A tavalyi UB után tudtam, hogy én ide vissza akarok jönni, de szeretném azt is, ha sportértéke is lenne a dolognak. Nos, idén sikerült kilépnünk a komfortzónánkból..

Eredetileg ötfős csapatunk a különböző ki- és belépések miatt végül 7 fős lett, ebből hatan futottunk, igyekeztünk mindenkinek a kívánságát is figyelembe véve teljesíthető mennyiségű távokat kiosztani, így nekem a 4 szakaszomból 41,9 km jött össze. Teljesen vállalhatónak éreztem előre, pláne, mivel két részletben futom, közte van 4 órám regenerálódni.

Szokás szerint pénteken érkezünk a szokásos szállásra, lepakolunk, örülünk egymásnak, rövid taktikai megbeszélés, aztán irány a tésztaparty. Felvesszük a rajtcsomagot, borokat, chipet, találkozunk a másik AFE csapattal, fotózkodunk, örülünk a régi ismerősöknek, megismerkedünk a csak Facebookról ismert emberekkel, aztán korán visszamegyünk a házba, vacsora, egy üveg bor, és le is fekszünk aludni, mert korán kelünk, és hosszú nap vár ránk.

5-kor kelek, a többiek is nagyjából, kávé, banán, gyümölcsszelet a reggelim, letusolok, és igyekszem logikusan összeállítani a csomagjaimat, mi legyen az autóban, mi legyen a következő futós csomagban, mi nem fog kelleni sokáig. Tudom, hogy nap közben nem lesz sok idő rendezkedni, ráadásul valószínűleg én is dekoncentrált leszek, ezért jó, ha minden kéznél van, és csak a csomagok színét kell megjegyeznem.

Erának reggelre beáll a nyaka, alig tudja mozgatni, gyorsan bekenjük, és megbeszéljük, hogy Aligán megmasszíroztatja és megtapelteti. Van, akinek hasmenése van, ami aztán egész nap el is kíséri...

Megérkezik Miksa is, női csapatunk egyetlen férfi tagja, elosztjuk az autókat is, és indulunk a rajthoz. Megint én rajtolok, 7.10-re vagyunk kiírva, előtte már szeretnék ott lenni, kicsit aklimatizálódni, wc-zni, stb. 

Kis csúszás van, de nem vészes, 7.16 körül indulunk, elkísér a csapat, aztán Eráék balra el, mi Katival felfutunk az emelkedőn, Miksa végig dokumentál, vigyorgós boldogság ez még, és izgalom.

Az idő kellemes, futásra tökéletes, nem süt a nap, hűvös van még. Enyém az első két szakasz, immár ez is szokásos. Tavaly nagyon kicsinált, idén igyekszem okosabban futni, ebben segít, hogy ismerős a pálya. Próbálom nem elfutni az elejét, most észnél vagyok, nincs bennem akkora eufória, mint tavaly, de mivel az órám csak időt mér, távolságot nem, így a sebességemet csak a frissítőknél tudom megnézni. Gyorsabb vagyok, mint kellene, az első 5-6 km megint 5.40 körül van, bízom benne, hogy azért nem fogyok el a végére. Igyekszem lassítani, a frissítőknél sétálok, és mindenhol iszok.

Az első váltópontnál csak csippantok, itt van a csapat, örülés, kiabálás, itt a másik AFE csapat is, erőt adnak, örülök nekik, bár Gabi kólájának látványa sokáig elkísér, nem jut eszembe kérni tőle egy kortyot :) A frissítést még tanulnom kell.

Itt egy kicsit aztán megborulok fejben, de csak egy árnyalatnyit, amikor belegondolok, hogy még 15 km előttem van. Kezd melegedni is az idő, és a frissítőknél nincs kint víz mosakodni, az ásványvizet locsolom a fejemre, nem találok az utcán sem kék kutakat.

Sajnos az izot valamiért nem bírja a gyomrom, az első korty után érzem, hogy felkavarodik tőle, kuttyog, morog. Egyszer ki is szaladok a susnyásba, de szerencsére csak kisdolog, nincs hasmenés. 

Csodaszépen eljutok a 18. kilométeres frissítőig, emlékszem, tavaly innentől kezdődött a kínszenvedés, most jól vagyok, fáradok, de közel sem úgy, mint tavaly. Tartom magam a kijelölt időhöz, egy kis totyogás, séta is belefér, amikor szükségem van rá, hogy az Almádis szép hosszú utcákra legyen még erő, és a befutó is acélos legyen :) Utolsó frissítő a váltópontig, itt egy kis szőlőcukor, víz, nagy levegő és irány a váltópont. Jó, hogy ismerem a tájat, tudom, hogy még kb mennyi van hátra, eléggé elfáradtam már. De itt a másik csapat, örülnek nekem, és már látom a többieket is, lóbálom a chippet, vigyorgok, Ildi táncolva vár, én is próbálok, átadom a chipet, elindul, én pedig végre kifújhatom magam. Kisütött a Nap, már nagyon meleg van, meleg lesz. Rámszólnak a ponton, vegyek vizet, meg is iszom kb egyszerre. Elő a kocsiból a váltóruhát, gyors telefon Évinek, a következő pár órát náluk tölthetem, a többiek mennek tovább, én pedig majd becsatlakozom Köveskálon, a következő etapomnál. Életmentő, hogy le tudok náluk tusolni, átöltözni, kapok enni-inni, és a hűvös teraszon kicsit pihenni.

