A Coca-Cola Női Futógála az egyik kedvenc versenyem, immár negyedik éve indulok rajta, ha jól számolom. Közel van, 3 távon lehet indulni, nincsenek túl sokan, és itt tényleg minden a futók kedvéért van. Aki mindhárom távot futja, a mezőny éléről indulhat, így nem kell előzgetni, ráadásul az, hogy testközelből látom az élmezőnyt, hogy benne vagyok, nekem nagyon sokat ad. Általában egy versenyen csak jól akarom magam érezni, de itt igyekszem jó időket is menni, itt mérem magam egy kicsit, hogy fejlődök-e az előző évekhez képest.
Azt nem mondom, hogy nem éreztem a lábamban az előző napi 30 km-es TT-t, főleg a bokáimban, de az izmaim jól voltak. Persze este nyújtottam, pihentettem, bekentem, hengereztem - szóval mindent megtettem, hogy kipihenjék magukat. Mondjuk a jobb sarkam lévő vízhólyaggal nem tudok mit kezdeni, csak megkérem, hogy ne fájjon nagyon, és tartson ki holnap a 17 km át :) Ha már így odanőtt :)
A legjobban a vádlimtól féltem, mivel a fájdalom még elő-elő jön, tartottam tőle, hogy nem fog engedni itt sem futni, vagy csak vánszorogni fogok. Úgy voltam vele, az első 2 kilométeren kiderül, futok-e PB-ket, meg tudom-e egyáltalán próbálni, vagy csak szenvedve teljesíteni fogok.
Nem kapkodom el az indulást, az első rajt előtt kb 40 perccel érek ki, átveszem a trikóm Gyerünkanyukám Nóritól, megígérem, az első 2 távot ebben futom :) Ruhatár, WC, és már be is állok a rajtzónába. Itt elkap a harctéri ideg, meglepve tapasztalom, hogy izgulok, nemcsak a lábam miatt, de a futás miatt is. És ez jó, szeretem ezt a fajta izgalmat, amíg ez van, tudom, hogy motivált vagyok.
Elindulunk, a lábam okés, érzem, de nem az a kínzó fájdalom, amitől féltem. Úgy döntök, meghajtom magam, bár nagyon lassúnak tűnök, az első kilométernél látom, hogy 5:25-ben vagyok, ettől akkora boldogság lesz rajtam úrrá, hogy a második még ennél is jobb, 10:55-tel érek célba (az össztáv 2,1 km).
Szerencsére nincs sok idő a következő rajtig, csak gyorsan betesszük a befutó csomagot a ruhatárba (ez is klasszul meg van oldva, gyorsan végzünk), iszok egy pohár vizet, és már állunk is újra be. A mezőny elejéről Kriszta indul kerekesszékkel, óriási tapssal indítjuk, és amikor utolérjük valahol a pályán, hallom, hogy mindenki más is biztatja. Imádom ezeket a pillanatokat, nekem ezekről szól a futás.
Nagyon meleg van, csak emiatt aggódom, az első kilométerem 6:05, aztán utolérek 2 lányt, iszonyú jól nyulaznak nekem, a következő kettőt mögöttük tolom, olyan 5-höz közeli a tempó. Mivel érzem magamban az erőt, az utolsó 2 kilométerre ellépek tőlük, és megindulok, nem sprintelek, de jó erősen futok, érzem a karomban, törzsemben, lábamban, mindenhol az erőt, egyben vagyok, és élvezem! 27:30 alatt érek be, szerintem ez PB.
Itt jön egy hosszabb szünet a következő rajtig, beülök az árnyékba, és mivel az összekészített müzliszeleteimet és egyebeket itthon hagytam, a befutócsomag tartalmából válogatok :) Megiszom az egyik vizet, eszek egy banánt, egy müzliszeletet és egy csokit. Közben egész jó kis ötyeparty kerekedik az árnyékban, vadidegen nők és lányok beszélgetnek, amíg nyújtanak, pihennek. Aztán megérkezik Pacs, végre van időnk dumálni, gyorsan telik vele az idő. Ő is túl van már az 5 km-en, ő a kislányával futotta le.
Átöltözöm, céges trikó, rövidnadrág (szenzációsan festek a térdig lebarnult lábammal), másik sapka, gyors WC és indulunk a rajtzónába. Persze rossz helyen megyünk be miattam, de előre küzdjük magunkat, majdnem beállunk az egy órás iramfutók mögé, de lebeszéljük magunkat, megelőzzük őket, legfeljebb utolérnek. Pacs iszonyú gyors, és én is szeretnék jót futni, de nagyon meleg van, 14.30-kor indulunk.
Ahogy sejtettem, elég hamar ott is hagy, de nem baj, ezt megbeszéltük, bennem bennem van a 2 előző gyors táv, tartok a melegtől, és csak az a célom, hogy 1 órán belül beérjek. Az elején olyan 5.50 körül megyek, aztán benézek 2 kilométertáblát, vagyis nem veszem észre a 4-est és 5-öst, csak bosszankodom, hogy mitől lassultam be, és miért nem érzem, hogy ennyire lassulok?! De aztán meglátom a 6-os táblát, és rájövök, csak a szokásos formámat hozom.
Már nem érzem magam annyira erősnek, örülök, hogy lassan vége, bár kicsit túl lassan :) Két frissítőpont van, mindenhol bevizezem a sapkám és a csuklópántom, iszok vizet, a másodiknál izót is. Iszonyú meleg van, igyeszem árnyékban futni, ahol tudok, és csak tartani a tempót. A liget ilyenkor tele van szöszökkel, amiket sikeresen benyelek, elvagyok egy ideig azzal, hogy felköhögjem.
Valahol 8 után utolérem Ritát, kicsit megijedek, de azt mondja, már jól van, kicsit elfutotta magát, meg meleg is van, de innen már szépen behúzzuk egymást, én sem vagyok túl jól, de ez már meglesz, az időm is vállalható, nem PB, de az 57 perc teljesen rendben van ilyen körülmények között.
Érem, kóla, gyors búcsúzkodás, aztán irány haza :) Aztán hazafele megint megállok a pálya mellett, megvárom a záróbuszt, aki jön, bíztatom, tapsolok, és megesküszöm rá, hogy mindjárt vége. Kapok pacsit, hálás mosolyokat, látok sok küzdelmet, de itt már, a végén már mindenki inkább boldog. Nézik az érmet a nyakamban, amilyen hamarosan nekik is lesz, hiszen megdolgoztak érte, és nem adták fel. És ez a lényeg.
Itthon látom, hogy a tavalyi összidőmhöz képest 3 és fél percet javítok, és nagyon lebarnult a karom, vállam :)
