Anyu fut

Anyu fut

2016 - nincs ok az elégedetlenségre

2016. december 30. - Benes Bea

Nehezen szántam rá magam most ennek az összefoglalónak a megírására, valahogy nem érzem sikeresnek ezt az évet, a kudarcairól pedig nehezen beszél az ember. De amikor elkezdtem összerakosgatni az érmeket, rajtszámokat, kitűzőket, rájöttem, milyen klassz kis év volt ez, már ami a futásokat illeti.

Mert eleve hálásnak kell lennem azért, hogy több mint 4 év futás során komoly sérülésem nem volt (kopp-kopp-kopp). Egyszer reccsent meg a térdem, de akkor is séta közben, nem a futástól. És a kamaszkoromban gyakori térdfájás is elkerül. Biztos van benne szerepe a modern cipők csillapításának, hogy igyekszem nem túlterhelni a szervezetemet, a sok keresztedzésnek és nyújtásnak, ami tényleg elengedhetetlen. Hiszem és vallom, hogy az amatőr/hobbisportnak a fájdalom, a sérülés nem feltétlen velejárója, ha az ember ésszel és odafigyelve a testére csinálja. 40 évesen vagy afölött már nem terhelhetem úgy a szervezetem, mint 20 évesen, de igenis kihozhatok belőle még sokat, mert képes rá - de meg kell adnom az időt a regenerálódásra is.

15673057_10209829971243258_5474402744960415465_n.jpg

Ezt a képet Szilvitől kaptam, és hát neki hatalmas szerepe van az én futásaimban. Az, hogy hosszú idő óta vele "tornázom", érezhetően fejleszti a testem. Nemcsak a hajlékonyságra gondolok, nemcsak arra, hogy a hosszútávokat is bírja a derekam, hanem például arra is, hogy le merek futni egy lejtőn. Ez így elég furán hangzik, de számomra mindig is kihívás volt ez, tökéletesen illet hozzám a "felfelé lassú vagyok, lefelé meg gyáva" mondás. Jó, emelkedőn még mindig lassú vagyok (de fejlődők!), viszont lefele már néha egy túrán is egyszerűbb lefutni, mint lemászni. Persze féltem még a bokámat, tartok az eséstől, de van bennem bátorság és erő, hogy elkerüljem. A rengeteg nyújtással, ami minden órájának része, pedig nemcsak azt értem el, hogy nagyon szépen tudok elhajolni holdba, és le tudom tenni nyújtott lábbal a kezemet a földre, de nem rövidültek meg az izmok a combomban, vádlimban, rugalmasak az inak a térdemben, bokámban, így nem is fájnak, nem is sérülnek. Ez olyan plusz belefektetett energia és idő, ami búsásan megtérül.

Persze idén is voltak versenyek, emlékezetesek. Van, ami a jó élményért, mint a Korinthosz.hu, és van, ami a bukásért, a csalódásért, mint a Szimpla vagy a Vivicitta. Lefutottam a második hivatalos maratonomat is a Sparon, ami szintén vegyes érzelmeket okozott bennem. Teljesítettem a BSI Félmaraton Mániáját, kiállítottunk egy munkahelyi váltót a K&H-n a kollégáimmal. Eljutottam újra a Naszályra, és az Intersport 30 km-es terepfutását is teljesítettem.

wp_20161230_10_09_10_pro.jpg

Voltam rengeteg közösségi futáson, az AFE egyre többet jelent nekem, és mellettük találtam más futóközösséget is, ahol nagyon jó embereket ismertem meg. Körbefutottuk a Balatont és a Velencei-tavat, futottunk a menekült nőkért, a nélkülöző gyerekeknek Mikulás-csomagért, de gyűjtöttünk vele hangszerre és térdműtétre is. Sok-sok fontos emlékem kötődik idén is a futáshoz.

A maraton óta igazából "leálltam", nincs edzésterv, csak pihenés, vagyis annyit és akkor futok, amennyi jólesik és amikor van rá időm és kedvem. És ez így most tökéletes, kellett ez a kis idő, hogy regenerálódjak, hogy helyrekerüljenek bennem a dolgok, hogy visszataláljak kicsit a futás öröméhez. Mert végső soron eza  hobbim, nem az életcélom, nem a munkám, hanem valami olyan, amit örömből és élvezetből csinálok. Mert szeretem.

