Alapvetően van nekem egy kattanásom a terepfutással. Megunhatatlanul imádom. Pedig fáj, jobban fáj, mint bármilyen aszfaltos. Itt koszos leszel, havas, saras, poros, megesznek a bogarak, megfagysz - attól függően, milyen évszak van. Ami konstans: mocskosul elfáradsz az emelkedőkön, a lejtők szétverik a combod, néha halálfélelmed is tud lenni, el lehet tévedni,stb, stb és mégis, mégis, annyira gyönyörű bent lenni az erdőben, bármelyikben, fel- és lemászni emelkedőkön, elázni, megfagyni, megsülni közben, mindent IS. Bárhol, bármelyik terepverseny tudja ezt - na de a Mátra, az azért különleges.

Persze a Naszály is az a maga nemében, de a Mátra másképp szar jó. "Technikás" terep, mondják a nagyok, ez azt jelenti, hogy nem elég a rohadt sok emelkedő és ugyanilyen lejtő, ez még köves, csúszós is.

Én visszatérő vezeklő vagyok. A Szimpla már háromszor nem sikerült (de kis számolja!?!), míg a Mátra Trailen most voltam másodszor. Úgy emlékeztem, tavaly az M távot nagyon szerettem, barátságos volt a szintidő is, szépen behúztam. Valószínűleg azt gondoltam, kezd alakulni ez a kapcsolat, ezért nevezhettem idén az L-re, vagy szimplán elvesztettem arra az időre az eszem, nem tudom.

Az L táv 28km, az nem is olyan sok, ámde van benne 1200 szintemelkedés. Igen, fel kell menni a Kékesre. Na jó, de van rá 6 óra, mondom, hogy barátságos a szintidő itt.

Amivel nem kalkuláltam, mert előre honnan is tudhattam volna: másfél nappal a verseny előtt vért kell adnom, ráadásul a náthámból visszamaradt még a köhögés, a tüdőkapacitásom sem 100 százalékos. Így osztottam, szoroztam, és úgy döntöttem, idén az is siker lesz, ha szintidőn belül becsoszogok.

Persze hogy aznap még esik is, kisebb-nagyobb intenzitással. Hideg nincs, de azért a szél nem esik jól. Túl sokat a ruhán nem gondolkozom, térdnadrág, póló, hosszú ujjú, csősál, fülvédő és sapka. Kesztyű még időnként jó lett volna, főleg fenn, de kibírható volt nélküle.

A  verseny félig önellátó, nekünk 2 frissítőpontunk van, én ezért a kötelező vizen kívül teszek még be egy gélt, 2 gyümölcsszeletet, 2 sótablettát. 

A rajtnál hátramaradok, tényleg semmi mást nem akarok, mint teljesíteni a távot, semmi esetre se futnám el az elejét. Jó, ez hazugság, futni se akarok, semmimnek sem esik jól ez a mozgásforma most. Oké, hogy enyhe emelkedővel kezdünk már az aszfalton (kb másfél kilométer), de rendkívül utálom. Fáj a lábam, nehezen mozgok, semmisejó. Csak azért nem gyaloglok bele már itt, mert 1. nagyon fázom 2. túl sokan vannak körülöttem.

Nem tudom, létezik-e verseny eleji holtpont, vagy ez csak szimpla hiszti, mindenestre nekem folyamatosan győzködnöm kell magam, hogy ne álljak ki :) Tényleg nagyon utálom az egészet, csak az segít, hogy mantrázom, csak az első 3 kilométert kell kibírni. Mert mindig az a legrosszabb, utána már beáll a gépezet.

Szóval megyek, elnyünnyögök a fejemben magammal, és várom, mikor lesz vége a felfelének. Mert itt már az elején elkezdünk felfele menni, pedig hol van még a csúcs! Addig be kell érni az első frissítőpontra - vagyis mindkét frissítő ugyanaz a pont, csak közben teszünk egy kanyart a Kékes fele. A frissítéshez LEFELE kell menni, hálát rebegek Csabáéknak, amikor valahol az erdőben közlik, hogy akkor itt balra és le, és mindjárt ott a pont.

És tényleg, egyszercsak itt vagyok, nem is olyan rossz, másfél óra alatt megvan a 8 és fél km, még élek, kapok levegőt is, már talán nem is akarom feladni, nézzük meg azt a csúcsot. Annyira örülök magamnak, hogy nem is eszek, csak egy kólát iszok, örülök Áginak és Balázsnak, meg Banán kutyának, és jókedvűen indulok.

