Az vitathatatlan, hogy egy-egy versenyt nem nagyon lehetne megrendezni önkéntesek nélkül. Ők azok, akik frissítenek, regisztrálnak, építenek és bontanak, útvonalat jelölnek, és segítenek, ha kell. Érdemes annak, aki versenyez időnként átállni az asztal másik oldalára - egyrészt azért, mert ő igazán tudja, mire van egy versenyzőnek szüksége, másrészt pedig, hogy átélje, min megy keresztül egy önkéntes egy verseny alatt.

Mert önkéntesnek lenni is fárasztó ám. Én most az Ironman 70.3 keretében megrendezett 5i50-es, olimpiai távú triatlonversenyre jelentkeztem. Közel van - a Kopaszin, klassz ajándékot kapunk - póló, sapka, hátizsák, és mert valószínűleg amúgy is kimennék szurkolni. Akkor meg már legyen valami hasznunk belőlem :)

Ráadásul kiderül, több ismerős is indul a távon, így meg már igazán izgulok, hogy kiszúrjam őket, hogy mindent jól csináljak, és a hasznukra legyek.

8-kor találkozunk az Öböl-házban, megkapjuk a csomagot, átöltözünk, és el is indulunk a frissítőpontra. Ez a legjobb hely szerintem, utolsó versenyszám, sok-sok kitikkadt futó, nekem való terep. 

Berendezzük a pontot, elosztjuk, mi hol legyen, és ki hol lesz. Én a vizes asztalnál vagyok, töltöm és adom majd a vizet, aki kéri, előttünk-mögöttünk pedig tudnak mosakodni, kapnak locsolást. Ha kérik. A sapkámat gyorsan el is ajándékozom, az útvonalat biztosító őrnek, nehogy napszúrást kapjon, mondom, jöjjön majd bevizezni is.

Aztán várunk. Jó sokáig. A Nap előbújik, meleg van, a sátorban nincs levegő, kint kicsit jár a szél. Fél 12 körül felbukkan az első futó, aztán az élboly. Ők azok, akiknek valódi tétje van a versenynek, ők igazi sportolók, szinte nem is frissítenek, nem kérnek semmit, nem állnak meg, nem is lassítanak, csak robognak át rajtunk. Velük nem sok dolgunk van, de aztán lassan elkezdenek szivárogni a többiek, akik már esznek-isznak, depóznak, és szemmel láthatóan fáradnak. 

Ekkor van az igazi pörgés, ekkor kell tényleg nagyon figyelnünk, kínálni, nyújtani, rászólni. Ahogy fáradnak, ahogy savasodnak, szemmel láthatóan lassulnak a reflexeik, ha nem szólunk rájuk, sokan nem is innának. És közben szedd a szemetet, mert elcsúszhatnak rajta, és figyelj rájuk, hogy mindenki kapjon, aki kér, három-négy nyelven mondogatjuk, hogy "víz", mennyivel egyszerűbb a kólások dolga :)

És jönnek az ismerősök, szerencsémre mindenkit meglátok időben, Szilvivel az utolsó pár száz méterén még futok is kicsit, csodásan megy, látszik, mennyire élvezi. De a fiúk is nagyon ügyesek, kicsit protekciósak is, velük kicsit többet foglalkozom, de ennyi talán belefér.

És vannak történetek, persze, mert azok mindig vannak. A srác, aki tegnap végigfrissítette a 70.3 mezőnyét, most versenyez, de délután már jön megint az Irongirlre önkéntesnek. Az anyuka, akinek itt van a két fia, és tökutolsó, mert defektet kapott, és 20 km-t így tekert le. De a fiai vigasztalják, "nem baj, édesanya, az a lényeg, hogy itt vagy és csinálod". A pasi, aki már odafele panaszkodik, hogy mennyire forró a rakpart, kap jeget a sapkájába, úgy köszöni, meg, hogy "köszi, anyu". A srác, aki mindig két zászlóval fut, most is, csak már mezítláb is - a végén már nem is kér locsolást a lábaira, minden mindegy alapon.

Aztán ahogy lemegy a mezőny nagy része, jönnek az igazi harcosok, akik már a szintidővel küzdenek, vagy már kicsúsztak belőle, de nem szállnak ki, nem adják fel, mennek a célig. Ők már extra gondoskodásban részesülnek, van idő beszélgetni, van jég, van minden, amivel egy kicsit megkönnyíthetjük a célbaérésüket.

Aztán szép lassan ők is elfogynak, elmegy az utolsó két versenyző is, mi pedig összepakolunk, összeszedjük a maradék szemetet. Lassan indul az Irongirl, más frissítőkkel, más útvonalon.