Érdekes élmény visszatérni egy-egy futás helyszínére, egy-egy versenyre néhány év múlva. Érezni, látni a fejlődést, megélni, hogy mennyire más érzés most teljesíteni, mint akkor. És szembesülni vele, mennyire felkészületlen voltam akkor.

Ilyen volt a Velencei-tó kerülés is. Először két éve voltam, néhány félmaratonnal a lábamban, azt gondoltam, ez törvényszerű, hogy menjen, hiszen 21 után a 28 már gyerekjáték. 24-ig jó is volt, utána jött a kínszenvedés, belesétálós, tötymörgős 4 kilométer, minden méterért megküzdve, utálva. 3 óra 14 perc alatt mentem végig.

Most vasárnap végre ismét eljutottam Agárdra, nagyon kíváncsi voltam, hogyan fogom most megélni a távot, az útvonalat, a frissítést, mindent. És kíváncsi voltam az időeredményemre is természetesen.

Időben indulunk, jó korán leérünk. Még hűvös van, de meleget ígértek nap közben, az első igazán meleg tavaszi nap lesz ez. Nem örülök, de bízom benne, hogy nem lesz baj. A tervem az, hogy 6-os kilométerekkel megyek végig, kényelmesen, okosan.

A lányok a rajtnál kilőnek, nagyon gyorsak, nem is akarom velük tartani a tempót, de érzem, hogy én is gyors vagyok, gyorsabb, mint szeretnék. 5.40-ben tolom az első két kilométert, próbálok lassítani, de nem megy, tartom ezt a tempót. Az első frissítőt kihagyom, valahol a 9. km környékén utolérem Esztit, innentől együtt megyünk, továbbra is bőven gyorsabban, mint terveztem. 10 km-nél 56 perc az időm, és a java még hátravan, melegszik az idő, és jönnek az emelkedők is. Itt már frissítek, egyelőre csak vízzel. Eszternek csak egy emelkedőt vallok be, ennyire is emlékszem igazából, ezzel nagyon megszenvedtem két éve. Most sem esik jól, de nem vészes, eszembe se jut belesétálni, szépen felkocogunk rá. 

Valamelyik emelkedőn felfele - fotó: JakabA - Challengephoto

Innentől elég hullámzó az út, de változatos, viszont érzem, hogy elcsesztem a frissítést, ennem kellett volna, nem esik jól a szél, fázom, ráz a hideg. A depózással együtt is tartjuk a 6-os tempót, emelkedővel együtt is, nagyon jók vagyunk, de nem tudom, meddig fogom bírni. 16 km-nél eszek banánt, iszok vizet, Eszti ad egy kóstolót a zseléjéből. (Jó fajta,  legközelebb én is ilyet veszek, ha eszembe jut.) Hullámzunk tovább, Eszter minden emelkedőt felhánytorgat, pedig nagyon jól bírjuk, már 21-nél is vagyunk, megint frissítünk, kicsit sétálunk, itt banán-iso-víz, és megmosakszom. Ez a legjobb az egészben, lemosni az arcom, kezem.

Megyünk tovább, és már fáradok nagyon, érzem, ráadásul azt hiszem, nincs is több frissítő. Eszter 23 környékén lemarad, sétál picit, aztán 25-nél utolér, itt én sétálok. Pedig ha tudom, hogy pár száz méterre ott van az utolsó frissítő, addig már kibírtam volna. Sebaj, az időm még így is szép, iszok kólát, isot, vizet, megmosakszom, és elindulok az utolsó etapra. 

Emlékszem, 2 éve ez maga volt a szenvedés, bele-bele sétáltam, most nem, már nem, fáj, fáradt vagyok, de megyek, mint a gép, tudom, hogy alig van hátra valamennyi. A végén egy lánnyal felvesszük egymás ritmusát, együtt örülünk a kapunak, kicsit bele is húzunk a végén, így szép idővel, kicsit szenvedve csak 2:54 alatt beérek. 20 percet javítva az előző futásomhoz képest, összehasonlíthatatlanul más mentális és fizikális állapotban.

Eszünk egy salátát, pózolunk a fotósoknak, átöltözünk, kávézunk - klassz lezárása egy klassz futásnak.

Azt hiszem, ez az a verseny, ahova mindig öröm lesz visszatérni, mert bár kinőtte magát, vannak családi programok, szponzorok, mégis megőrizte a családias hangulatát. Most is batyus a frissítés java része, családtagok, helyi önkéntesek kínálják a pontokon az enni- és innivalót. Van rajtszám, és érem, de nincs időmérés. Hiszen nem verseny ez, hanem egy tóparti futóparti. A Tóparti Futóparti.