Anyu fut

Anyu fut

21 - reloaded

2015. október 21. - Benes Bea

Tegnap volt az év első igazi őszi futása. Már nem esett, nem is volt pára, viszont hideg szél fújt. Az avart taposva nagyjából a harmadik lépésnél kerültem nosztalgikus hangulatba, és gondoltam vissza őszi és téli futásokra. Olyannyira, hogy majdnem várni is kezdtem a telet, de csak majdnem!

Viszont ha már nosztalgia, 23-án visszatérek a kezdetekhez, megint a BBU Félmaratonon fogok futni. Ez volt az első félmaratoni távom, most ugyan párosban megyünk neki, de ha Dóri nem akar majd nagy időt futni, inkább végigfényképezem majd, mert csodás útvonal. Az én részem 13 km lesz, remek "visszatérés".

Addig meg fogadjátok szeretettel az első 21 km-emről írt beszámolót:

 12087175_10207966090100584_7290508774762332566_o.jpg

21 - relatív, hogy sok, vagy kevés - attól függ, miből :) Nekünk, futóknak, különleges, misztikus szám, a második legyőzendő cél. Neve is van: félmaraton. Egyszer mindenki nekimegy, azért mert „ott van”. Muszáj.

 

Egy éve futok. Gyerek és munka mellett, amikor belefér az időmbe, általában heti 3-szor. Nem túl konkrét edzésterv :) Nem is vagyok jó futó, nem vagyok gyors sem, edzeni sem tudok úgy, ahogy kellene. Viszont végtelenül makacs vagyok. Ha a fejembe veszek valamit, megcsinálom.

 

Most a félmaratont vettem a fejembe. És hogy tétje is legyen, és ne tudjam magam lebeszélni róla, ez lett Zoli szülinapi ajándéka. Miatta kezdtem el futni, ő bátorít, kísér, motivál, veszekszik és hallgat velem :) (hisztizni csak én szoktam).

 

A verseny előtti éjszaka a szokásos: nehezen alszom el, felébredek 2-kor (de hiszek Györgyinek, hogy a kimaradt pihenést majd pótolja az adrenalin), nyomasztó álmokat álmodom (de hiszek az álmoskönyvnek, hogy jót jövendölnek). 6-kor csörög az óra, mindkettő, mert tutira megyek. Kávé, reggeli – maga a borzalom, a futásban az evés a legnehezebb nekem, mert muszáj, és nem mindig akkor, amikor szükségét érzem. Azért legyűröm, mert tudom, hogy kell az energia.

 

A gyerek álmosan motyog, megszokta már, hogy az anyja hajnalban el-eljár futni, pedig legszívesebben visszabújnék mellé a melegbe, a jó illatba. Ehelyett megpuszilom és elindulok.

 

A villamoson már jó. Látom a napfelkeltét, néhány futót a rakparton. Az idő kellemes, kevesen vannak, elvagyok a gondolataimmal. A Moszkván már egyre több futót látok, akiről tudom, hogy oda jön, ahova én. Örülök nekik, és nem csak azért, mert így nem tévedek el, hanem mert ők ismeretlenül is ismerősök, ahogy Ági mondta: egy ütemre dobban a szívünk, mert közös a szenvedélyünk.

 

Rajtcsomag, csodaszép póló, felveszem. A többit hova teszem? Lófrálok, nézelődöm, próbálom megtippelni, ki futja az ultrát, ki a félmaratont. Megtalálom Krisztát, csomagot Peti elveszi, melegítünk, WC, a szokásos.

Bezavarnak a rajtkapu mögé, már nem izgulok, már csak mennék. RAJT!

 

Az első 8 km érdektelen. Jól vagyok, megyek a saját tempómban, beszélgetünk, nézelődünk, köszöngetünk. Utána kezdődik az izgalom, egy helyes emelkedő képében. Hosszú és meredek. Kocogok, majd totyogok. Pici célokat tűzök ki magam elé (addig a tábláig kibírom!), így valahogy feljutok. Közben hallgatom, ahogy az autósok veszekszenek a rendőrökkel, akik állják a sarat, hálás vagyok nekik, hogy nem mi kapjuk az ordibálást. 10 km, felértünk! Innen már csak jobb lesz - gondolom.

