Anyu fut

Anyu fut

Egy tökéletes "verseny" - Korinthosz.hu 2018

2018. augusztus 12. - Benes Bea

Utolsó frissítőpont, szombat délelőtt valamikor 10 előtt. Robi elköszön, 2 szőlőcukrot és egy palack vizet kapok, ők a célban várnak Szilvivel. Egyedül megyek az utolsó 5 km-en, ez most csak az enyém, lesz időm végiggondolni ezt az utat, aminek a végén itt vagyok. És nem csak a mögöttem lévő 76 kilométerre gondolok.

Előzmények

Messziről kell indítanom, de fontos, mert a futásra hatással van a hétköznapi élet is. És nekem 2018-ban, illetve már előtte decembertől kezdve az év igen nagy változásokat hozott. Közhelyszerű, de gyakorlatilag kifordult a sarkaiból az én jól berendezett, stabilnak hitt, racionális világom. Volt ebben jó is, volt nehézség is és fájdalom, sok-sok veszteség, racionális, de nehéz döntések - és ezek hatására a futással való viszonyom is gyökerestül megváltozott. 

Egy ideig még görcsösen ragaszkodtam az edzéstervhez, ahhoz, hogy én ugyanúgy tudok most is futni, mint korábban, mint előtte. Jó, lehet, egy kicsit most szenvedősebb, de meg tudom csinálni. Hát nem. Elveszett a motiváció, belebénultam az életembe, és sokszor már kimenni se tudtam/akartam. Elblicceltem edzéseket, amiket aztán be akartam pótolni, de nem ment, ettől meg csak a kudarcélmény erősödött. Elgondolkoztam azon is, hogy talán itt van vége, talán ennyi volt nekem ez a futás dolog, 5 szép év, de kiégtem, kipurcantam, mégsem nekem való ez. Jött az elcseszett Szimpla, mint újabb kudarc, sok-sok vacak edzés, ami nem segítette az önbizalmamat...

Aztán eszembe jutott, amit Zoli mondott egyszer, hogy ha nehéz is, ha fáj is, ha nem is akarom, csak 5 kilométerre menjek ki. Annyit bárhol, bármikor le tudok futni. Hát most is ez lett a taktika. Minden egyes edzésnek úgy indultam neki, hogy csak 5 kilométert kell lefutnom. Ez mentálisan iszonyú sokat segített, levette a terhet rólam - és persze az esetek 99%-ban meg is csináltam az edzést. Mert ha már elindulok, az első 3 km után általában már jól vagyok. A testem tudja és élvezi, amit csinál, az agyam pedig követi, utána pedig mindig boldogság van.

Sokat segített az is, hogy Mónival már tényleg és igazán rendszeresen járunk a szigetre. Az, hogy vele mentem, a rendszerességet adta vissza az edzésekbe. Nekem ezek nem "csak egy szigetkör" futások voltak, hanem nagyon komoly kapaszkodók visszatalálni a régi énemhez. Köszönöm <3

Aztán egyszercsak eljött a július, és vele az UTT. Úgy alakult, hogy Robival párban teljesítjük, az viszont az ő ötlete volt, hogy fele bringán, fele futva. Vagyis amelyikünk éppen nem fut, az tekerjen a másik mellett. Én még ilyet előtte soha nem csináltam, az 55 km bicikli és 55 km futás kombó elég erősnek és rémisztőnek tűnt. DE megcsináltuk! Oké, ott volt fejreállás a gáton délben, meg kora délutáni holtpont és hiszti, de aztán jött a runners high is, és a futó önbizalmamnak is nagyon-nagyon jót tett. 

A július ráadásul egészen jó lett, egyetlen edzést sem hagytam ki, így össze is jött 286 km futás és kb 80 km bicikli a hónapban. Ez is erőt adott.

Korinthosz.hu - a verseny

Nincs mit szépíteni, én imádom ezt a versenyt. Nekem ez az igazi ultra, kib.szva a gátra, augusztusban, aztán menjél 81 km-t. A szervezése tökéletes, a frissítőpontok elképesztőek, tökéletes ritmusban jönnek, itt tényleg minden a futókért van. Eddig kétszer váltóban voltunk Eszterrel, de nagyon szerettem volna egyéniben is megpróbálni. 

