogolok. 1 óra alatt felérek, ennek nagyon örülök, ezt jó jelnek veszem. Innen gyakorlatilag lefele megyünk (egy kis hullámvasúttal) a frissítőpontig.

Nálam beüt a flow, valahol, valamikor elkap az az érzés, hogy "ennek most sose legyen vége", annyira könnyen megy, annyira jól megy, annyira élvezem. És valószínűleg itt cseszem el, benézem valahogy a jelölést (pedig tényleg hibátlan, én vagyok figyelmetlen) és egész sokáig sikerül rossz irányba mennem. De nem csak nekem, hárman összeverődünk, viszont gyanút fogunk, telefonálunk, kiderül, már az úton elrontottuk, azóta meg folyamatosan rossz irányba megyünk. Viszont látunk vadkant, egy fiatal példány csörtet el mellettünk a susnyásban - egyszerre félelmetes és csodás élmény.

Visszamászni már nem az, fel kell kapaszkodnunk az útra, ott pedig vissza a benézett elágazásig. Legalább 2 km, amit beleteszünk pluszban. Én megeszem az egyik gyümölcspürém, érzem, hogy kezdek éhes lenni, meg már a frissítőponton kellene lennünk. Visszatalálunk a helyes útra, egy jó kis csúszós, poros lefele következik. Én bevallom, itt nagyon szidom Csanyát, hogy még a lejtő se lehet normális, hanem ez a szar :)

És elkezdek agyalni. Fél órát legalább elvesztegettem ezzel a kis kitérővel, ami valószínűleg a szintidőmbe és a teljesítésembe kerül. Nem is hibáztatok mást, én néztem be, ennyi. De attól még nagyon el vagyok keseredve, el is döntöm, ha most sem sikerül beérnem szintidőn belül, nem jövök többet terepfutás versenyre, nem nekem való ez.

Ok, megvan a hibás. Akkor most lássuk, miből tudunk építkezni? Mi van a  zsákban? Hát, pl az Intersport 32 km-e, ahol a táv második felében már majdnem meghaltam, és mégis beértem. Meg a Szimpla. A Szimpla az mindenre jó ellenpélda. Na ahhoz képest összehasonlíthatatlanul jobban vagyok! Tudok futni például, és csak annyira fáj, amennyire ilyenkor már kell. Ok, akkor? Akarok futni? Meg akarom próbálni, hogy megtolom, és beérek, vagy feladom, és innentől csak élvezem? Nem tudom.

Így érek el a frissítőpontig, szomorú vagyok és elkeseredett. Iszok egy pohár kólát, 1 kocka csoki, egy falat sajt, egy uborka, egy pohár izo. De ez már a kezemben, amikor elkezdek sétálni felfele. Mert egy úrinő a Börzsönyben is úrinő, erre gondolok, ahogy sétálok felfelé az emelkedőn, kezemben a pohár izo. (Vicces, hogy kiderül, Rita is így csinálta előttem.)

Aztán valahogy beüt a töméntelen cukor, és észreveszem, milyen szépen haladok. Előzöm le az embereket. Tempósan gyalogolok, de sorban hagyok el embereket. Ez (és a cukor) olyan erőt ad, hogy belekapaszkodom, és eldöntöm végre, hogy megpróbálom, behúzom én ezt!

3 órája úton vagyok, megnézem a telefont: 19 km. Azaz kb 1 órám van kb 7 kilométerre. Meglehet, meglehet, hiszen az első hetes is ennyi idő alatt volt meg, és most már nincs annyi szint előttem. (Ebben persze nem vagyok biztos, mert innen már nincs meg a szintrajz a fejemben. Valójában itt már semmi sincs a fejemben.)

Megeszem a Ritától kapott koffeines gélt. Rég ettem már ilyet, de ez nagyon jó fajta (High5, málnás), nagyon finom, jól csúszik, bent is marad. És olyan erőt ad, hogy innentől tényleg teperek, észre sem veszem az emelkedőket. Mármint tudom, hogy ott vannak, hogy felfele megyek, de megyek szép simán, nem görcsölök, nem szenvedek, nem akarok meghalni bele. Lefele meg aztán.... Egy csoda. Olyan boldogság kap el, hogy tényleg futok mindenhol, ahol lehet, susnyásban, árkon-bokron át, lefele, kicsit felfele is, át a patakon.

És egyszer csak kiérek a betonra, tudom, innen már nincs sok hátra, még van kb 15 percem, tolom neki, ahogy csak tudom, bár a terepcsukában minden lépés felér egy agyrázkódással, de be akarok érni, tök közel a cél, 1-2 percen nem múlhat! Utólag látom, az utolsó kilométeremet 5:18-ban futottam :)

Befordulok a  sarkon, már jönnek szembe a futók, biztatnak, tapsolnak, mondják, ez már a vége, a befutó, hát tudom, vigyorgok, itt van Rita, kézen fog, nagyon-nagyon vigyorogva rongyolok be a célba, 3:55:02 a vége, plusz 2 km és 300m szint.

Ancsúr is itt van még, de a lányok is megvártak, totál meghatódom, közben vigyorogva mesélem, hogy eltévedtem stb. Eszünk, átvesszük a cipőt és indulunk haza.

Szuper nap volt, szuper verseny, minden szuper, mikor lesz a következő????