Bár őszintén nem tudom, mi a francnak örülök, amikor innen tényleg nincs más hátra, mint rengeteg mászás. TUDOM, EMLÉKSZEM a Szimplákról, megvolt nekem ez már előlről-hátulról, mégsem hiszem el, hogy ennyi k-va szint van ezen a hegyen. Komolyan. Sose lesz vége. Miközben persze az agyam józanabbik fele PONTOSAN tudja, hol vagyok és mennyi van még hátra.

A viszonyunkról mindent elárul ez a kép. 

Itt tényleg csak a túlélésre játszom, nem nézek semerre, próbálom nem sajnáltatni magam, minimalizálom a hisztit és csak mászok. Magam is meglepődöm, de megállás nélkül feljutok, van egy pillanat, amikor dacból/dühből futni kezdek, mert TUDOM, hogy ott a Kékes előttem, beugrik, hányszor láttam már így felbukkanni, bevillan minden akkori érzés. Tök fura, hogy soha nem érkeztem még ide megkönnyebbülve, mindig csak iszonyú káromkodások közepette :D De fenn vagyok megint, iszonyú hideg van, fúj a szél, esik valami dara, már nem eső, még nem hó, sem nem jég, de nem finom a vizes cuccban. Zsuzsiék a csippantósok, gyorsan és konokul átszaladok rajtuk, azért kemény lehet itt állni ebben az időben. Tamás száját is gyönyörű mondat hagyja itt el: egyenesen a sípályán LEFELE. Azért megnézem a csúcsot jelző követ, itt állandóan sorállás van, sebaj, úgyis fázom, a kezem megdermedt és elgémberedett, de itt most csapatom lefele a sípályán, mert itt lehet, ez nem halélfélelmes szakadék lejtő, ez szép és futható és kellemes. Esküszöm vigyorgok is közben, egy bácsi megkérdezi, mennyi a pálya, mondom 28, elismerő fintor a válasz, én legalábbis annak veszem. Itt nagyjából összeverődik egy kis csapat, akikkel együtt haladunk majd, kicsit előzgetjük oda-vissza egymást.

Itt már sokmindenre nem figyelek, tudom, hogy már visszafele megyek, kezdem élvezni az egészet. Időben vagyok, túl a Kékesen, most sok-sok lefele jön majd, meg patakátmászás meg sík.

Újra vissza a pontra, itt is vigyorgok, de ez érthető, eszek végre (közben valahol még a nagy mászás előtt betoltam a gélt), itt most banán, sósperec, olíva és 2 pohár kóla a menüm. Áginak megint köszönök, biztosítom róla, hogy nem jövök többet ma, és kérem, ha "seprűzik", szedjen majd össze engem is. Megígéri.

De nem vagyok igazán szarul, innen kb 10 km van hátra, mivel nem néztem meg a szintrajzot, nem tudom, pontosan mikor jön az extra szivatás, de mivel ez Csanya verseny, tudom, hogy egyet még másznunk kell majd. Hát nem is esik jól, de ezt már sztoikus lelki nyugalommal veszem tudomásul, bőven szintidőn belül vagyok, a combjaimat lefele és felfele is szépen szétcsaptam, el is fáradok, volt egy is eltévedés is a Sástónál, ahogy kell, kedves túrázók igazítanak útba, miközben meredtem bámulom a forró teát a kezükben. Az eső időnként rákezd, aztán eláll, de már nem érdekel, nézelődőm, álmélkodom, futok, fákon mászok át és a patakon 318-szor, ahogy szoktuk. Az erdő mesés, ilyen színek nincsenek, szerencsére észreveszem a kishavert is, nem lépek rá, viszont engedi, hogy lefotózzam:

Megint boldogan és elégedetten érek ki az aszfaltra, innen még másfél kilométer, nem állítom, hogy száguldok, de azért szépen megtolom, itt már álmodozom a forró zuhanyról és a gulyásról.

Beérek, megtapsolnak, kapok érmet, mindenki iszonyú kedves és figyelmes, és van egy-egy jó szava hozzám.

Innen meg már minden a szokásos, kicsi bandázás, evés-ivás, átöltözés, mindenkinek megmutatom a szalamandrát, aztán indulunk Ettikémmel haza.

A Mátra pedig maradt a múlhatatlan szerelmem, jövök jövőre is, megnézem, ő éppen hogy áll majd velem :)