Decemberben még teljesen jó ötletnek is tűnt egy augusztusi versenyre benevezni, de ahogy közeledett az idő, egyre több kétségem merült fel. A kétségek a testi és mentális készültségemet is érintették, benne volt, hogy soha nem tudtam normálisan frissíteni, hogy az UTT-n hasmenésem volt a táv második felétől, hogy az év legforróbb hetében rendezik a versenyt, és egyébként is, 81 km az k.va sok.

A fizikális felkészülésben a július azért reményre adott okott, a mentális felkészülésben Lubics Szilvi Badwateres filmje segített, meg hogy az utolsó két hétben összeraktam a mantrámat is, ami átvisz majd a holtpontotkon. Az időjárással nincs mit kezdeni, de szerencsénkre épp aznapra ígérték a hidegfrontot, ráadásul mi éjfélkor is rajtolunk, jó esetben még a meleg előtt beérünk. A frissítés meg.... Nos, ezt egyszerűen rábíztam Robira. Még jóval a verseny előtt megbeszéljük, vagyis közlöm vele, hogy aznap ő lesz a főnök, én nem pofázok, nem kérdezek, csak csinálom, amit mond és csak futok. Nem akarok senkivel együtt menni, jópofizni, beszélgetni, ezt is rábízom, nekem csak ő lesz a kapcsolatom a külvilággal. 

Megbeszéljük, hogy már pénteken korán Szekszárdra megyünk, így látjuk a hosszú távosok rajtját, és tudunk is pihenni. Így is lesz, péntek ebédidőre lent vagyunk, felvesszük a rajtcsomagot, végigpuszilunk minden ismerőst, iszunk egy sört, megnézzük a rajtot, ebédelünk (semmi új és ismeretlen, rántott sajt és rizs, rengeteg folyadék, de már nem alkohol), majd megpróbálunk pihenni. Na ez nem megy. Talán szundítok egy picit, de inkább nem, viszont fekszem, olvasgatok, pihenek a légkondícionált szobában. Beveszem a vitaminjaimat, amiket már egész héten toltam, hogy feltöltsem a szervezetem (kálcium-magnézium-C vitamin), és tényleg igyekszem nagyon sokat inni (legalább 4 liter folyadék egy nap), hogy hidratált is legyek.

6-tól elkezdünk készülődni. Zuhany, majd jön a logisztika. Mit vigyünk magunkkal, mennyi ruhát, mennyi kaját, mennyi folyadékot. Pénz kell? És iratok? Szúnyogírtó? Rajtszám?! Buszjegy?! Mikor indul a bicikliszállítás, hát a busz?! Nem mondom, hogy nyugodtak vagyunk, de a készülődés már leköti az energiákat. Robi összerakja a frissítést, nem tudom miket, de porciózza a Hammer termékeket, bekerülnek a gélek, energiaszeletek is, persze kb semmi nem fogy majd el belőlük, mert tökéletes a pontokon a frissítés kínálata. De inkább legyen nálunk, hajnalban a gáton nem fogunk tudni semmit venni.

indulas.jpg

8-tól technikai értekezlet, utána kivisszük a biciklit, felszállunk az egyik buszra, és indulunk Bajára. Remek a társaság, Esztiék, Szalaiék, még Csáky Laci is a mi buszunkon van, persze nálunk a legnagyobb a buli, iszonyú sokat röhögünk, Tündinek itt esik le, hogy nálunk ÉN futok, Robi biciklizik majd, egészen el is kerekedik a szeme :)

Baján a rajt helyszínén jó hosszú várakozás, de legalább látjuk a hosszútávosok egy részét befutni és indulni. Ez milyen lehet, elfutsz Szekszárdról Bajára, majd ott VISSZAFORDULSZ, és ugyanazon az útvonalon elindulsz vissza?! Sok ismerős is van, Norbi és Balázs most idő előtt kiszállt, de itt vannak velünk és az jó, BéBé viszont érkezik, eszik, majd elindul, mint egy gép, egészen elképesztő. Én kb 56-szor elmegyek pisilni, persze ez csak pszichés, lassan magamra szedem a világítós, fényvisszaverős, villogós cuccokat, Robi feldíszíti a biciklit, már ő is ideges, érzem, veszekszik, hogy feküdjek le, ne ácsorogjak, bíztat, hogy menni fog, és meg fogom csinálni, aztán egyedül hagy, mert mindjárt rajt, ő nem jön velem az első 10 km-re, a szigeten nem tudnának a biciklisek tekerni, nem is férnénk el. 

