Úgy néz ki, ez az év a futós bakancslistám pipálgatásával telik, egy újabb titkos vágyam teljesült most a Korinthosz.hu ultraversennyel. 

Ez egy felkészülési verseny a Spartathlonra, a honlap szerint távja megegyezik a Spartathlon első szakaszának hosszával, az Athén és a Korinthoszi szoros 81km-ével. (Aki az ottani limit idő, azaz 9 óra 30 perc alatt teljesíti, oklevelet is kap.) Mivel augusztusban van, így piszok melegre is készülhetnek a futók, ráadásul hosszú-hosszú egyenesekre az aszfalton, gáton, elég ingerszegény környezetben. Igazi ultrásoknak való élmény, ide azok jönnek, akik a futást szeretik - vagy mazochisták. Jellemzően többen vannak az egyéni indulók, mint a váltók. Mi ketten indulunk Eszterrel, de lehet 3, 4 vagy 5 fős váltóban is teljesíteni.

Ráadásul a verseny elég minimál, itt nincs nagy felhajtás, induláskor van póló (persze Peti azonnal lenyúlja), tornazsák, egy kis rágcsa, a végén pedig érem, de se befutócsomag, se kiállítók, semmi ilyesmi. Ez a verseny a futásról szól, és mint menet közben kiderül, a futókról.

A szakaszokat úgy osztjuk be, hogy tizenpár kilométerenként váltjuk egymást, a meleg miatt tervezem így, hogy ne csináljon ki a hosszú táv, legyen idő pihenni. Így rám 16,4 - 12,7 - 14 km jut, közben amíg Eszter fut, tudok pihenni.

Amitől kicsit tartok, az az evés a két táv között. Fogalmam sincs, jó lesz-e, amit elterveztem, elég lesz-e, bírni fogja-e a gyomrom? A diétámat csütörtök és vasárnap között felfüggesztem, csütörtök-péntek szénhidrát- és vízfeltöltés, eszek, amennyit tudok, és nagyon figyelek a hidratálásra is. Ez nagyon jó ötletnek bizonyul, nem éhezem el sehol, csak amikor már Esztert várom a közös befutóra, hallom, hogy korog a gyomrom.

Reggel 7-kor van a rajt szombaton, ezért már előző este lemegyünk, Szekszárdon alszunk. Átvesszük a rajtcsomagot, tésztázunk, kicsit barátkozunk, és indulunk a szobába, kb fél 11 körül alszunk. Én minden verseny előtt rosszul alszom, meg utána is, most sincs ez másképp. 5-kor kelünk, kávé, készülődés, fél 7 után a rajtnál vagyunk. A reggelit kihagyom, nem tudok úgy futni, ha van a gyomromban bármi, bízom a frissítőkben, az a terv, hogy onnan töltekezem majd. Lecsippantok, mivel én indulok, gyors wc-zés, és indulunk is.

Arra rajtolunk, ahonnan Borvidéken befutottunk, finom kis emelkedő, csak hogy ne fázzunk. Ideális futóidő van egyébként, 15 fok, a trikó és a rövidnadrág kicsit kevésnek tűnik, egyelőre felhős is az ég, de gyanítom, nem marad így sokáig.

A pályán szint csak itt van az elején, ez sem sok, de a szőlőben már belesétálok a végefelé. Utána viszont szépen tudunk haladni. A talaj vegyes, van aszfalt, föld, murva. Szerencsére nincs sár, bár szegény Saucony elkoszolódik így is a porban. 

Kb 5 kilométerenként vannak frissítőpontok, igazi terülj-terülj asztalkámmal, tényleg minden van, édes-sós is, dinnye, banán, víz, iso, kóla. És minden innivaló hideg, végig a pályán mindenhol! Mindenhol lehet mosakodni, mindenhol van jég, és mindenhol iszonyú kedvesek és segítőkészek a crew-k. Imádnivaló, itt tényleg nem azt érzed, hogy a hátuk közepére kívánnak, azt a pár másodpercet, percet, amit ott töltesz, maximálisan figyelnek rád. 

