A Szimpla életem versenye - lett volna, ha beértünk volna szintidőn belül. Így "csak" egy olyan csodálatos verseny lett, ahol megint volt mit tanulnom.

A Szimpla mottója, hogy "Párosan szép az élet" a gyakorlatban azt jelenti, hogy párban, a pároddal együtt kell teljesíteni a távot. Nem váltóban, nem egyedül, vele együtt kell beérned, nem válhattok el az ellenőrző és frissítőpontoknál sem, egyszerre kell csippantanotok. És mivel ez a szabály, mindegy, hogy én milyen állapotban vagyok, mennyire tudnék menni, igazodnunk kell egymáshoz.

Innen indultunk

Vasárnap reggel 8-kor van a rajt, nagyon keveset alszom, azt is rosszul, de ez a verseny előtti drukk, amit régről ismerek. Bár tény, hogy rég találkoztam vele, de most kemény versenyre készülök, 36,6 km terepen, benne 1600m szint, kétszer másszuk meg a Kékest. Nagyon izgulok, hogy hogyan fogom bírni. A teljesítménytúrák miatt bízakodom, és a nevezés óta eltelt hónapban többször is voltam terepen. 

Mivel tudom, hogy a Terepfutás versenyein mindig szuper a frissítés, kevés dologgal készülök: 2 gél, 1 fehérjeszelet, egy kis aszalt gyümölcs van a zsákomban, és kb fél liter víz. Ezt gondolom majd utántöltögetjük. Frissítés 7,5 - 15,5 - 27,9 km-nél van és a célban.Ez abszolút elég egy félig önellátónak is hívott versenyen, pláne, hogy itt mindenből annyit ehetsz, ihatsz, amennyit akarsz. A szokásos édesség mellett olyan finomságok is vannak, mint olíva, sajt, kovászos uborka, gumicukor. Zseniális.

A pálya betonon indul, bár ez egy nagyon rövid szakasz, utána gyakorlatilag végig az erdőben megyünk. Bár egész héten pihentem (kétszer voltam kb 5 km-t futni, illetve négyszer tornáztam), a combjaimat nagyon merevnek, nehéznek érzem, de szerencsére hamar bemelegszenek az izmaim. Nincs meleg, illetve nem érzem, az erdőben nagyon kellemes a hőmérséklet, és ez számomra így is marad végig. 

A táj csodálatos, egyszerűen lenyűgöző a Mátra, van olyan része, ahol gyakorlatilag elakad a szavam. Állsz a hatalmas fák között, nézel felfelé, és nagyon-nagyon aprócska pontnak érzed magad. 

Ilyen volt a kilátás

Először felfelé megyünk, fel a Kékesre, ez egy 7 és fél kilométeres szakasz. Hamar szétszakad a mezőny, megvan az a néhány pár, akikkel majd folyamatosan kerülgetjük egymást, itt-ott összeszaladunk.

Sajnos már itt látom, hogy van különbség köztünk, nem úgy haladunk, ahogy én tudnék, szeretnék, terveztem. Abban bíztam, hogy egy óra alatt letudjuk ezt a részt, és akkor szerintem simán beérünk szintidőn belül - ami egyébként 6 óra. (Összehasonlításként: egy 30 km-es teljesítménytúrát szoktunk teljesíteni 6 óra alatt, de ott semmi futás nincs, csak az erőteljes gyaloglás.) Másfél óra alatt teljesítjük ezt a részt, sejtem már, hogy gondban leszünk.

A következő rész lefelé visz, lehet is futni, ami tudom, hogy a combunkat fogja szétcseszni - egészen Sombokorig, mert itt nincs rá jobb módszer és szó, gyakorlatilag gatyaféken jövünk le egy szakaszon, annyira meredek és csúszós. Nyakig koszosak, porosak vagyunk, mire túl vagyunk rajta, de megúsztuk esés nélkül, mehetünk tovább. A következő frissítőnél megeszem az egyik gélt, iszok rá bőven, megmosom a kezem. A zsákból még nem fogyott a víz, menet közben még nem nagyon ittam eddig, ezért is gondolom, hogy nem éreztem nagynak a meleget.

