Ha már tél, ha már alapozás, akkor az elmaradhatatlan Valentin-napi Balboa. Nem nagyon tudok "jobb" mókát ezen a napon, mint lefutni 19 km-t 850 m szinttel. Jól hangzik, nem? Hát olyan is. 

Nem írom meg részletesen az ideit, inkább megosztom veletek az első élményét. De előtte nézzétek sokáig ezt a képet, és képzeljétek el, hogy az út 3/4-e ENNYIRE jeges volt.

Szerintem kb. SOHA nem fog elolvadni.

És akkor jöjjön a tavalyi beszámoló:

A terepfutás az olyan, hogy vagy imádod, vagy utálod. Középút, mismásolás itt nincs, a hegy igent vagy nemet vár. Én úgy jártam vele, mint egy béna romantikus film főszereplője: először meggyűlöltem, aztán menthetetlenül beleszerelmesedtem.

Az első hegyem a Naszály volt. Ott tanultam meg, hogy tényleg sírva lehet fakadni egy újabb emelkedő láttán, és hihetetlen módon lehet imádni a síkot, hogy igenis van olyan izomláz, amitől mozdulni sem tudsz – 3 napig. Imádom.

A Balboára pedig azóta vágytam, mióta olvastam róla. A táv 18,5 km (bár nekem 20-at mért a gps) benne 800 m szintemelkedés. „Nem kislánynak való vidék”. Tudom, hogy van, aki rutinszerűen lenyargalja hetente többször is, de nekem is meg kellett próbálnom, végig AKARTAM ott menni. Annyira akartam, hogy képes voltam készülni is rá: hónapok óta lépcsőzök, január óta hetente egyszer megmászom a Citadellát egy hosszúfutás közepén. Szóval tettem érte, hogy menjen.

Aztán persze minden megint másképp alakult.

Azzal kezdődött, hogy hetek óta fájt a vállam. Néha jobban, néha kevésbé, de azért folyamatosan éreztem, mintha megrántottam volna. Aztán elkezdett fájni a bal talpam. (Annyira hülyén hangzik ez így leírva/kimondva.) Nem futás közben sérült meg, fogalmam sincs, mi történt, de járni is nehéz volt. Szóval egész héten nem futottam, hátha az jót tesz. Nem tett. Elgondolkodtam rajta, hogy lemondom a Balboát. Jó, hát akartam, vágytam rá, de ez most nem fog menni. Aztán persze csak nem mondtam le, gondoltam, legfeljebb kiállok, feladom, visszafordulok, ha nem megy. (Aha.)

Szóval megint ott ültem szombat hajnalban a villamoson, aztán poroszkáltunk felfelé a rajthoz, bemelegítés, izgalom, zabszem – az egész egy hatalmas deja vú, bár a helyszín mindig változik :)

A terep változatos, néha nehéz, néha sokkal nehezebb, néha besz.rás volt. Hegyre fel, hegyről le, és ezt ismétled. Először 7 kilométernél nézek rá az Endomondora, először ekkor kap el a pánik, szentül hiszem, hogy ez nekem ma nem fog menni.

Persze ilyenkor mindig jön valami, ami átlendít. Most jönnek is, csapatostul. Ők már fent voltak a kilátónál, már visszafele futnak, ők az UFÓ-k, nem is futnak, repülnek, nincs magyarázat a mozgásukra. És bíztatnak, és drukkolnak, és nekik elhiszed, hogy már tényleg mindjárt ott vagy, mindjárt megvan. Persze nem gondolsz bele, hogy az még mindig csak a pálya fele… Kokó és Madár jön szembe, vigyorognak, „már csak 234 méter” mondják, de nem hiszünk nekik, firnyákos bokszolók, ez tuti a szintemelkedés, nem a hátralévő táv.

Felérünk, kerülünk, örülünk, és alászállunk újra. Lefelé még istenes, bár csúszik, mint a fene, de van, ahol egész jó tempót megyünk. Aztán jön a sár, és belehalok. Nem haladok előre, fél lépés előre, fél oldalra, mintha korcsolyáznék. El is csúszok, végre igazi terepfutónak érzem magam, nyakig sárosan, ez volt az első esésem, hurrá :) Belőlem ez a szakasz mindent kivesz, innen már csak kínlódom. Nem a klasszikus fal ez, hanem egy doboz, sötét, zárt szoba, csak én vagyok benne, és a düh, nem érzékelek semmit már, csak az erdőből akarok kijutni, hogy legyen vége ennek a hegynek, ennek a szenvedésnek. (Zoli valami finn adóigazolásról magyaráz, de lehet, hogy már hallucinálok, erőm nincs rákérdezni…)

Kiérünk a betonútra, tudom, hogy mindjárt vége, az utolsó saroknál összeszedem magam, felfutok, befutok a célba, szerintem vigyorgok is (bár az összes rólam készült képen vigyorgok, nem is értem), és nem esek össze, nem ájulok el, nem hányom el magam, szerintem elég értelmesen képes vagyok kommunikálni is. És az igazi elismerés, a hab a tortán: az egyik szervező hangjában az őszinte elismerés, amikor gratulál.

 Az időm botrányos (3:06:valamennyi), de nem baj, legközelebb lesz min javítani. A lábam eszméletlenül fáj, hazáig sántítok, DE azóta egyre kevésbé, már tudok járni, juhé!

Megint megérte meghalni és újjászületni ott valamelyik hegyen.

(2014. február 17.)