Az első szakaszom nagyon kellemes, pontosan be tudom osztani az erőmet és az időmet, minden ponton ki van írva, mennyire van a következő, így tudok tervezni. A pontokon csak vizet iszom egyelőre, néhány kortyot csak. Még mindig nincs meleg, nem süt a nap, nem is vagyok éhes - éljen a feltöltés!

Nyelem a port, nézelődöm, élvezem az utazást, hallgatom  a többieket körülöttem. Aztán egyszer csak itt a Sió híd, Eszter és Jocó, váltunk, átadom a chipet és indul is Eszter.

1. szakasz 16,4 km 1:36:31.

Mi megyünk kocsival a következő pontra, itt van időnk bőven, trikót váltok, iszok vizet, megeszek egy banánt és egy falatot a fehérjeszeletemből. A ponton Zsuzsiék csinálják a bulit, dumálunk, biztatjuk a futókat, és a kutyust, aki melléjük csatlakozott egy kis szakaszra. (Később hazatért, csak edzett egyet a futókkal.)

Közben kisütött a Nap, nagyon meleg lesz, és ahogy nézem, nem lesz árnyékom. Megérkezik Eszter, indulok. Nem tudom, milyen mentális állapotban vagyok, de ahogy felnézek a végtelennek tűnő aszfaltcsíkra előttem, és meglátom a sapkám ellenzőjének ívét, szinte azonnal magamba csukódom. Egyedül vagyok, és mégsem, előttem-mögöttem futók, de én egyedül robogok. Ütemesen lépek, lélegzem, és eszembe jut Gusztos Péter minapi Facebook-posztja a fókuszról. Ott vagyok, ahol akkor ő járt, és ahol valószínűleg már minden futó járt. Saját világ ez, nincs benne semmi és minden benne van, üres a fejed, üres a tudatod, de teljesen tudatában vagy annak, ami történik.

Kinézek a távolban egy messzi, szimpatikus fenyőt, ott nézek majd rá először az órámra. Leesik az állam, gyakorlatilag mindjárt az első frissítőnél vagyok, már látom is a híd alatt őket. Víz, kóla, kiszedem a cipőmből a kavicsot, és megyek. Itt van valahol egy fordító, ezért az élmezőny jön velem szemben, jó őket látni, jó rájuk köszönni, hajrázni nekik, és jó, hogy ők is visszamosolyognak, buzdítanak, köszönnek. Ha a futó már nem is tud, a biciklis kísérő biztos, hogy odaszól. 

Elfutok Eszterék mellett is, a fordító még odébb van, majd visszafele váltunk. Süt a Nap, meleg van, de nincs semmi bajom, jól érzem magam, sőt kifejezetten gyorsnak érzem magam. Egyben van a mozgásom is, élvezem még mindig az egészet. Frissítek, kóla, víz, mosakodás, és indulok vissza.

2. szakasz 12,75 km 1:13:25 alatt, 5:45-ös átlagtempó a frissítőkkel együtt, volt benne 5 kilométer, amit 5.20 és 5.30 közötti kilométereket futottam. Nekem az gyors, nagyon gyors, nagyon örültem neki. Kicsit beáll viszont a jobb combom, egy ponton érzem, hogy fáj, próbálom nyújtani, lazítani. Semmi komoly, csak érzem.

Ismét indulunk tovább, most nincs sok időnk, naná, hogy most tévedünk el, épp visszatalálunk az útra Eszter előtt, most át sem öltözöm, csak bevizezem magam, sapkámat, csuklópántomat, és el is indulok a következő szakaszra.