A következő szakasz elég gyilkos, most megyünk fel újra a Kékesre, kicsit hosszabban, így ez nem is olyan meredek, de hosszabban emelkedik és alattomosabb. Ez veszi ki az erőt, ide jó lett volna időt tartalékolni, mert a folyamatos emelkedés miatt nagyon nehezen megyünk, futni nem is nagyon tudunk, és már az erőteljes gyaloglás sem megy Eszternek. Belediktálok egy fél müzliszeletet, igyekszem húzni, megyek előre, de nem tudom, meddig erőltethetem, mennyit bír még. És amikor azt hisszük, hogy végre vége, végre fenn vagyunk, akkor még jön egy kis emelkedő, egy kis dombocska a hegy tetején, amit meg kell másznod - és ahol fotóznak ráadásul :D 

Nem olyan őszinte a mosolyunk - Fotó: Terepfutás.hu

Fenn a Kékesen újra depózunk kicsit, megiszok vagy 3 dl kólát, megeszem a másik gélt és iszok rá bőven, a tutiság a citromszelet. Indulunk, bízom benne, hogy a lefelék miatt még beérhetünk, csak 9 km van hátra és van egy óránk. Ha tudunk futni, meglesz ez.

Másodszor a Kékesen

Csakhogy eltévedünk. A szalagozás és a jelzés mindenhol szuper, mégis benézzük valahol, és a pirosról átsodródunk a zöldre. Viszonylag gyorsan észreveszem, de vissza kell fordulnunk, itt veszítünk némi időt és főleg erőt, hiába, hogy innentől a piros szuperül futható lefele, lassan haladunk. Nem megyek nagyon előre, igyekszem azért futni, de látótávolságon belül maradni. És elengedni a szintidőt, ez a legnehezebb. Az érzés viszont megint feledhetetlen, ahogy zúzok lefelé, egy pontra, a lábam elé koncentrálva, ritmusra lépve és lélegezve megint valami módosult tudatállapotba kerülök, amit már nagyon régen éreztem. Boldog vagyok, kiürül a fejem és a szívem teljesen, nem érzem a testem sem, nem fáj semmim - feloldódom a futásban.

A befutó ugyanott van, ahol indultunk, kicsi beton, itt még beveszekedjük magunkat, persze műbalhé ez, de  kijön belőlem a feszültség, a csalódottság, hogy nem tudom, tehettem volna többet, de látom Eszteren, hogy ő is csalódott, hogy tényleg ennyi volt benne. A dögös dögcédulánk így most itt marad, 50 perccel csúsztunk ki a szintidőből, de egy csodálatos élménnyel gazdagodtam.

A teljesítménytúrák haszna pedig megint bebizonyosodott, az, hogy járok terepre, mászok szintet és távokat sokat ad fizikálisan is, de fejben is. Tudok az emelkedőkön gyorsan, erőltetetten gyalogolni, tudom, hogy milyen érzés, amikor újra hegyre kell mászni, nem esem pánikba, ha eltévedünk. Tudom kezelni a fáradtságot, és be tudom osztani az erőmet.

A másik, hogy a torna is iszonyú hasznos, gyakorlatilag egy pillanatig nem fájt a hátam, hasam, derekam. A lábam is bírta az erőltetést, azt persze tudtam, hogy a combjaimat a lefele megviseli majd, mert ahhoz nincs hozzászokva. Ez így is lett, egyelőre nyújtok, hengerezek (és ott sírok) és már futottam is egy kicsit, hogy múljon a fájdalom.

Azt pedig rögtön a verseny után megfogadtam, hogy visszajövök ide, hogy megcsináljam szintidőn belül is. Kell az a dögcédula :)