Első befutóm

Időben elindulunk, így még az is belefér, hogy egy kicsit elkavarunk, ezt a pontot nem ismerem, de megtaláljuk időben, megvannak Gabiék is, Erát váltom majd. Ildi, Miksa és Emő futott már a forróságban, jól vannak, bár sokat kivett belőlük, nem is értem, hogy bírták ki, árnyékban van 29 fok, de ők az aszfalton, árnyék nélkül mentek. Itt is gyors mosdó, bevizezek mindent magamon, sapkát, csuklópántot, a nyakamban a textilpelenkát. 3 óra van, de nem sok jóra számítok, az én szakaszom is a nyílt aszfalton vezet, árnyék nem lesz, csak hepehupák. 

Látom Zsoltit betámolyogni a pontra, egyéniben indul megint, de nagyon panaszkodik, kivett belőle a meleg sokat, csak remélni tudom, hogy beér, bíztatom kicsit, mást nem tudok érte tenni.

Era megérkezik, látszólag jól van, Gabi a kezébe nyomja a hideg sört, leszedem róla a chipet és elindulok. Megint nem sikerül okosan, pedig igyekszem, de friss vagyok, visz a lendület, az első frissítőnél látom, hogy megint kb 5.40-esekkel jöttem idáig. Itt eldepózok, a sapkámat, nyakbavalómat jó alaposan bevizezem, inni nem merek sokat, bízom benne, hogy a következő pontig kibírom. 

Nem nézek fel, nem figyelem, mennyi van még hátra, csak konokul az aszfaltra szegezem a tekintetem, és csak arra figyelek. Az aszfaltra, ami megolvadt.... Nem tudjuk kikerülni, beleléptünk és ragacsosan tapicskolunk, arra gondolok, csak nehogy a cipőmet tönkretegye. 

Beérek Salföldre, 10,4 km, csippantok, frissítenék, de Eszter összezavar, az első szakaszát futotta mint beugró, és azzal poénkodik, hogy de jó, leelőzött. De nekem nincs meg a  humorérzékem, 36 km van a lábaimban, felforrt az agyam, még 6 km előttem, nem tudom, hogy fogok frissíteni, mit egyek, mit igyak, hogy kibírjam a következő szakaszt. El is rontom, megint az izót választom, amitől azonnal érzem a gyomrom, vízből csak keveset, és azt hiszem, el is felejtek megmosakodni. 

Lefotózom a táblát, mérges vagyok és feszült, így indulok el. Nincs nálam víz, nincs közben frissítés - de csak 6 kilométer. Kibírom - ebben reménykedem. Nem bírom ki - ez a valóság.

Figyelem az órám, abból próbálom kitalálni, kb hol vagyok- az Endomondo ugyanis valamikor leállt 11 km környékén, újraindítom, de nem látom már, hogy hol járhatok. Badacsonyörsön van a pincészet, ahol váltunk, ennek a tábláit keresem az út mellett, iszonyúan örülök, amikor látom, még 2 km. Azt szépen lassan megfutom - 10 perc futás, 2 perc séta. Itt a tábla, itt a település, de hol a p.csában van a pont?! Nem látok semmit, csak megint egy rohadt hosszú egyenest, amin végig futók kínlódnak, aztán mintha a végén bekanyarodnának valahova. Itt valami lecsapódik az agyamban, kiengedem, már nem próbálom tartani magam, folyamatosan káromkodok, remélem, csak bent, fáj a lábam, nem vettem át a nagyobb cipőt, érzem, ahogy egy gigantikus vízhólyag nő a lábujjamon, próbálok úgy lépni, hogy ne dörzsöljem. Jó, még az út végéig, a kanyarig elfutok, de ha itt se lesz a pont, kiállok a ....be, jöjjön elém, akinek kell a chip, aki ilyen időben futni akar még, minek?! Mi ebben a jó egyáltalán?! Van, aki ezt élvezi?!

Itt a kanyar, itt vannak a fémtartályok, amikről felismerem a pincészetet, de ODA MÉG FEL KELL MÁSZNI. Rövid, de annál durvább emelkedő jön, dehogy futok, felkaptatok, nem érdekel, ki látja, mit gondol, csak bent akarok már lenni. Na, ez végre sík, látom a pontot, látom a többieket, lóbálom a chipet, próbálok vigyorogni, Emő elindul, én megkapom a rozéfröccsöm, amitől azt gondolom, hogy fejreállok majd, de nem, azonnal keresztülfut rajtam, a porzó vesém rögtön feldolgozza, és el is párologtatom.

