Legalábbis az első dugókázásnál, legalábbis Csanya szerint. A valóságban persze nem, de sikerült szintidőn belül beérni, és magamfajta "aszfaltbetyár" ennek is örülhet.

A Naszály nekem régi szerelem, ott szerettem bele a terepfutásba, megyek, amikor csak tudok - közösségi futásra is, és most végre a Trailre is eljutottam. Ezer hála érte Zolinak :) 

Ezen a pályán még nem futottam, de az előzőekből tudtam, hogy nem lesz könnyű még az S táv sem, amit bevállaltunk: 17 km, benne 690+ szint. A pálya feléig kb emelkedik, utána már csak kicsit hullámzik. Igyekeztem beosztani az erőmet,a cél tényleg csak az volt, hogy végigmenjek, ha lehet, szintidőn belül.

Rögtön az elején emelkedővel kezdünk, szép színes kígyóként másszuk meg, aztán persze szétszóródunk. Amikor lapos, vagy "síkul", akkor futunk, egyébként felfele aktív kiránduló tartásban gyaloglunk (köszi Zoli :) ) Amikor meg muszáj, négykézláb mászunk, kövekbe, fákba, gyökerekbe kapaszkodva. 

Csanyáékat először halljuk, elképesztő, mit művelnek az ellenőrző ponton, kereplővel, ordítva buzdítanak mindenkit, itt még mindenki negyedik, mindenkinek meglehet :) Kár, hogy olyan emelkedő tetején vannak, ahova képtelenség felfutni, így csak betántorgunk, és hálás vagyok, hogy a dugókámat is intézik, mert úgy remeg a kezem, bele nem találtam volna a szerkezetbe. Viszont itt már 7,5 km mögöttünk van, innen már megyünk lefelé is. Bár ebben sincs sok köszönet, egy szakaszon annyira köves, csak lemászni merek, óvatosan nézve, mire lépek. A hosszú táv első helyezettjei itt érnek be, miközben elzúgnak mellettünk, kapjuk a jótanácsot: "Csak lassan, óvatosan, bokára vigyázni!" Oké. Aztán jön egy klassz zúzós rész, ezt nagyon szeretem, itt lehet menni lefele, mint az őrült, szét is csapatom mindig a combon, de megéri, klassz érzés száguldani lefele.

A kilátás mindenért kárpótol.

Esés nélkül leérünk a kosdi elágazáshoz, itt vagyunk 10-nél, frissítőpont, dugókázás, evés-ivás, a lányok iszonyú kedvesek. A következő nagy kihívás egy rendkívül sáros rész, nem is sikerül száraz lábbal átkeli rajta, bár a jeges borogatás még jól is esik (nem), innentől a sártól 2 kilóval nehezebb cipőben, vízben cuppogva próbálok futómozgást imitálni. Ekkor gondolkodom el rajta először, mi a fenét keresek itt vasárnap délelőtt, ahelyett hogy otthon a melegben ülnék. Ráadásul el is tévedünk, de csak picit, így kicsit kalandozunk a rekettyésben is, megint hátrébb sorolódunk, de haladunk rendületlenül. Ahol kell, gyaloglunk, ahol lehet, futunk Már érzem a lábaimat, érzem, hogy fáradok, 14,5 km-nél járunk, tudom, hogy innen már megvagyunk. A függőhíd nem esik jól, a tériszonyom miatt csak átbotorkálok rajta, de ezen is túl vagyok, szépen bekocogunk. 3.06 a vége, jöhet a jól megérdemelt forró zuhany, a befutó ajándék pedig egy irtó klassz csősál.

Befutunk.

Ui: azóta az izomláztól se leülni, se felállni, se jönni, se menni nem tudok. De alig várom, hogy jövőre újra nekivágjunk!