És eljön az éjfél, eljön a rajt, Carmina Burána Vangelis szól, már sírok, felkapcsoljuk a fejlámpákat, kiráz a hideg és sírok, már nem izgulok, már a helyemen vagyok, már tudom, mit kell csinálni, már azokkal vagyok, akikkel ugyanaz a szenvedély hajt, már minden jó, csak izgulok veszettül, és mennék, de visszaszámolunk, és elrajtolunk. Mindenki szurkol és ordít és bíztat, mi pedig megyünk. 

Az első 10 kilométeren egyedül vagyok, talán jobb is így, van időm magammal foglalkozni, megtapasztalni, hogy hogy vagyok, megtudni, milyen lesz ez a futás. Csak magammal foglalkozom, nem érdekel, ki hagy le, hol vagyok a sorban. Azt beszéltük meg, hogy 6.30 és 7 perc közötti kilométereket megyek, óránként pedig kötelező 5 perc séta. 

A szigeten sötét van és földút, nézek a lábam elé, csak a fejlámpám fénykörében látok, olyan ez, mint a meditáció, egy helyre koncentrálsz, megjön hamar a fókusz is. Rácsatlakozom egy pomázi csapatra, ismeretlenül és utólag is köszönöm a tempót, szinte észrevétlenül visznek ki a szigetről, az első 9 kilométer meg is van, ahogy közeledünk a hídhoz, már hallom, ahogy Robi sípol. 2 frissítőpont van, mindenhol iszom pár korty vizet. Valahol pofán csap egy ág, semmi extra, de a számat extrán csípi majd végig az izzadság.

Átfutok a hídon, összeszedem Robit, és indul a valódi utazás. Kérdezi, hogy vagyok, mit csináltam eddig, én elmesélem, és haladunk szépen. Én azt gondolom, 40-50-ig nem lehet gond. Éjjel van, hűvös van, normális tempóban megyek, frissítek - ha a gyomrom bírja, 50-ig jól kell lennem. Utána várom a holtpontot, 60 és 70 között félek, mondom is Robinak, ott számítson a hisztire, mire ő: ne gondolkozz, csak fuss.

Hát futok. Nem nézem az órát, csak ha csippan, de akkor is csak a tempó miatt, a távval nem foglalkozom. A frissítéssel sem, amit kapok, azt megeszem, megiszom, nem reklamálok, nem kérdezek. Nem nézem a táblákat sem, mikor van a következő pont, mennyi a hátralévő táv. Semmi, csak futok, csak a tempót nézem, ne menjek gyorsabban, mint 6.30 (na jó, néha becsuszok alá, de csak picit). Keselyűsig el kell érnünk 5 óra alatt, ez 40 km. Éjjel van, hűvös van, sötét van, világítunk, szól a zene, és csak futok, ennyi a feladat. Egy órát futok, picit gyalogolok. És telnek az órák, gyanúsan gyorsan jönnek a frissítőpontok, ezt mindig közlöm is mindenkivel, hogy jé, már itt vagyunk?! Ez nem nagyképűség, én csodálkozom a legjobban magamon, hogy ennyire megy, hogy ennyre bírom, hogy ennyire jól vagyok. Robi mindig előremegy a pontra, előkészíti, amit be kell vennem, én érkezem, megeszem, megiszom és megyek. Azt tudom, hogy óránként kapok sótablettát (nagyon izzadok), meg még valamiket, kétszer kapok összesen gélt (Hammer, hát valami elképesztően finom és hatásos). 20 km környékén mondom, hogy éhes vagyok, tényleg, korog a gyomrom, kapok extrán egy fél banánt a ponton (örök hálám érte!), aztán valahol 30 környékén dobostortát, nekünk tették ott félre, elképesztően jó fej emberek ezek a futók, menet közben eszem meg, kicsit félek, hogy a cukortól majd hasmenésem lesz, de azért befalom, és nem is lesz semmi bajom, futok utána is simán, nem hajt meg, nem nehéz a gyomrom. Gyanús, mondom is Robinak, nem értem, mi van velem, hogy ennyire megyek. Mire a válasz: ne gondolkozzál, csak fussál. Ezt annyiszor elmondja az éjjel, meg reggel, hogy amikor egyedül vagyok, és valami bekúszna a fejembe, kétség, vagy nyűglődés, minihiszti, akkor is már ezt mondom magamnak, és kuss van és megyek. Bízok benne, bízok magamban, és ahogy nő a táv és közeledik a cél, a tapasztalat is azt bizonyítja, hogy ez most egy jó futás lesz.

