Jó, tudom, nem rehab ez,hanem inkább regeneráció, a maraton utáni ésszel futós időszak, amikor kicsit kiengedünk, kicsit hagyjuk a szervezetet feltöltődni. Értem én a logikáját, csak így az utolsó héten, utolsó napokban már annyira hikomatnak érzem magam, úgy mennék már, hogy megőrülök.

Persze a múlt héten is túltoltam egy kicsit, de az akkori plusz kilométereket beszámítom erre a hétre, így megnyugtatom a lelkiismeretemet. 

Renáta persze könnyen beszél, elintéz annyival, hogy "most azért kell keveset futnod, hogy később sokat tudj futni". Az eszem érti is, na de a lábam.... 

Szombat reggel van, és én tényleg egy rövid körre akartam csak elmenni. De...

De a 3. kilométernél beüt az endorfin, érzem, ahogy szétárad az öröm az ereimben, élvezem a levegőt, a mozgást, a testem, a várost.

Aztán kiérek a Kopaszira. Ahol ősszel nincs ember, csak néhány futó. Ahol reggel akkora "píszendláv" meg chill van, hogy a kacsák összeülnek a sirályokkal, a Duna fenségesen hömpölyög és csillog, a Nap aranyhidat varázsol rá, és langyosan cirógatja az arcom, és érzem, hogy le van szarva minden ésszerűség, én ezt az érzést AKAROM, és fenekestül akarom, a gáton megfordulok hát, és hazafele helyett felfutok a hídra, miért van ez a fixációm a hidakkal, hogy átfutni rajta öröm és boldogság és szabadság, most is, végtelenül egyszerű minden, csak teszem egymás elé a lábaimat, látom magam előtt az utat, szembesüt a Nap, nincs szél, csak szellő, csak teszem a lábaim, talán tudnám olyan gyorsan, hogy felrepüljek, vagy olyan sokáig, hogy a Népligetig elfussak, és ott megfuthatnám azt a falovat a többiekkel, vagy egyszerűen itt balra letérek a lépcsőkön (lépcsők, mennyire jó lenne megint lépcsőzni!) és a rakparton elfuthatnék valamelyik hídig, aztán úgy haza, és komolyan, vágyakozva és fájó szívvel nézek a Gellérthegy és a Margitsziget felé, hányszor futottam arra, jó hosszúakat. 

De győz az ész, a hétköznapi feladatok, szombat van, vásárolni kell, főzni kell, tablót kell a gyerekkel csinálni, azzal kárpótolom magam, hogy a hazafele utat megtolom, konkrétan kifutom a belem, érzem, ahogy korog a gyomrom, szembejövő kutyák rámröhögnek, ők talán értik, érzik, mitől vagyok ilyen rohadt boldog és szabad.