A Borvidék FM is egy olyan verseny volt, ahova már régóta szerettem volna eljutni. Sokat hallottam róla, mennyire nehéz pálya, mennyire jó a hangulat. Csak hát Szekszárd messze van, eddig nem jutottam el.

Idén végre sikerült, stílusosan abban az évben, amikor a 7. BV-t rendezik, James Bond fővédnökségével :D Már a rajtszámom is számmisztikusan a 7-et adja ki, ami a szerencseszámom, ami nagyon jó jel :)

Rám is fér a sok jó előjel, mert rég futottam már jót. A Vivicitta szenvedés volt, a lábam is fájogat már hetek óta, szóval aggódom és izgatottan várom is a szombatot. Nagyon izgatottan, amire szintén régen volt már példa.

Szuper jól leérünk, köszönet Rajmundnak a nagylelkű fuvarért, megint minden rólam szól, igazi klassz support, rámbízza, mit akarok csinálni, hova megyek, hogyan hangolódom. Felveszem a rajtcsomagot, persze azonnal összefutok Esztivel,aztán a 2016-os csoportból többekkel is, szuper a hangulat, ráadásul nagyon szépek az egyen-rózsaszín szerkóban :)

Beállok a rajtzónába, aztán persze realizálom, hogy pisilni kell, gyorsan ki, a női WC-nél szokás szerint hosszú sor, 57-kor kerülök sorra, 59-re már a rajtzónában vagyok megint, vagyis mellette, mert be nem férek :)

Elindulunk, vár a pokol :) Ekkor még túlzásnak, viccnek érzem ezt a mondatot, aztán nagyon is megtöltődik tartalommal. 

A legfontosabb, hogy figyelem a lábam, és legnagyobb örömömre nem fáj! Tudok lépni simán, érzem a vádlim kicsit, de ez csak izom, nem az ín, nem a csont, nyoma sincs annak a pokoli fájdalomnak, ami eddig belémhasított minden induláskor. Annyira boldog vagyok, hogy röpülni tudnék, azért csak ésszel nyargalok, hosszú és nehéz a pálya, meleg is van. 4,5-ig nagyon kellemesen haladunk, alig-alig emelkedik, még a városban vagyunk. Rengeteg a szurkoló, sok a gyerkőc, megint igyekszem minden kinyújtott kézbe belecsapni, jól vagyok, jó a kedvem, élvezem az egészet.

Sok-sok ismerőssel futok össze, váltunk egy-két mondatot, aztán mindenki megy a maga tempójában. Mindenhol frissítek is, rászánom az időt, még egyszer nem akarok emiatt rosszul lenni. Víz, izo mindenhol jöhet, a fröccsöt vissszautasítom, pedig itt tényleg mindenhol van, a hivatalos frissítőpontokon is, és van, aki kiáll a saját borával, azt kínálja. Vizet nem adnak, azzal spórolni kell, bor van rengeteg :) Van, aki él a lehetőséggel, és tényleg végigissza a távot, nem is értem, hogy bírják, futni, inni ebben a melegben :)

Ezen a versenyen most nem néztem meg előre a pályát, a szinteket is csak felületesen, a frissítésekre sem készültem, csak futni akartam, nem versenynek tekinteni. De arra, ami várt ránk, nem is lehetett felkészülni. Dombra fel, aztán le, megint fel, megint le - és ez ment gyakorlatilag végig. A kilátás csodálatos volt minden emelkedő tetején, 9 km-nél pedig befutottunk egy olyan szurdokba, amitől elállt a lélegzetem: két oldalt hatalmas falak, középen a keskeny út, sötét lett és hideg, elképesztő volt. Itt szerencsére épp lefelé zúztunk, kiérve pedig vízszintesen vitt az út, csak épp a terméskövektől egyenetlen, csúszós felületen. Aztán visszakanyarodtunk a városba, váltópont, frissítés, szurkolók - valahogy mindig olyan jól voltak elhelyezve, mindig akkor bukkantak elő, amikor már kezdett elfogyni a szufla.

Motiváció a'la Borvidék

15 után elválik a 21 km-es és a 28-as táv, itt érnek be megint Eszterék, elköszönünk, én nekivágok egy nagyon kellemetlen szakasznak: kb 500 méter, de az aszfalton, ami a röpke eső után párolog, végig a tűző napon, csak azt a forró párát tudod belélegezni, keresed benne az oxigént, de nincs, csak a földre szegezed a tekinteted, csak szeretnél már bekanyarodni az erdőbe. Szokásos rövid hiszti magamban, a fejemben, az ominózus "miafasznakcsinálomezt" "kiállokapicsába" "belesétálok" mondatok után nagy levegő, frissítőpont, és innen már a hosszú táv kilométertábláit kell követnünk - már ha ki tudnám számolni, hogy a nekik 23 km nekünk mennyi, és mennyi lehet még hátra. A frissítőponton eszek banánt, iszok vizet, izot, megmosakszom, és nekivágok. Mint kiderül, egy brutális, szivatós, borzasztó emelkedőnek, annyira fáj, hogy szinte gyalogolva se tudok felmenni, valahol út közben lelkes helyiek frissítenek, kérek a kerti csapból, jéghideg, megmosakszom, bevizezem a fejem, inni elfelejtek, de már nem tudok gondolkodni, a lábam még megy, nem fáj ám semmim, csak már az agyam nem működik.

És amikor már azt érzem, hogy nem bírok többet felfelé menni, egy helyi lány megnyugtat, itt a vége, nincs több emelkedő, csak sík és lefele. Hátam mögött egy elgyötört hang: "remélem, nem csapsz be". Kínunkban röhögünk, mert persze iszonyúan élvezzük, és tudjuk, mindjárt itt a vége, kb 3 kilométer lehet hátra. Meglepetésre még egy frissítőpont, zeneszóval, eszek szőlőcukrot, iszok vizet, és majdnem táncra perdülök, aztán inkább nekiindulok. Itt már mindenhol szurkolók, tapsolnak, kiabálnak, biztatnak, nem tudják, de rohadt jól esik, minden csepp energiámra szükségem van, miattuk megyek tovább, ők adják a plusz kis löketet, ami ahhoz kell, hogy futva érkezzek meg a célegyenesbe. Taps és üdvrivalgás fogad mindenkit, engem is, egy rohadt nagy rocksztárnak érzem magam, az is vagyok, belepusztultam és újjászülettem, és itt vagyok, tudok futni, tudok vigyorogni, boldog vagyok, visszakaptam a futás örömét, azt, amiért ezt az egészet csinálom. A célban érem, víz, dicséret Öcsitől, a főbűnös-főszervezőtől, gyors zuhany a jéghideg vízben, és eszembe jut Hanka, amikor arról írt, mennyire jó érzés, amikor a zuhany után megint lever a víz, és egyfolytában vigyorgok, és egyszerűen csak boldog vagyok :)

Onnan tudtam, hogy te jössz, hogy lobogott a hajad :)

21,5 km 690m szint 2:42 alatt - hazafelé esik le, hogy ez gyakorlatilag egy Balboa volt, amit soha nem futottam még 3 óra alatt, ez még egy ok a boldogságra :)

Ui: másnap reggel elviszem a nem fájós lábaimat egy szokásos körre  a Kopaszin, élvezem, hogy nem fáj, hogy kitart még az eufória.