Amikor edzőbá' azt mondta, hogy a Kvázibárkin futhatnék egy maratont, azt hittem (na jó, abban reménykedtem), hogy csak viccel. De aztán megláttam az edzéstervet az utolsó hétre, és abban benne volt feketén-fehéren.

Őszintén bevallom, nem hittem, hogy megcsinálom, hogy meg tudom csinálni. A december nekem már mindig olyan leeresztős futás tekintetében. Bár a téli szünetben mindig sokat futok, de azt csak úgy a magam kedvére. Lelassulni, megnézni újra a kedvenc helyeimet, nosztalgiázni, tervezgetni. De nem maratont futni.

Ráadásul a december elég hektikusra is sikeredett, az alvás és az evés nem nagyon ment az elmúlt hetekben, pedig a maratoni felkészülésnek ez is fontos része lenne.

Szóval elég kétkedve vártam én ezt a december 30-át. Eszterem is hasonló állapotban volt, időnként ráírtunk egymásra és megállapítottuk, hogy a f.sz tudja, mi lesz.

Mindenesetre 29-én este úgy készítettem össze a cuccomat, mint aki maratont fog futni. A verseny tök önellátó, szóval azt eszel-iszol, amit magaddal viszel, vagy veszel út közben. Én bepakoltam 2 gélt, egy aszalt tallért, fehérjeszeletet, 3 dl isot és 3 dl vizet. Gondoltam, kólát majd veszek út közben, vagy nem, mert egy félmaratonra az sem kell.

Az időjárás elég kedvező, hideg van, de nem fúj a szél, olyan, mintha egy nagy paplan takarta volna be a várost.

A rajt előtt van egy rövid eligazítás, Sanyosz megpróbálja elmagyarázni az útvonalat, de a belvárosi rész nekem abszolút nincs meg, a rakpartos fel-le meg a Kopaszi már annál inkább. Ezért is akaszkodom rá Esztiékre, bízom benne, hogy Robi tud tájékozódni, és nem teszünk majd bele extra (kilo)métereket se a távba.

Két kört futunk, mindkettő egy-egy félmaraton azonos útvonalon, közben érintjük a rajtot.

A terv az, hogy az első félmaratont tuti lefutjuk, a másodikat pedig majd meglátjuk. Illetve én tudom, hogy ki akarok menni a második körre, de majd meglátjuk, mennyit bírok. A cipőmben sem nagyon bízok, de őszintén a felkészültségemben sem.

Aztán elkezdünk futni, és egész egyszerűen minden klappol. Az első pár kilométeren fáj egy kicsit a lábam, de ahogy bemelegszik, elmúlik, és tudok futni rendesen. Nézzük a tempót, igyekszünk nem elfutni az elejét, így 5.50 és 6.10 közötti tempót megyünk. 

A maratont én mindig 10 kilométerekben mérem, mindig csak 10 kilométeres etapokban gondolkodom előre, nem nézem az egészet. Az első tízes a Kopaszi környékén ér minket, ezt a részt ismerem, szeretem, és csak egészen pici a kísértés, hogy továbbfussak hazafele. A második tízes a rakpart, budai oldal, el a Margit-hídig. Ezt is nagyon sokszor futottam már, itt olyan jó belebambulni a futásba és csak teperni. A Batthyányn frissítünk először, azt is séta közben, pár korty iso és egy fél aszalt tallér, ennyi nekem pont elég is. A Jászait megkerüljük, jön a Parlament, Szabadság-tér, Bazilika, át a karácsonyi vásáron, Deák tér, és már itt is vagyunk, vége az első körnek.

Bent megeszek egy isot, kapok egy életmentő kólát Robitól, és nincs bennem kérdés, hogy nekiindulunk újra. Esztiék is jönnek, annyit mondok, hogy csak a Kopasziig kell elérnünk, onnan már jó lesz, az már a vége.

Kicsit hideg van a vizes cuccban, még jó, hogy a sapkát szárazra cseréltem, azért még a sálat is a fejemre húzom. De lassan újra bemelegszem, jólesik, hogy ismerős a terep, tudom az útvonalat fejből. Ahogy emlékszem, nem nagyon beszélgetünk, mindenki el van foglalva a saját gondolataival, de mégis együtt vagyunk, szerintem ugyanazt érezzük. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy élvezzük az egészet. Én legalábbis biztosan, és hitetlenkedve gondolok arra, hogy ezek szerint tudok futni maratont edzésként is. Ezt a kérdést meg is vitatjuk, hogy most akkor ilyenkor mi van?! Mi a következő lépés? Hosszabbak futni vagy az időn faragni? Nekem nem lett meg a válasz, de jó sokáig elmorfondírozok a kérdésen.

Visz minket a flow

És tényleg hihetetlen, de elképesztően élvezem ezt a futást. Az órám mutatja, de nem is számolom a kilométereket, csak élvezem, hogy megyek. Nem fáj a lábam, nem fáj a derekam, jól van a fejem, a gyomrom, egész egyszerűen minden klappol. Olyan, mint egy álom. Talán a kellemes tempó az oka, talán hogy fejben mindent elengedtem, de olyan üresen és könnyen futok, ahogy még talán sosem.

30-nál megeszek egy újabb gélt, iszok rá vizet, és innen már tényleg csak a befutó jön, 12 kilométer van vissza. Eszembe jut a második maratonom, amikor valahol itt álltam fejre. Most semmi ilyen nem fenyeget, maximum az, hogy érzem a kisujjamat dörzsöli a zokni, brutális vízhólyagok lesznek ebből, de örülök nagyon, hogy ennyivel megúszom.

Újra rakpart, a Batthyn megint frissítünk, elosztom a maradék vizem, isot iszom és a másik fél tallért, bekészítek a zsebembe egy szőlőcukrot, de innen már 6 kilométer sincs, azt már nevetve, azt már fél lábon is behúzzuk. Az adventi vásárt kikerüljük, iszonyú már a tömeg, de ez már a célegyenes, örömködve, röhögve és boldogan futunk be. Sanyosz kijön és megölelget, azt mondja, nagyon büszke rám, és el is hiszem neki, én is magamra, magunkra, de a legboldogabb attól vagyok, hogy ez ilyen könnyen ment. Meg az életmentő levestől a végén.