torta.jpg

Ismerem a pályát, hiszen kétszer már futottam itt váltót, most fordítva futunk, de be tudom azonosítani, hol vagyunk, Keselyűs akkor is sz.r, be kell futni a csárdáig, aztán ugyanott vissza. 4.47 alatt teljesítem a 40 km-t, tökéletesen jó ez, főleg az érzés, hogy simán futok, nincs hiszti, nem fáj semmi, mindenem bírja. Itt eszek rizst, iszok sokat, és elindulok. Robi lemarad, ebből később lesz egy kis feszkó, ugyanis a biciklin van a nedves törlőkendő, nekem viszont reggel 5-kor jelez a szervezetem, hogy helló, beindultam :) Csak gyalogolok, és egyre többször nézek hátra, mikor jön már :D Megváltás, amikor felbukkan, gyorsan el is loholok  a susnyásba, utána sokkal jobb és könnyebb, feljött a Nap is, de nincs igazán meleg, felhős, árnyékos, kicsit szeles is az idő, tökéletes. Leveszem a világítós cuccokat magamról, jaj, de utáltam, sokkal jobb így, bár kicsit fázom a vizes pólóban, de ennyi a legnagyobb bajom.

Már "visszafele" futok, már kevesebb van előttünk, mint mögöttünk... Várom a holtpontot, várom, hogy nehezedjen a dolog, fejben is és testben is, de semmi. Ha mondom Robinak, a szokásos választ kapom, hát egy idő után nem mondom. Annyira jól vagyok, hogy itt még énekelünk is, szerencsére keveseknek fokozzuk ezzel a kínjait :) 

Nekem a Korinthosz nem verseny. Soha nem annak fogtam fel, most meg pláne nem, csak végig akarok érni, teljesíteni, senkit nem lehagyni, legyőzni, csakis önmagamat. De látom, hogy mennyi mindenki mellett futok el, látom, mennyire más állapotban vagyok én, mint ők, látom a szenvedést, a küzdelmet, és hálát adok érte, hogy én egyben vagyok, hogy gép vagyok, és megyek, ahogy terveztük.

Ahogy közeledik a cél, fokozódik a jókedvem, rettenetesen megörülök a tehenészetnek, itt szoktunk váltani Esztivel, azaz innen már alig van hátra, ennek megint fennhangon megörülök, és közlöm is a körülöttem lévőkkel :) valahol itt érem utol Esztit és a Szalai házaspárt, fogat mosnak az út közepén. Erre egy ideig azt hiszem, csak hallucinálom, de nem, kiderül, hogy tényleg :))))) őrültek.

Robi közben tartja a kapcsolatot Szilvivel, aki úton van felénk, és fotókat kér rólam :) Állítólag szép a mozgásom, ez is erőt ad, ha ő mondja. De érzem is, még mindig nem fáj igazán semmi, na jó, a bal combom egy ideje, de nem görcs és nem akadályoz a mozgásban, sőt jobb, ha futok. Az ízületeim 60 után már jelzik, hogy kezdik unni, de szépen visznek. Derekam, gyomrom tökéletes, és a fejemben is rend van, ha bekúszna valami, jön Robi mondata, és máris kuss van újra.

TÉNYLEG nem történik semmi, pontról pontra haladunk, fogy a távolság, fokozódik az öröm, hogy közeledünk, és ennyire jól vagyok. A földutat és a gátat újra már nem szeretem, de fegyelmezett vagyok és nem nyavalygok miatta, igazából szinte végig a lábam elé nézek, ott a fókusz, csak azzal foglalkozom, hogy tegyem egyik lábamat a másik elé, a pontot majd úgyis elérem, amikor kell. Fókusz van és koncentráció, minden gondolatot száműzök az agyamból. Csak Robival beszélek, néha zsepit kérek, ő tudósít Szilviről, a pontra mindig előre megy.

És egyszercsak tényleg ott van Szilvi, ráadásul ezen a ponton Tündiék frissítenek, mindenkinek a nyakába borulok, csak vigyorogok és örülök, Szilvi megdícsér, mindenki örül nekem és büszke rám, Robi elzavar, majd jön utánam, talán még 16 km van hátra, közli, már nem kapok semmit, menjek :)

szilvivel.jpg

Kicsit már szeretném, ha nem földút lenne a lábam alatt, a betonnak iszonyúan megörülök, megyek is egy pár 6.10-es kilométert, nagyon közel vagyunk, Robi rámnéz és azt mondja, "bár tudnám, honnan van benned ennyi erő", én mondom, hogy csak makacs vagyok rettenetesen, jó, akkor a lejtőt használd ki és told meg, hát így beszélgetünk mi :) De megtolom, naná, utána átöltözhetek szárazba, és nagyon-nagyon közeledünk.

uton.jpg

Az utolsó ponton is ott van Szilvi, ott kapom a szőlőcukrot és a vizet, innen mászni kell fel a dűlőn, a Borvidéken ezt lefelé csapattuk. Elköszönünk, én indulok mászni, ők a célhoz. 

