Vagyis a híd még most is van és lesz is még sokáig, de holnap visszaadják az autósoknak és villamosoknak, vagyis már nem lesz ugyanolyan, mint ami a nyáron volt.

Van nekem ez a fixációm a folyókkal meg hidakkal. Úgy általában rajongok a vízért, imádom a tengert is, hogy sós, hogy érzem az erejét, belegondolni a mélységébe. Ugyanígy vagyok a folyókkal, nem tudom elképzelni, hogy olyan városban éljek, ahol nincs folyó. Ezért járok a Kopaszira futni, a Dunához, látni, szagolni a vizet, ha nem lehet belemenni, akkor is. Ezért imádok átfutni a hidakon is, a folyó felett.

Ezen a nyáron Budapest legmeghatározóbb eseménye számomra a Szabadság-híd lezárása volt. Nem, nem a Red Bull AIr Race, nem a Sziget, nem augusztus 20., nekem biztosan nem.

Mert onnantól kezdve, hogy lezárták, átalakult az a híd. "Birtokba vették" a gyalogosok, bringások. De szerintem ennél több történt: megmutatta igazi arcát, betöltötte igazi szerepét az a híd. Összekötötte onnantól kezdve nemcsak a város két partját, de a benne élő embereket is. Olyan lett az a vasból és betonból épült, nem is túl szép építmény, mint egy park. Ott átsétálhattál, átfuthattál, áttekerhettél, de le is ülhettél, andaloghattál, szelfizhettél, csodálhattad a várost. Jó volt ott hajnalban vagy este jógázni, táncolni, piknikezni.

Arra jártam majdnem minden reggel bringával, volt hogy egy jógázó csoportba botlottam, és az ő dinamikájuk és gyakorlataik valahogy az én lelkemet is kisimogatták. Nem akartam beállni közéjük és nem is vagyok az a new age-es ezoterikus mókus - de az, hogy ők boldogok ott és akkor, egy hétköznap reggel, egy nagyváros közepén, abban, amit csináltak valahogy engem is azzá tett.

A hídon nem siettél, nem az volt a cél, hogy gyorsan átérj - mert jó volt ott lenni, élvezted, amíg tartott az a pár perc, amit ott töltöttél. Kikerülted a földön ülőket, az andalgókat, a szelfizőket, a várost bámulókat. Kicsit turista lehettél a saját városodban, és örültél, hogy kaptál és mutathatsz is valami különlegeset. Lelassultál és kiszakadtál a hétköznapokból, ha csak pár pillanatra is.

Ezért biztos voltam benne, hogy az utolsó szabad napon, amikor még a miénk a híd, arra fogok futni, búcsúzóul átfutok még egyszer rajta.

Már odafelé is gyanakodhattam volna, annyi apró csoda történt. Az autós, aki nemcsak átengedett a zebrán, de majdnem meg is állt, hogy biztonságban átérjek. Az üres Kopaszi-gát, ami csak az enyém volt. Hogy a rakparton arra gondoltam, milyen kár, hogy nem láttam a kék ivócsapokat, amelyeket nyáron szereltek fel a tűzcsapokra, hogy inni lehessen belőlük - és 10 méter után OTT VOLT EGY ILYEN, kéken világított a piros tűzcsapon, és működött, és ittam belőle, pedig nem is voltam szomjas.

Mire a hídra értem, már teljesen kisimult a lelkem, finoman sütött a Nap is. A híd félig üres volt, oldalt bringások egy csoportja, jógáztak, vagy tornáztak előzőleg, nem tudom. De a híd másik oldalán várt az igazi meglepetés - krétarajzok és üzenet vannak az aszfaltra rajzolva. Van, amin látszik, hogy gyerekek rajzolták, virágok, fák,bolygók és csillagok szép színes kavalkádja. Vannak szerelmes üzenetek, vannak üzenetek turistáktól a világ különböző tájairól. És vannak üzenetek csak úgy, bele a nagyvilágba, mindenkinek, vidd haza és használd és add tovább:

Elmossa majd az eső, elkoptatják majd az autók kerekei, de aki idén járt azon a hídon, az emlékét biztos sokáig őrizgeti még.

Mert idén nyáron azon a hídon kicsit mindenki boldog volt: a szembejövők egymásra mosolyogtak, belenéztek egymás szemébe vadidegenek, és ugyanazt az örömet látták visszaköszönni, amit maguk is éreztek.