Amikor beneveztem a Terepfutás.hu új versenyére, az Ensport Vértes Trailre, egyértelmű volt, hogy a leghosszabb távra megyek, mert még élénken élt bennem a tavaszi Vértes Trail, hogy mennyire klassz és futható és kellemes verseny volt. Aha.

Azt mondják, a futókarma mindig orrba vág, ha szükséged van rá. Ha elbizakodott vagy, ha nem készülsz fel tisztességesen egy versenyre, ha lebecsülsz egy pályát vagy távot, valami mindig közbejön és úgy alakul, hogy megtalálod benne a tanulnivalót.

Így jártam én most a Vértessel. Élénken élt bennem a tavaszi maraton emléke, amit egy betegség után teljesítettem, és úgy emlékeztem, hogy nagyon könnyedén, kellemesen futható, széles utakon, kellemes emelkedőkön és lejtőkön, nem belehalva... Ennek megfelelően nem is vettem túl komolyan a mostani versenyt sem, mondván, ez a Vértes, itt nem lesz baj! 30 km, 800m szinttel azért nem kevés, de tényleg úgy gondoltam, kellemes lesz. Ezért a héten nem is nagyon pihentem, inkább kihasználtam a hosszú hétvégét, és gyakorlatilag minden nap futottam. Ráadásul terepen is, Ritámmal egy 3/4 Szénás kört, Ettivel a Normafánál, meg azért betonon is.

Persze tudtam én, hogy nem onnan indulunk, mint tavasszal, Szár helyett Mórrol, és másik oldalról indulunk hegyet mászni, de tényleg nem számítottam meglepetésre.

A reggel és a készülődés a szokásos, bőven hagyunk időt magunknak (khm) eldönteni olyan fontos kérdéseket, hogy miben fussunk, milyen cipő kell, hátizsák vagy övtáska és hasonlók. Meleg lesz, ez egyértelmű, én a póló-térdnadrág kombinációnál maradok, plusz kesztyű, mert a kezem fázik :)

A rajt helyszíne egészen pazar, van kellő számú öltöző és wc, sehol sincs tumultus, még válogathatunk is.

10-kor elrajtolunk, elég hamar magam maradok a sor végén, de nem zavar, be akarom osztani az erőm, meg élvezni a futást. Betonon indulunk, enyhe emelkedőn, ez pont jó, hogy bemelegedjünk.

Aztán beérünk az erdőbe, és nem hiszek a szememnek. Egy sávos ösvény, csúszós, meredek, köves, ráadásul belógnak félig megdőlt fák az útra. Vagyis egyszerre kellene néznem a lábam elé és vigyázni a fejemre. Na ez nem is jön össze, így megtörténik velem, ami még soha: kétszer is nekiszaladok egy-egy bedőlő fának, de úgy tisztességesen, komolyat koppanva. A másodiknál kezdem felfogni, hogy ez nem az az arca a Vértesnek, amit félvállról lehetne venni, ahol én tudok majd klasszul futni.

Ráadásul a lejtők is inkább a Mátrára emlékeztetnek, meredek, csúszós, poros, fától fáig botladozom. És magamban veszettül szitkozódom. Nem tesz jót a hangulatomnak az sem, hogy valahol benézünk egy jelzés, és szép számú vonatunk utat téveszt. Mire visszavergődőm a jelzésre, jó pár tíz perc eltelik, összeszedek a susnyásban is szép számű sebet, karcolást, a fejem is lüktet.

A kilátás mondjuk gyönyörű volt

5 kilométernél vagyok, majdnem egy órája úton, és nagyon-nagyon hisztis állapotba sikerült hajszolnom magam. Nem tesz jót az sem, hogy egy sérült sportárs mellé keveredek, aki egyfolytában arról beszél, milyen szar itt, és nem jön többet ide. Értem én, hogy fáj a lába, és hogy szar lehet így mászni, de engem is totál lehúz, amíg ott nem tudom hagyni :( (Előtte természetesen megkérdeztem, hogy boldogul-e egyedül, van-e nála minden, ami kell, vagy segítsek. Már szólt Csanyának, hogy a ponton kiáll, és nem kérte, hogy maradjak vele.)

