Bevallom, amikor hajnalban megyek futni, vagy épp nagyon szenvedek (de úgy igazán, nem csak a nyafogás) nekem mindig Lubics Szilvi jut eszembe. Sokszor elolvasom a blogbejegyzéseit (ajánlott olvasmány, itt megtaláljátok), ő írt nagyon plasztikusan a hajnali futásokról. Meg arról, mennyi lemondással jár, amit csinál, hogy mennyire nehéz neki is elindulni. Azt hinnéd, aki már 200 felett fut, neki más, neki könnyű. Hát egy fenét. Valószínűleg máshol van a tűréshatára, de neki is van. 

Ahogy nekem is, neked is, mindenkinek, aki fut. Sokszor én is nehezen veszem rá magam az indulásra, nekem is döcögős az eleje, van, hogy nem is lesz jobb, bár szerencsére ez a ritkább. A szombat hajnal épp ilyen volt. Nem tudom, miért, talán keveset aludtam, keveset ettem, fáradt voltam, túlöltöztem - vagy mindez együtt, de a tervezett hosszú futás helyett épphogy a szokásos 11 km-es körömet le tudtam futni. Éreztem, hogy elszállt a pulzusom, légszomjam volt, vert a víz. Egyetlen porcikám sem kívánta az egészet. Pedig a napfelkelte megint gyönyörűre sikerült.

Vasárnap újra mentem, és mintha kicseréltek volna. Lassú voltam, de ez cél is most, szóval a 6.30-as kilométerekkel szépen elkocogtam a 11,5 km-es távomat, különösebben el se fáradtam, és megint megvolt a majdnem-flow. Van egy pillanat a futásban, amikor átlépek egy másik tudatállapotba. Az előbb még tele volt a fejem mindennel, gondolkodtam a hétköznapi dolgokon, a következőben pedig teljesen üres fejjel csak a futást élvezem. Ahogy lép a lábam, ahogy dolgozik a tüdőm, ahogy veszem a levegőt. Mindig megdöbbenek, hogy ez ennyire egyszerű.

Sosem leszek jó futó, vagy gyors, vagy különleges. Sosem fogok versenyeket nyerni, sem akkora ultratávokat futni, mint Szilvi. De ezt a csodát szinte bármikor átélhetem, ha elindulok. Ezért érdemes csinálnom.