Egyedül vagyok, mászok. Megeszem a cukrot, megiszom a vizet. Nem esik túl jól, de csak vigyorgok, hogy emelkedő van, tudom, hogy a végén csak be kell majd gurulni. Várom, de nem is akarom, hogy vége legyen. Itt vagyok, benne vagyok a pillanatban, érzem a testem minden rezdülését, imádom, hogy ennyire egyben vagyok, fejben és testben, hogy ennyire eltalálta Robi a frissítést, hogy ennyire egyben tudott tartani.

Felérek, lejtő jön, futni kell, futok, a térdeim nem örülnek, de még itt is előzök, mindenki megnézi a rajtszámom, nem, nem váltós vagyok, 80-as, lassan 10 órája futok, és így vagyok, tessék :)))) Nem beképzeltség ez, csak színtiszta öröm és büszkeség, beérett a munka, ki akarom és ki is fogom élvezni, annyi szar futás és kudarc után. És előtt, mert tudom, hogy ez egy kegyelmi állapot, de ez is kell, ez tölt fel majd, ez ad majd reményt, ha megint szar lesz.

Beérek Szekszárdra, megint beton, imádom, tolom neki, nem tévedek el, kicsit túl már a 81-en, jöhetne a cél, itt a szalag, innen 200 méter, leírhatatlan, a szökőkútnál már tapsolnak nekem, tudom, hogy várnak bent Szilviék, futok, vigyorgok, majd szétvet az endorfin, célfotó, Öcsinek a nyakába borulok, aztán mindenkiébe, nem fér el bennem ez a boldogság, tudom, hogy izzadt, koszos és büdös vagyok, de boldog, boldog, boldog :)))) 

cel.jpg

És egy bónusz videó a befutóról ide kattintva

Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített, hogy ez ilyen klassz futás legyen. Az edzéstervemet Sanyosznak, hogy sokszor meghajtott, mint a lovat, de a bennem lévő szintek és kilométerek meghozták az eredményüket, és még gyorsulni is fogok tudni :) Köszönöm, edzőbá!

Robi nélkül nem sikerült volna ez az egész, elképesztő, amit megtett értem. Futót kísérni 10 órán keresztül még akkor is kemény, ha nincs holtpont, és fegyelmezett a futó. Köszönöm, az UTT-n jövőre igyekszem majd visszaadni!

Szilvinek, aki nemcsak azzal segített, hogy eljött miattam, és nem nézett aggódva, de mindenhol megdícsért! Hanem azzal a sok-sok edzéssel, amivel okosította az izmaimat, hogy bírják a hosszú távokat. És a pénteken írt mondatával, amivel lekileg rakott még összébb.

A pontokon és az úton a sok-sok régi és új ismerősnek, akik mind segítettek, könnyebbé tették az utamat. Örülök, hogy ismerlek benneteket!

A szervezőknek és külön Márkus Öcsinek ezért a csodáért, amit összeraktak és lebonyolítottak.

Nem, egyelőre nincs tervem, hogy hogyan tovább :) Felpolcolt lábbal fekszem, igyekszem az elhasznált 7000 kalóriát visszapótolni, egyelőre ennyi a terv :) A többit majd meglátjuk, de az ultra nekem most szerelem.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anyufut.blog.hu/api/trackback/id/tr2514175975

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nemsissi 2018.08.12. 20:51:04

Ez lehetne buddhista sulikban tananyag, és példamutatás mindenkinek, mert a jelenben levés, a jelenben lenni tudás nagy erő.
A gyász nekem is ráment az edzéseimre - nem volt erőm, nem volt értelme. Ez ilyen :(
De úgy tűnik, fentről is kisértek.
Jó ez és nagyon jó volt olvasni.

Benes Bea 2018.08.12. 20:55:09

@nemsissi: igen, és meg kell ezt is tanulni, meggyászolni és feldolgozni a veszteséget, elfogadni a “gyengeségünket”, hiszen nem mehet minden ugyanúgy tovább, mint előtte...
süti beállítások módosítása