6 és fél után valahogy kellemesebb lesz az út, legalábbis futható, de az igazi megváltást Csipi felbukkanása hozza el, innen tudom, hogy nem messze van az első frissítőpont. 7.7 km 1 óra 25 perc alatt... Hát ez kemény lesz, ha így marad, mindenesetre a csippantás után eszek és iszok, majd elindulok vissza Csipiékhez. Felfelé megyek, jönnek szembe az M távosok, de itt azért valamennyire futható. És innen átfordul valami, a megszokott arcát kezdi mutatni a hegy, kellemesen futható széles utak, enyhén emelkedik, de nem gáz, nincs sár, kövek is csak elvétve, az erdő színei és az avar pedig maga a csoda.

Szinte észre sem veszem, és elérek a második pontig, a faluban látom, hogy valaki eltévesztette a jelzést (rózsaszín nyilak a betonon), messze van, nem tudok utána kiabálni, de leintem a Family Frostot és megkérem, ha utoléri, szóljon már neki, hogy jöjjön vissza a nyílig. Én megyek a helyes úton, nagyon örülök Cögének, aki bekerepel a pontra, itt is a szokásos eszem-iszom, utántöltést nem kérek, mert a zsákból még nem fogyott semmi. 

Általában ilyen

A tempóm sokkal jobb, simán futok 6.20-as kilométereket is, elvagyok, élvezem, hogy egyedül vagyok. Figyelem a jeleket, nem is rontok sehol. Aztán...

Aztán 18-nál történik valami. Vagyis nem történik semmi, ez a legfurább. Belefutok egy olyan falba, amivel már nagyon rég nem találkoztam. Innen 22-ig kínszenvedés. A lábam vinne, de a fejemben baj van, megy a hiszti, hogy én ezt unom, melegem van, fázom, sok van még hátra, sose lesz vége, utálom, hogy ilyen szép és futható lenne, és csakazértis sétálok :( Rettenetesen sajnálom magam egyrészt, ugyanakkor viszont kicsit kívülről nézve nagyon jól is szórakozom, mert pontosan tudom, hogy semmi bajom, ez csak hiszti. 

Megeszek egy gélt, iszok némi vizet, és eldöntöm, hogy lesz ami lesz, innen futok (kocogok), ahol tudok. Így is lesz, egész 24-ig, amikor konkrétan a harmadik ponton szólítanak le, hogy akkor esetleg csippantsak és egyek valamit. Na de mondom, nektek egy kilométerre arrébb kellene lennetek, 25-nél. Mire közlik, hogy ez már az, innen kb 5 km van hátra, meg még kb 90 m szint. Ennek annyira, de annyira megörülök, hogy el se tudom mondani.

Utolsó etap, 5 kilométer a célig

Írok Ritának, hogy most indulok az utolsó pontról, így kb ki tudja számítani, mikor érkezem. Az emelkedőket megsétálom, a lejtőn és egyenesekben futok. Egyszercsak felbukkan előttem egy hatalmas ló, fekete, gyönyörű, van lovasa is, udvariasan utat adnak, én meg még utánuk is nézek, hogy vajon nem csak a szemem káprázik? 

Nem bánnám, ha már vége lenne, de innen már szépen, egyenletes futok, még van is, akit leelőzök, persze ez semmit nem számít.

A célban Rita vár, elújságolom, hogy kétszer leütöttem magam, elzavarnak az orvoshoz, Rita felügyeli, hogy oda is menjek, semmi komoly, egy kis piros pukli.

Az öltözőben újabb meglepetés, forró víz a zuhanyban!!!! Letusolunk, gulyás, kapunk kólát és almát, még Esztivel is összefutok. Végeredményben minden szép és jó, ma is tanultam valamit, és ahogy nézem, jövőre lesz XL táv...