Szögezzük le, hogy nekem a Naszály szerelem. Itt futottam először terepen, bitang nehéz volt (most is az), de végérvényesen beleszerettem. Irigylek mindenkit, aki a közelében lakik, hogy rendszeresen feljárhat ide.

Ezért aztán ez egy elfogult bejegyzés lesz. Mert én ezt a versenyt végigvigyorogtam. Jó, a fotókon nem ez látszik, de igenis imádtam minden percét.

Pedig nem is volt tervben, hogy itt lesz a szezonzáró. De jöttek Ritáék, felszabadult hely is a rajtlistán, így aztán terven kívül beneveztem. Elvárásom nem volt magammal szemben, pláne két héttel az Intersport után. Csak végig akartam menni, szintidőn belül beérni.

A verseny napján minden remek, azon kívül, hogy hulla fáradtnak érzem magam, kapar a torkom és semmi kedvem felkelni. Mint kiderült, ráadásul egész éjjel esett, a Naszályon is, jó kis dagonya vár ránk.

Ritával pöpecül megy minden, felszed, leérünk, átvesszük a rajtszámunk, lepusziljuk Szilvit, majd még többször is. Rita cipőt próbál, van egy óránk azon nyünyögni, hogy mitvegyunkfel, mibenfussak, holahajgumi, sapkakell, kullancslégy, fújjálbe deneitt, pisilnikell, mitvegyekfel, mibenfussak, holahajgumi stb. Jókat vigyorgunk, kicsit melegítünk, aztán már 9 óra is, és rajtolunk.

Ritával megbeszéljük, hogy nem kell együtt futnunk, aki gyorsabb, jobb erőben van, az megy. Én tudom előre, hogy ez ő lesz, igazi gazella, ráadásul csak terepen fut, szóval kb 500 méret után elhussan, majd 3 óra múlva újra látom. Ő persze beér 2 és fél óra alatt, bár előre nem hitte nekem, hogy nehéz és szivatós a pálya.

Pedig az. Az első 7,5 km felfele megy gyakorlatilag, fel a Naszály-csúcsra. Ráadásul akkora sár van, amekkorát én még nem láttam. Agyagos, tapadós, bokáig süppedős. Nem tudok benne futni, csúszok és cuppogok egyszerre. Ahol nem a sár, ott a levelek és alattuk a kövek csúsznak, szóval itt leginkább mászok és gyalogolok, ahol valamennyire stabil a talaj, futok. Az első 500 méteren úgy érzem, feladom a fenébe, nem fogom ezt bírni, kevés a levegőm, magas a pulzusom, fáradtak a lábaim, hogy lesz ebből 17 km?! De aztán belegondolok, hogy csak az első 7,5 km a nehéz, az megy felfelé, azt kell kibírni - és ettől valahogy elkezdem élvezni az egészet.

Jövök - fotó: Ökofutás

Másfél óra alatt érek fel a tetejére, rengeteget kivett belőlem a sár, közben pedig érzem, mennyivel erősebb és ügyesebb vagyok, mint 2 évvel ezelőtt. Nem kell például négykézlábaznom, simán merek gyalogolni és futni a féloldalasan lejtő keskeny úton is.

Azért örülök, amikor felérek, csippantok és megyünk tovább, innen már jó, innen már lefele visz az út! Na persze először túl kell élni azt a viszonylag rövid, ám annál kövesebb, sziklásabb és csúszós utat, ami lefelé vezet. Itt muszáj megállnom fotózni egyet, pedig nem vagyok benne biztos, hogy beférek a szintidőbe, de ez a látvány megéri:

Elképesztő, ugye?

Innen már a kosdi elágazásig csúszkálunk lefele, eltűnnek a kövek, viszont térdig ér a sár, belemerülök  és csúszok, iszonyatosan élvezem, nem félek, nem esek el, jól tartanak a core izmaim. Eszembe jut Szilvi, két évvel ezelőtt itt úgy zúzott el mellettem, hogy öröm volt nézni, ahogy én totyogtam lefele. Most büszke lenne rám, ő okosította meg az izmaimat, itt a haszna. Innen már vigyorgok, innen már élvezem az egészet nagyon, itt a frissítő is pikkpakk, cola és víz, olívabogyó és uborka, annyira jólesik, hogy kalóriadúsabbat nem is eszek, ezt később kicsit megbánom, de csak kicsit. 

Újabb 2,5 km után kiérek a szántóra gyadai rétre, dehogy szántó rét, mocsár ez, nem tudok futni, nem is próbálok, csak ahol száraz, egyébként csúszkálok, néha belemerülök a jéghideg pocsolyákba. Itt húz el mellett egy sporttárs, és teszi fel a kérdést: "Anyád ha látna, mit szólna??"

5 kilométer van hátra, és 55 perc a szintidőből, na ez már sétálva is megy, újabb vigyor, felszabadít a tudat, hogy ez meglesz, és már nem erőlködöm. AHol tudok, futok, ahol nem, tempósan gyalogolok. Látszik, hogy közeledik a cél, egyre több a  túrázó. Köszönnek, elengednek, kérdezik, mennyi van még hátra? Mondom kb 3 kilométer, előttem egy M távos srác ölni tudna a szemével, ahogy rámnéz, gyorsan korrigálok, hogy lehet, hogy már kevesebb.

Függőhíd, csúszik, mint a csuda, de ez is megvan, kis hepehupa még, jó lenne már beérni, utolsó lefele csúszda, egy kicsi még a betonon, és bent is vagyok, Szilvi kisebbik nagylánya akasztja a nyakamba az érmet.

3 óra 6 perc, 9 perccel jobb, mint 2 évvel ezelőtt! Mi lett volna, ha normálisak a terepviszonyok és kicsit megerőltetem magam?!

Rita a célban vár, forró zuhany, forró leves, meleg tea, száraz ruha és cipő, és indulunk is haza.

Remek verseny volt, imádom továbbra is a Naszályt, el is döntöm, hogy jövőre visszajövök, M távra.