Üzemanyag nélkül nem megy

avagy háztartási keksszel nem lehet PB-t futni

2016. április 17. - Benes Bea

Mármint ha három napja csak ezt eszed, mert más nem marad meg benned. És ebből is csak egy fél zacskót, három napra elosztva. Na ez NEM az ideális félmaratoni felkészülés.

Nekem valahogy a Vivicittákra sose jön ki jól a lépés. Az elsőn 10 km-t futottam, akkor még nagyon kezdő voltam, az volt az első versenyem. A másodikon már félmaratont mentem, az viszonylag jó lett. Tavaly viszont egy betegség után csak a teljesítés volt a cél. Idén szerettem volna 2 órán belül futni, de megint nem jött össze. Péntek óta elég intenzív hasmenéssel küzdök (idegi alapon, rajtam a stressz így jön kis sajnos), ráadásul enni sem tudok, csak háztartási kekszet. Inni ittam sokat, cukrosat is, de ez azért kevés volt.

Vidáman indult(am) - Fotó: Nagy Kati

Még így sem lett volna baj, ha nem úgy indulok neki a futásnak, hogy mégis megpróbálom azt a 2 órát. Az első kilométer 5.55, teljesen rendben vagyok, 6-ig fokozatosan gyorsulok is, 10-nél úgy érzem, meglesz a 2 óra, vagy nagyon akörül. Átfutok az időmérő kapunk, és .... érzem, hogy végem. Hiába kezdek el frissíteni, inni, enni, már késő, ráz a hideg, fázom az erős szélben, nagyon messzinek tűnik a következő frissítő.

Érzem, hogy el kellene mennem WC-re is, 12-nél komolyan elgondolkodom rajta, hogy "kiállok a g.cibe". Ha a Kopaszira kitérek, ott van mosdó is, és 3 km után vége a szenvedésnek. Helyette jön a frissítő, gyors wc, szerencsére van üres toi-toi, és megyek tovább. Csak a Szabadság-hídig akarok eljutni, addig kibírni. Nem könnyű, úgy érzem, nem is haladok, de csak eljutok odáig. Átsétálok a hídon, itt ér utol Gabi, látom az arcán, hogy szarul nézek ki, de továbbküldöm, fusson csak, ő jó állapotban van, én meg majd összeszedem magam. Közben örülök, hogy nem ájulok el. Próbálom azzal tartani magamban a lelket, hogy már csak 7 km van hátra, de basszus, van még hátra 7 km! Csak és kizárólag azért nem adom fel, mert megígértem Renátának, hogy megcsinálom a Félmaraton Mániát. Az ő vágya, az ő álma, amit nem tud megcsinálni, mert a sarkantyúja és a térde miatt nem futhat ennyi. Ehhez képest én csak fázom, leesett a cukrom, és még kell futnom cirka 7 km-t.

Átsandítok Budára, és nem látom a záróbuszt. Nincs sehol. Újratervezek fejben, az új cél 2 és fél óra alatt beérni. Az elején összeszedtem annyi előnyt, hogy ez meglegyen még sétálva is. (Na jó, úgy nem, de lassan, akár bele-bele sétálva meglehet.)

Már nem sajnálom magam, nem vagyok dühös, már van új célom - a túlélésen túl. Be fogok érni, lassan, de biztosan meg tudom csinálni.

Örülök, hogy jön a rakpart, a rakparton szeretek futni, hajtogatom magamnak, persze ez nettó hazugság, a rakpart szar, fúj a szél, süt a nap, és rohadt hosszú. 15-nél frissítek, nincs kóla, itt sincs kóla, így hát bár sose szoktam, de most benyomok egy maroknyi szőlőcukrot. Meg is dob, normálisan tudok újra futni, kis célokat tűzök ki, de nem is kell, 18-ig rendben vagyok megint, ítt megint frissítés, és már érzem, látom a végét, na nem, itt már nem fogok belesétálni. A hídon utolérem Bécit és Petty-t, jó, hogy itt vannak, behúznak. 750-nél már csak egy Bikás-környi van hátra, rohadt hosszú, sose lesz vége. De, igen, itt a vége, 2:17 az időm. Magabiztosan rámosolygok az érmeket osztó önkéntesekre, bízom benne, hogy nem ájulok el. Keresem a frissítőt, de nincs kóla, itt sincs kóla.

Visszavergődöm a sátorhoz, ahol az AFE a vendég, lerogyok, remegek, enni és inni kezdek gőzerővel, kapok Maomát, szőlőcukrot, illegális gumicukrot, és megiszok vagy másfél liter vizet.