 

Az előzetes, és mint kiderült, teljesen téves taktikám az volt, hogy 16-ig eljutok, mert ennyit már futottam, ez tuti menni fog, a többit majd meglátjuk. Ráadásul mindenki azt mondta, 16 után lesz nehéz, onnantól lesz küzdős, fájdalmas. Aha.

 

10 után öröm: Lili és Peti (Kriszta családja) integet, kapok egy vizet, ez később életmentő lesz.

A 2. pontnál sem állok meg, vizet iszom futás közben, jól vagyok. Befutunk az erdőbe, kanyargunk, picit emelkedik. És BUMM. Olyan 12 körül belefutok a falba. Beszúr az oldalam, nem megy, fáj, szenvedek, egyedül vagyok, azt hiszem, sírok is (vagy csak a szél?....) Megmosakszom a vízzel, alaposan, kimosom az izzadtságot a szememből, orrot fújok, kiöblítem a szám – molyolok, húzom az időt. Lassan, de haladok. Nem jó, szenvedek. Ekkor meghallom a dobot. Nem tudom, honnan jön a hang, de mostantól ez vezet. Azt hiszem, frissítőpont, vagy szurkolók – mindegy, rám várnak, el akarok oda jutni, ez a cél. Aztán meglátom: egyetlen pasi ül, és veri a söröshordót veszettül. Iszonyú zajos, de engem tudtán kívül átlökdösött a holtponton. Rámosolygok (remélem, hogy nem vicsorgok), és azt veszem észre, hogy haladok, szépen, normálisan megint. Nem fáj, nem rossz, rendben vagyok.

 

A 15-ös táblára ránevetek, de jön a következő probléma, amin agyalhatok: mi legyen az utolsó frissítőnél? Lendületben vagyok, nem akarok megállni, de tudom, hogy onnan még van 4-5 km, kelleni fog az energia. Zoli szólal meg a fejemben, ezerszer lejátszottuk már ezt a vitát, de most először hallgatok rá: az asztalnál sétára váltok, megiszom egy pohár magnéziumot, eszek 2 karika banánt, és a legnagyobb tutiság: egy cikk citromot rágcsálok. A maradék vizemet magamra öntöm, de ez már futás közben.

 

Istenhegyi út, szeretlek, végig lejtő, azt hiszem, hangosan felnevetek, annyira könnyen és jól megyek megint, persze közben hallom Krisztit a fejemben (elég nagy a forgalom ma odabent) „bárszék!”, hát felülök rá, hogy pihenjek, kell még a végére az erő. Lejtőn futni nehéz, de épp azért pihentető is, mert máshogy terhelem a lábam. Legalábbis ezt szuggerálom magamnak.

 

Meglátom a Délit, de nem hiszek a szememnek, mindjárt ott vagyok! Ezt örömmel közlöm is a pályát biztosító rendőrökkel és önkéntesekkel. Velem örülnek, megszokták a bolondokat.

 

Addig viszont még hátravan az Alkotás út, ami enyhén emelkedik, de ez már mindenkinek fáj, látom, lassulunk, van, aki megáll, én nem, mert nem tudom, hol vár a család, nem akarom, hogy a gyerek gyalogolni lásson, én FUTNI jöttem, szóval hajt a makacsság.

 

Még egy-két kanyar és befutok a Sportmaxba, nekem tapsolnak, Kriszti megvan, hol vannak az enyéim??? Itt várnak a  kapu mögött, pacsi, mosoly, boldogság :)

 

Az időt fél szemmel látom, 2:14:05, egy teljes perccel a tervezett álomidő alatt, ha lehet fokozni, még nagyobb boldogság :)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anyufut.blog.hu/api/trackback/id/tr338009245

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása