Én tényleg hetek óta meg akarom írni az első Ultrabalatonomat, és fejben, futás közben sokszor neki is kezdek, de mire a gép elé kerülök, azt érzem, hogy nem megy. Olyan ez, mintha meg akarnám írni valamelyik fesztiválomat. Nem azért nem megy, mert nem emlékszem rá, hanem mert annyi minden történt, hogy szinte lehetetlen szavakba önteni. Meg nem is jön úgy át írásban.

Az egész tavaly decemberben kezdődött talán, amikor az AFE-ban az egyik lány felvetette, hogy indulhatnánk. Pillanatok alatt megvoltak a jelentkezők, 10+ fő, de végül ilyen-olyan okokból egy csapat indult csak. Kati szerencsére nagyon komolyan vette az indulást, így időben regisztrált, fizetett, hajtott minket. Mariann és Gabi is kivette a részét a szervezésből, az ő munkájuk gyümölcse, hogy május utolsó hétvégéjén nagyon komoly infografikákkal, exceltáblákkal, és percre beosztott táblázatokkal megérkeztünk egy csodás szállásra.

Szerencsére minden elég gyorsan történt, nem nagyon volt idő parázni. Péntek délután megérkeztünk, kipakoltunk, elosztottuk a rajtcsomagot, ettünk, majd elindultunk a tésztapartira. Sok-sok ismerőssel találkoztunk, sok-sok kváziismerőssel is, akiket csak a Facebookról, ilyen-olyan futós oldalakról "ismerünk". Kicsit ejtőztünk a parton, majd vissza a szállásra. Viszonylag korán lefeküdtünk, hogy valamennyit pihenjünk is. Én a szokásos félálomban aludtam, nem pihentet, nem segít túl sokat. De tudtam, hogy a verseny alatti adrenalin átlendít a fáradtságon, bár azt nem tudtam, a nap további részét hogy fogom kibírni.

Kora reggel ébresztő, kis káosz, amíg a 8 (?) ember összelogisztikázza magát a mosdó-wc-kávé szentháromságában. Csodás módon majdnem időben elindultunk, senkit és semmit nem hagytunk a szálláson, időben érkezünk a rajthoz. Én vagyok az első ember, iszonyatosan izgulok, feszült vagyok, mennék már, meg el is futnék a fenébe haza, hát ki akarta ezt az egészet?!

A rajthoz szólítanak minket, együtt lódul neki a csapat, kicsit kísérnek, aztán integetve utamra engednek. A hosszú ujjúm Gabi kocsijára dobom, meleg lesz, már most érezni, pedig alig fél 8 van. Az első 10 km-ről fogalmam sincs, totális extázisban vagyok, észre sem veszem az emelkedőket, sokszor csak amikor már felértem, visz az adrenalin. Erre magam sem számítottam, elképesztő érzés, kanyargok le és fel, előttem, utánam futók, mind ugyanazon a versenyen vagyunk, vigyorgunk egymásra, köszöngetünk. 13-nál van frissítő itt megeszem a zselém, iszok rá bőven, 17-nél mégis megborulok. Keveset ittam, vagy a reggeli hiányzik, nem tudom, innentől szenvedek, mint a kutya. Pisilnem is kell, wc meg sehol :( Almádiba beérve ismerős a terep, innentől megy a szokásos kis játékom, "csak a következő villanyoszlopig bírd ki" mondogatom magamnak, így azért haladok. Két srác próbál biztatni, hogy az utca végén van egy frissítő, na igen, de ez egy k.va hosszú utca! vakkantom oda nem túl kedvesen. Tényleg ott a frissítő, onnan már csak egy kanyar, innen még egy kicsi a strandig és.... nincs ott a váltópont! 25 km után baromira nem vicces, nem értem, hogy elhagytam már, vagy eltévedtem?! De nem, csak kicsit feljebb rakták, kb 2-300 m, de nekem ez nagyon fáj, bele is sétálnék, ha nem látnám meg Erát, innen tudom, hogy mindjárt vége, a csajok eszméletlenek, elém futnak, őrjöngenek, díszkísérettel futok be :)

Itt nekem jön egy kis pauza, Éva vendégszeretetét élvezhetem. Iszonyatosan jól esik a zuhany, a meleg ebéd. Elvisznek Zánkáig, én itt kapcsolódom be az UB-ba újra. Gabi fut épp, iszonyatos melegben, kapom az sms-t, hogy jéghideg alkoholmentes sört szerezzek neki, hát megszerzem, azzal várom. Befut, mint egy hercegnő, Kata indul, mi megyünk tovább. (Ezen a váltóponton volt az UB legjobb frissítése egyébként, a szponzor NN-nek köszönhetően. A szendvicsek tényleg finomak voltak, és vegából is volt vagy 3 féle.)

Következik egy hosszabb pauza, amit a Szigligeti strandon töltünk. Napozunk, eszünk, iszunk, ejtőzünk.

Innentől kicsit sűrűbben jönnek a váltások, ezt élvezem, pörögnek a szakaszok, megy az idő. Lassan ránk esteledik, és ekkor indul be az igazi fesztivál feeling. Este van, sötét, ülünk a kocsiban, mellettünk, körülöttünk futók kivilágítva, kísérők, a frissítőpont személyzete átláthatatlan, de mégis otthonos káoszban hömpölyög. És ahogy a fesztiválokon, itt is találkozunk mindenkivel, akivel kell, nem tévedünk el, nem veszítjük el egymást, ott vagyunk a váltópontokon, fogadunk, indítunk, megyünk tovább.

Én éjfél körül következnék újra, de annyit csúszunk, hogy végül kb 2-kor kerülök sorra. Nagyon tartok az éjszakai futástól, sose futottam még éjszaka. Gyorsan, izomból letolom, csak 6,5 km, de magamhoz képest száguldozom. Egyébként jól bírom, csak túlöltözöm, meleg van még éjjel is, túlzás a hosszú nadrág, és hosszú ujjú pulcsi. Klassz viszont, hogy folyamatosan vannak körülöttem emberek, köszönnek, biztatnak, és én is őket, főleg az egyénieket. Elképesztő, amit tesznek, elképesztő látni is őket, hogy velük futhatok.  

Valamikor hajnalban van egy kis időnk aludni, meglepő módon sikerül is a kocsiban. A reggel viszont egészen szürreális, szitál az eső, szól a technó, totál elhasználtan, koszosan, büdösen, nyűgösen várjuk Ildit, indítjuk Erát. Itt már a mezőny is nagyon elhasznált, mindenkin látszik, hogy fárad.

De lassan vége, jön Gabi utolsó szakasza, szinte végig sms-ezik, aztán fel is bukkan, felvesszük a tempóját, együtt befutunk, öröm, boldogság, érmek, fotók, megint egy nagy barátságos káosz. Kicsit még maradunk, lődörgünk, megvárunk egy-két, sok befutót, főleg az egyénieket, a szalagok között keresem az ismerősöket, jó sokan kint vannak még, gondolok rájuk erősen.

Aztán vége, indulunk haza, és egy évet kell várni a következő fesztiválunkra.

Ui: Az UB után egy-két héttel az egyik futásomon az UB-s pólómban voltam, épp azon gondolkoztam, mennyire hiányzik is az az érzés, amikor mindenki rám köszönt, minden futó ismerős volt - amikor a hátam mögül előbukkanó biciklis lány szintén UB-s pólóban rám köszön, odakiált, hogy "hajrá" - és azt hiszem, mindketten ugyanarra gondolunk :)