Mostanában nem úgy jönnek össze a versenyeim, ahogy szeretném, ahogy tervezem. Vagy náthás vagyok(Velencei tókerülés), vagy sérült (K&H), vagy egyszerűen csak megjön (WizzAir). A náthát és a sérülést kikúráltam, a menzesszel nincs mit tenni, ennek a szombati 30 km-nek is így vágtam neki, lesz, ami lesz alapon. (Én ezeken a napokon is szoktam sportolni, hiszek benne (nekem bevált), hogy jót tesz a mozgás, még ha így nehezebb is, és megterhelőbb. Utána jobb, na. Bár közben meg nagyon sz-r.)

Nekem nem voltak időterveim erre a 30-ra sem, a 3.30-at előre aláírtam volna, Zoli szerint a 3 is összejöhetett volna. Nem tudom, szerintem elfutottuk az elején, amikor azt mondta, „2 km-t jöttünk 10 perc alatt”, akkor azért meglepett, kértem, hogy lassítsunk,így lettek az 5.40-es ezrek. És a szokásos nézelődés, hidegrázás, meghatódás.Átfutottunk Budára, a rakparton a locsolókocsi alatt, fel se tűnt még, milyen meleg van. Pedig volt, aki már a Kopaszinál rosszul lett, haragudtam is rá,miért nem vigyázz magára jobban?! Khm.

16-nál kezd rázni a hideg. Nem jó értelemben, hanem mint amikor rosszul vagy, hideg veríték, fájó gyomor, kóválygó fej. Ez már a pesti rakparton van, már visszafele futunk a rajt felé. Eddig semmi baj nem volt, de most begörcsöl a hasam, a Lánchíd után muszáj belesétálnom. A lábam jól van, bírja, bírná, de a hasam nem. Kicsit sétálunk, kicsit futunk. Zoli próbál meggyőzni, adjuk fel, nem ciki, ez most ennyi volt, rosszul vagyok. Logikus, amit mond, én pedig elképzelem a jelenetet, ahogy odaállok a fiam elé, és azt mondom, nincs érem, anya feladta. Nincs ilyen opció. 

19 km-nél a következő párbeszéd játszódik le köztünk:

Én: Mikor akarod bevenni a zselét?

Z: ????

Én: Hanyadik kilométernél tervezted megenni?

Z: Te végig akarod szenvedni?

Én: Igen.

Z: Akkor most.

Így is teszünk,megesszük, iszunk rá, elindulunk. Kínkeserves, igazából én sem hiszem, hogy menni fog, borzasztó messze a Városliget. Hallom, ahogy csikorog a fogam. Addig futunk, amíg nem jön egy újabb görcs, akkor sétálunk. Átjutunk az Árpád-hídon („a hídon futunk, mert megfázunk” – mondom a bölcsességet), sikerül egy rendezőt meggyőznünk, hogy jól vagyok, csak nem látszik rajtam, továbbenged.

A Margitsziget maga a pokol, soha nem lesz vége egyenes, próbálok a frissítőig futni, ott gyakorlatilag megfürdök, annyira melegem van, már nehéz a vizes pólóm is. A 34.km-et jelző tábla kap egy hatalmas, cifra káromkodást, itt érzem először, hogy talán menni fog, már csak 8 km. Zolit próbálom elküldeni, minek szenvedjen velem, de nem megy, szerintem mazochista. 

Nincs taktika, küzdök folyamatosan,kijelölöm, meddig futunk, meddig sétálunk, Zoli szól, ha frissítő jön, én mintegy zombi, csak megyek. Nem fáj semmim, csak a gyomrom, a lábam bírná, a derekam jól van, csak az az átkozott hasam nem enged.

A Dózsa György útnál utolérnek Gusztos Péterék, puszi, pacsi, ők suhannak tovább. A Szépművészetinél Markocsán Sanyosz és Szilágyi Karcsi őrjöng, komolyan, mintha az éremért futnánk, úgy biztatnak – és ott és akkor már újra tudok mosolyogni, bármennyire is fáj, újra ÉLVEZEM A FUTÁST, hogy ott vagyok, és megtörténik ez az egész. Fogalmam sincs,hogyan, de átfordul bennem minden, köszönet érte, fiúk. 

Persze már közel is a cél, még egy fordító,a 41-es táblánál frissítő, kicsi séta, és a végén beFUTUNK.

Ráz a hideg, fülig szalad a szám, iszonyatosan boldog vagyok. Zoli előre enged, de együtt futunk be, aztán még el is pityeredek, de csak a boldogságtól. Nekem ennyire még nem fájt a futást, és ennyire még nem kellett megküzdenem érte, hogy befejezzem a versenyt. És ennyire büszke még sosem voltam éremre. 

A befutóképen látható 4.30-as időt pedig most aláírom a jövő őszi maratonomra.

Ui: A célban még rámtör egy kis rosszullét, minden ember fehér, és világít, majdnem elájulok, de aztán helyreáll a világ, újra látok, tudok menni. De örök hála Edinának a hazafuvarért.

Ui2: Vasárnap hajnal, 6 óra, csörög az ébresztő, húzom a futócipőt, és megint futok, üresek az utcák,hűvös van, és hihetetlenül boldog vagyok.