Itt már minden mindegy nekem, utolsó szakasz, 3 etap, 5-4,75-4,15 kilométereknél van frissítő, úgy döntök, futok, amennyit tudok, de ha bele kell sétálnom, akkor sincs világvége. Megint hosszú egyenesen indulunk, leelőzök egy egyéni induló lányt, váltunk néhány szót, aztán mindenki megy tovább a maga tempójában. Egy biciklis kísérő megdicsér, hálás és boldog vagyok. Fától fáig futok, nézem az órám, próbálok 6 közelében maradni, hogy legyen erőm végig. Az első frissítőnél megint kóla, víz, mosakodás, elviszek egy jeget magammal, mosogatom magam vele, a végén pedig elszopogatom. Várom a következő pontot, nagyon örülök, amikor meglátom újra a fehér sátrat, "na addig már csak kibírom", és akkor már csak 4 kilométer van hátra majd. Itt vagy háromszor megmosakszom, mert a fotós megkér rá, mert nem sikerül a kép elsőre. Mögöttem a mentősök gondolom élvezik a helyzetet, de nem érdekel, innen már csak 4 kilométerem van hátra, és vége. 

Elindulok, sajnos a kóla beüt, 5.20-al megyek az első kilométeren, ez be is üt, mert beáll mindkét combom. Nincs rá jobb szó, nem görcs ez, egyszerűen kőkeménnyé válnak és fájnak, ahogy lépek. Ráadásul a bal lábamat nyomja a cipőm, egy idő után már az is annyira fáj, meg kell lazítani a fűzőmet, de már igazán az sem segít. Megnézem a telefonomon, hol járok, 12,75-nél, káromkodok egy jó nagyot, csak úgy magamban, befelé, hogy már csak 1,2 km van hátra, hát azt már kúszva-mászva, fájós lábbal is, bármikor, hát itt már csak nem fogok sétálni! Nézem az órám, hogy lássam, mennyit kell még futnom, de meglepő módon megint elszámolok valamit, mert egyszer csak felbukkan a frissítő, az utolsó csippantás, itt várnak, és vége, nekem befejeződött a verseny, nem kell többet futnom. Előre engedek egy egyénit, csippantson, frissítsen előttem, én már ráérek.

3. szakasz 14 km 1:26:35 - csak 2 perccel maradtam el a tervezett időtől.

Eszter a lelkemre köti, hogy öltözzek az egyenpólóba, és menjek elé, együtt fussunk be. Megígérem, és rávetem magam az asztalra, iszok izot, vizet, kólát, eszek dinnyét végre. 

Elgurulunk a célhoz, közben hallom, ahogy egy sétáló beszól "na ennek a seggét is be kellett hozni kocsival", de nem vitázom és nem hagyom elrontani az örömömet, futottam 43 km-t, nem nagyon tudom használni a combjaimat, és még futnom kell 1-et.

Átöltözöm, megkeressük az utolsó pontot, itt várom be Esztit. Próbálok nyújtani, de csak nagyon lájtosan megy, be-begörcsöl a lábam. És korog a gyomrom, hangosan, ahogy már nagyon rég nem hallottam.Van kb 1 órám még, sétálok, szurkolok, napozok. És megint egy elkapott beszélgetés:

Futó (nem versenyző): Mennyit futnak ezek?

Pontőr: 81 km-t.

Futó: Váltóban?

Pontőr: Olyan is van, de a legtöbben egyedül.

Én: Szekszárdról jövünk, reggel 7-kor indultunk.

Futó: Az f.sza.

(Ezt elismerésnek veszem.)

Érkezik Eszter, innen már csak kb 800 métert kell megtennünk, nem esik jól, de futok, futunk, együtt futunk be, vigyorgunk, Öcsi vár a célban, bemondja, hogy jövünk, bemondja az időnket, a nevünket, mindenki mosolyog, megkapjuk az érmet, puszikat, gratulációt, itt vannak Zsuzsiék is, meg egy csomó ismerős, imádnivaló az egész.

Lezuhanyzunk, és beülünk egy közeli vendéglőbe, limonádézunk, eszünk, van desszert és kávé, a világ kerek és boldog és minden rendben van.

Ide jövőre visszajövünk, mert itt futni jó, itt minden a futásról és a futókról szól, vérprofi és mindenre gondoló szervezés, csodálatos crew, kihívás, de nem teljesíthetetlen táv.