Azt tudom, hogy futni szeretek. Tudom, ez sokaknak fura és érthetetlen, de ez a dolog valahogy a részem. Mindig is az volt, csak nem tudtam róla, de most rátaláltam, és amíg tehetem, az enyém marad. Ráadásul számomra a hosszútávfutás a vonzó, én 7 km felett kezdem élvezni, és nem, nekem nem unalmas órákon keresztül futni, nem gond kettesben maradni magammal. Ez persze nem azt jelenti, hogy havonta lefutok majd egy maratont, vagy hogy ultrafutó leszek - de azt tudom, hogy legalább egyszer ki akarom próbálni az IGAZI ultrát. (Spoiler 1)

Kipróbáltam idén egy pár új dolgot is, ami persze kapcsolódik a futáshoz, hiszen minden kapcsolódik hozzá. Az egyik ilyen a teljesítménytúra volt. Külön műfaj ez, a terepfutás és a kirándulás között, erőltetett tempóban, időre kell teljesíteni egy megadott távot itiner és térkép alapján. Lehet futni is itt, de én épp azt élvezem, hogy nem futunk :) Ellentmondás, ugye? De élvezem, hogy terepen vagyok, szintes pályán, változó terepviszonyokat és időjárási körülményeket kell legyűrni, tájékozódni kell - de mindez nincs súlyosbítva a futással. Viszont tapasztalatnak, gyakorlásnak, erősítésnek remek. Mert mentálisan és fizikálisan is erősít, amikor felérve egy hegyre tudod, hogy van még előtted egy hasonló. És ez a tapasztalat jól jön a futásokon is. A szint pedig kell a lábba, mert jövőre a terepé lesz a főszerep az életemben. (Spoiler 2)

wp_20161230_10_11_19_pro.jpg

A másik új dolog a bicikli. Úgy jött, hogy a nyáron felbontották a  Fehérvári utat, így a közlekedés rettenetes lett számomra, ezért kölcsönkértem egy biciklit. Azzal jártam munkába legalább egy héten 3-szor, napi 24 km. Óvatos duhaj vagyok, gyakorlatilag végig tudok kerékpárúton menni, de mivel utoljára kb 16 évesen ültem biciklin, ez nem is baj. És rájöttem, hogy rettenetesen élvezem! Na jó, hazafele a rakparton a gyalogosok között nem annyira, de egyébként igen, nagyon hangulatos és klassz dolog a tekerés. Aztán kölcsönkaptam Szilvitől egy országúti kerékpárt, ami egészen új dimenzióba helyezte a biciklizést. Kb mintha egy személyautóból átültem volna egy sportkocsiba. Kicsit félelmetes volt elsőre (az első 10-re), de ahogy tapasztaltabb lettem, ennek is rákaptam az ízére. Na jó, lefele biciklivel is gyáva vagyok, és nem száguldozom 30 km/órás sebességgel, de magamhoz képest ebben is fejlődök. És így érkeztünk el év végére a spinninghez, amiről eddig szintén csak hallottam ódákat zengeni, de nem próbáltam ki. Most jött egy lehetőség, ingyenes bemutatóóra az egyik fitnessben, és hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem, elmentem. És 3 perc után majdnem ki is jöttem, mondván, hogy elájulok, elhányom magam és éneztnembírom. Aztán persze maradtam, és az óra végi 18 perces etapot már élveztem is. Igen, mert az pont olyan volt, mint a futás, amikor fáj, de mégis be tudsz csukódni magadba, és csak mész, valahogy feloldódsz benne. Azóta voltam még párszor, ez a spirituális (hahaha) élmény elmaradt, viszont egyre jobban évezem és bírom magát a tekerést is, így igyekszem bent tartani az edzéseim között legalább a téli időszakban. (Spoiler 3)

15822721_574837369382405_6918087724225127841_n.png

A számos összefoglaló pedig majd holnap érkezik, amikor már valóban vége az évnek :) 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anyufut.blog.hu/api/trackback/id/tr9612083135

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása