5-kor csörög az óra. 4.55-kor egészen pontosan. Halkan trillázik, két ezredmásodperc múlva landol a hasamon a macska. Éhes. És nehéz. És hangos. Örül, hogy új nap kezdődik, hogy megetetem, hogy korán van.
Kint még sötét. Hallgatom a macskát, simogatom, húzom az időt. Hallgatom a gyereket, egyenletesen szuszog.
Azért 4.55, mert ez az 5 perc az én luxusom. Esély a lustálkodásra, a feladásra. Hogy mégse menjek.
Hallgatom a macskát, a gyereket, simogatom a finom, puha, boldog bundát. 5 perc, csak eddig hezitálok. Mert jó lenne itt maradni, bebújni a gyerek mellé, a melegbe, vinni a hangos és boldog és éhes macskát, és aludni még egy órát. Vagy csak lebegni valami finom féléber állapotban.
Ehelyett felülök. Koppan a sarkam a padlón. Próbálom kikerülni a macskát. Kint még sötét, már hűvös a hajnal.
Gyors kávé, csak a felét iszom meg. Macska elégedetten visszaslisszolt a gyerek mellé. Bámulok ki az ablakon. Kel a Nap.
Futóruha, futócipő, telefon. Üres utca. Kopog a sarkam az aszfalton. Hűvös és csíp a levegő. Ahogy felkel a Nap, simogat. Langyos, de még melenget. Kívül-belül.
Ismerős tájakon visz a lábam. Nem számít a tempó, táv, csak hogy itt vagyok és futok.
És arra gondolok, jó, hogy vannak hajnalok, amiket kihasználhatok.