Második befutóm

Nagyon kivagyok, az utolsó 6 km kínszenvedés volt, de nem a futás miatt, hanem mert amatőr módon nem vittem magammal frissítést, bár Emő külön rám is szólt. Tanulság jövőre: bármennyire is utálok cipelni futás közben akármit is, ha ilyen meleg lesz, egy kulacs minimum kell, legalább locsolni magam, kiöblíteni a szám. 

A következő egy órában nem nagyon tudok magamról, vagy hogy mi történik, megyünk a következő pontra, Emőt Kati váltja, aki egy majdnem maratont fut majd, eddigi leghosszabb távját, úgy, hogy közben rásötétedik majd. Mindketten átöltözünk a kocsi mellett, ő futósba, én szárazba, iszok folyamatosan, lassan visszatér belém az élet. Amikor Kati elindul, mi elindulunk a szokásos szigligeti strandlásra, bár csak egy óránk van, mert Keszthelyen ránézünk Katira. Eszek egy lángost, jólesik, meg a hideg tonik, meg a hideg Balaton, kicsit erőre kapok, jobban vagyok, de a legmámorítóbb az a gondolat, hogy nem kell többet futnom!

Igyekszem viszont supportolni, főleg éjjel. Era gyűjti az erőt, Gabi egész nap vezetett, muszáj pihennie, Bogláron van hosszabb időnk, míg Miksa fut, addig próbálunk aludni. Kifekszünk a parkba, mint a csövesek, annyira jólesik vízszintben elnyúlni, aludni nem nagyon tudok, de ez a féléber kóma is jó. Aztán csipog Emő telefonja, készülődik, lassan érkezik Miksa. Lassan, magához képest nagyon lassan, de beér, nincs jól, el is esett, de itt van, Emő indul, mi vissza a kocsihoz, de onnan meg eltűnt Kati, hosszú ideig keresem, mire észreveszem, hogy velem szemben ül a fánál, ő sincs jól. Valahogy összekaparjuk magunkat, oda kell érni a következő pontra Emőért - csakhogy rájövünk, eltoltuk a logisztikát, eggyel többen leszünk, mint ahányan elférünk a kocsiban. Gyors válságtanácskozás, Gabi és Miksa kitalálja, mi hogy legyen, Kati hős sofőrként beugrik, mindenki odaér mindenhova, Emő csak pár percet vár ránk, Miksáék tudnak még majd aludni is, mi megyünk Siófokra, onnan indul majd Era a befutóra.

Siófokon kisétálunk a pontra, korán, túl korán, de nem baj, nekem jólesik a mozgás, jó nézni, ahogy a többiek váltanak, a robotmozgású srác, aki "hű de jólesik!" felkiáltással üget el előttünk, holott látszik, hogy mindene teljesen elmacskásodott, vagy a pár, ahol a fiút váltja a lány, és puszi helyett belelehel a szájába, vagy a futóklubos Bori, aki Misit indítja, és látszik, hogy teljesen kifutotta magát. És a zöld rajtszámosok, az egyéniek, mint Vincze Zsófi, aki itt nagyon rossz állapotban van épp, de tudom, hogy innen ha kell, négykézláb is bemászik majd.

Megérkeznek Gabiék is kocsival, lassan jön Miksa is, vagyis gyorsan jön, fut, igyekezett megfutni jól az utolsó távját, Era pedig elindul, van remény, lassan tényleg vége, beérünk hamarosan.

Vissza Aligára, 24 órája innen indult ez az egész őrület, mennyire elhasználódtunk közben, de újra itt vagyunk, mindjárt befuthatunk. Felbukkan Era, elkísérjük, csak kicsit kell futni, aztán kicsit sorban állni a hivatalos utolsó pár méterért, kézen fogva, együtt érünk be, heten, hiszen ebben a 24 óra 10 perces teljesítésben mindenki benne volt, erőn felül, komfortzónán túl, hasfájósan, sérülten, kialvatlanul, de végigküzdve és időnként élvezve ezt az egészet.

Előtte-utána - nemcsak futótársak, a barátaim

Még maradunk, még látunk befutásokat. Vincze Zsófiét megkönnyezzük Katival, az én szívem megmelegszik Sziszóék párosától is, de mindenki, MINDENKI, aki ezt végigcsinálta, futó, biciklis kísérő, support, sofőr, rendező, önkéntes, óriási volt és megérdemel minden elismerést.

Iszonyatosan fáradt vagyok, de nem annyira a futástól, abból gyorsan tudtam regenerálódni, hanem a kialvatlanságtól. 26 óra alatt kb fél órát aludtam, hazafelé a kocsiban érzem, hogy beszéd közben lebillen a fejem, itthon első dolgom, hogy megetetem a macskát, berakok egy mosást, és azonnal összeesek aludni, a földön a jógamatracon. A csukott szemeim mögött látom a futók kígyózó sorát a balatoni bicikliúton, és tudom, hogy jövőre megint ott leszünk. De most semmi másra nem vágyok, csak aludni.