Ma volt az utolsó hosszú futás az edzésterv szerint a maratoni előtt. "Csak" 25 km. Legalábbis ezt gondoltam, amikor megláttam, hogy de jó, hogy "csak" ennyit kell futnom. Persze ez korántsem csak, legalábbis nekem nem, hiszen több egy félmaratonnál, és szenvedtem már meg 23-al is... De valahogy mégis megnyugtatott ez a csak. Hogy csak ennyi.

Mégis egész nap húztam, halasztottam, hogy elinduljak. Hiába keltem fel fél 6-kor, nem tudtam elindulni. Aztán egész nap lődörögtem, végül eldöntöttem, hogy miután meglátogattam anyut, tőle hazafelé elkavirnyálok a rakpartokon, csak meglesz az a 25. Csak előtte még ledőlök, csak egy fél órára.

Másfél óra múlva arra ébredek, hogy csorog a nyálam a macska fejére. Anyu ugrott, marad a futás, muszáj elindulnom, hogy még emberi időben haza is érjek. Gyorsan öltözöm, beteszem a gyümölcspépet és 2 magnézium tablettát, kipróbálom, milyen az íze, meghajt-e, segít a vádlimon.

Az útvonal a szokásos, a Kopaszin keresztül a rakparton végig a Margitszigetig, ott be a Palatinusig, majd haza ugyanígy.

Nem indul jól, nem érzem kellemesen magam, az ebéd vissza-vissza kacsintgat, a lábaim nehezek. Pedig ideális futóidő van, 14 fok, picit szemerkél, de nincs szél. Nem dőlök be a testemnek, tudom, hogy csak nyafog, az első 3 kilométer nem számít, utána derül ki, milyen lesz a futás. 

Ez a mai megint álomszerű. Szépen kiérek a szigetre, a legnagyobb gondot a nyugdíjas biciklisek és sétálók jelentik, akik az istennek se engednek el, pedig nem tudom kikerülni őket, mert az útfelbontás miatt a rakpart egy jó része le van zárva. Sebaj, nem izgatnak az elvesztegetett másodpercek, a lényeg, hogy hogyan érzem magam futás közben.

A Palatinusnál frissítek, azaz iszom néhány korty vizet. Visszafelé kifutok a futókörre, meg is bánom, iszonyú sokan vannak, némelyek totál beöltözve, nem is értem, hogy bírják? Vagy mit vesznek majd fel télen?

Visszafelé a rakpart is iszonyú gyorsan eltelik, a Lánchídnál megeszem a gyümölcspüré felét, kis víz, és irány a Kopaszi. A hídtól hídig futás megint bejön, nem kell gondolkodnom, csak a következő kis célt látom. Ami fura, hogy teljesen jól vagyok. Nem fáradok, nem fáj a lábam, se a hasam, se a derekam, nem fázom... A Gellért térnél 19-nél járok, elrágok egy magnézium tablettát, örülök, mert 1. bentmarad 2. nem hajt meg 3. nem leszek tőle iszonyú szomjas 4. nem is borzasztó az íze.

És már itt is vagyok a gáton, kicsit rámsötétedett, itt miért nem égnek a lámpák?! Még jó, hogy alaposan megnéztem magamnak a pocsolyákat, száraz lábbal megúszom. Még inni sem állok meg, jól vagyok, nem kell, inkább majd otthon. Zöldhullámom van, még a lámpák is velem vannak, a Szerémin is sötét, tudok én sprintelni 4.30-al, kétszer 500 méteren át is, ha nagyon sötét van, és nagyon ijesztő a saját árnyékom :D

A 25 km az uszodánál ér, 2:33:58 hivatalosan, a lámpáknál elvesztegetett idő nélkül 2:27:17. Jó is, innen még tudok sétálni kicsit levezetésnek, nem fáj a vádlim, érzem persze kicsit, de basszus, 25 km-t futottam úgy, hogy igazán el se fáradtam!!!!!

És innen jön az írás beképzelt része. Mert az van, hogy nagyon sokat fejlődtem idén. Már magamhoz képest persze. Végigdolgoztam az évet, szigorúan tartottam magam az edzéstervhez. Nagyon klassz volt, hogy 3 hetes mikrociklusokat kaptam, mindig csak az adott 3 héttel kellett foglalkoznom. Persze nem volt személyre szabott, de így is nagyon sokat ért.

Nagyon jót tett a Nike Futóklub is. Ha egyedül futok, sokkal nehezebb elérni egy álomsebességet, itt viszont profi edzők segítenek, nem kell gondolkodni, számolni, csak menni utánuk, ők diktálják a tempót. Jó, hogy van, aki neked nyulaz, és akinek te nyulazol. Szerettem, hogy a többi csapat megtapsolt minket, és mi is őket. Nagyon motiváló, és tényleg rengeteget fejlődtem az edzéseknek hála.

Lefogytam 6 kilót gyakorlatilag szenvedés nélkül. Örülök, hogy belevágtam Angi átalakító programjába, sokat tanultam a diétáról, az igaziról, nem az önsanyargatásról, és a koplalásról. Ha a testemtől eredményeket várom, táplálnom kell, nincs mese. De ezt ő meghálálja! 

Örülök, hogy végigfutottam az összes hőségriadót. Megtanultam, hogy hogyan fogjam vissza magam, megtanultam, hogy igenis sok függ a körülményektől, és ahhoz kell mindig alkalmazkodni. És akkor nem állok fejre idő előtt. 

És megtanultam frissíteni is. Legalábbis sokat fejlődtem ezen a téren is, igyekszem a versenyen is alkalmazni, mert nem rossz ám úgy befejezni egy futást, hogy nem ráz a hideg, nem látok csillagokat, nem fáj a fejem, és se hányni, se elájulni nem akarok.

Érzem és látom, hogy megváltoztam. Erősebb, gyorsabb, okosabb és tapasztaltabb lettem. Ha mindezt fel tudom használni, ha fejben egyben leszek a maratonin, akkor rendben leszek.

2 hét múlva kiderül.