"Baz'meg, Benes, úgy fest, ezt megcsináltad" - ez a gondolat hasít belém 5 óra 50 akárhány perc futás után, a 49. körben a Velencei-tó mellett a nádasnál, és ettől kezdek el úgy bőgni, hogy már abba se tudom hagyni a hátralévő másfél meg egy kicsi körön. Mert itt már tutibiztos volt, hogy megvan az ultra táv, és szinte biztos volt, hogy megvan az 50 kör is, amit terveztem.

Arra nem emlékszem, hogy mikor döntöttem el, hogy 6 órást szeretnék futni, valamikor tavaly. Direkt őszi versenyt néztem ki magamnak, hátha akkor már kellemesebb lesz az időjárás. Ez mondjuk nem jött be, mert a verseny napjára 28 fokot jósoltak, de állítólag volt az 31 is.

A velencei pálya egy 1 kilométeres kör, ezen zajlik a 6, 12 és 24 órás verseny. Ehhez kell egyfajta különös perverzió, készültünk is rá a Bikás parki futásokkal (750 méteres rekortánon futottunk 3 órát), de valójában ez okozta a legkevesebb kihívást. Nem volt para újra és újra kimenni a körre, sőt direkt jó volt, hogy 6 percenként elfutottam ismerősök mellett. 

Az biztos volt, hogy Gabi lesz a supportom, az első UB-n azt mondta, ha valaha ultrázni fogok, ő jön supportolni. Most szaván fogtam, de nála jobbat el se tudok képzelni, szerintem gondolatolvasó és varázsló egyben. Szilvi is szól a héten, hogy jön, neki is nagyon-nagyon örülök, ha bármi történne, bízom benne, hogy helyre tudja bennem rakni, és a lelkemnek is jót tesz, ha ő ott van. 

Szombat reggel 8-kor indulunk, előző este összepakolok mindent, csak olyan apróságokat felejtek el, mint váltónadrág, tusfürdő. Szerencsére még reggel eszembe jut, be tudom időben dobni. A frissítés oké, csak kipróbált cuccokat viszek. Saját iso, Coca-Cola, víz, 3 gél, gyümölcspüré, ropi, olívabogyó, sajt, paradicsom, só, vésztartaléknak vaj és kenyér. Van nálam csoki és fehérjeszelet is, de ez csak a verseny utánra.

Előző este még edzőbá is ad egy kis biztató útravalót, ha ő mondja, hogy képes vagyok rá, neki el kell hinnem.

Külön zsákban vannak a futócuccok, amiket lehet, hogy át akarok majd venni: térdnadrág, trikó, másik cipő, másik zokni. Egyébként rövidnadrágban és pólóban tervezek indulni, cipő a jól kitaposott Saucony. 

6-kor szól az ébresztő, hogy legyen időm nyugisan készülődni, reggelizni - semmi extra, egy nagy bögre kávé, 2 szelet vajaskenyér, fél liter víz. Sajnos hasmenésem van, próbálom az izgalomra fogni, de érzem, ez nem az, valami nem oké a gyomrommal. Meg mindenféle pszichoszomatikus fájdalmaim vannak, de ezekkel nem foglalkozom, ez csak hiszti.

Gabi 8-ra jön értem, kicsit korábban érkezik, így korán leérünk, fél 9-re, még elég hűvös van, de amúgy is halálra vált vagyok, nem tudom, mi lenne nekem a jó. Már vannak jó páran, Hankáékkal rögtön összefutunk, váltunk pár szót, átvesszük a rajtszámomat. Na ez se megy simán, mondom a nevem, nem vagyok a listán, pár percig keresünk, míg rájövünk, hogy a férfi listát nézzük. Ilyen mentális állapotban vagyok.

Körbesétáljuk a pályát, jó kis pálya a strandon, térkő, az egyik végén egy rövid kavicsos, fűcsomós szakasz. Úgy van kialakítva, hogy balra is, jobbra is fordulunk, így egyformán terheljük mindkét oldalunkat. Ezt még Szilvi is elégedetten nyugtázza, mert persze ezt is csak az ő kérdése után gondolom végig.

Kinézünk egy klassz kis helyet magunknak, hozunk egy sörpadot, kipakolunk, rendezkedünk, megjön Szilvi, ránk köszön Edit és ő is mellénk pakol le, most kísérő lesz, Berlinbe meg majd együtt megyünk. Megtalálom Esztit is, köszöngetünk az ismerősöknek, megismerkedek élőben is a Facebook-ismerősökkel, WC-zek, bemelegítek, és egyszer csak oda kell állni a kapuhoz, mert 5 perc van hátra, indulni kell.

Az már egy dolog, hogy Vangelisre indulunk, de a szpíker is olyan beszédet mond, hogy Esztivel hüppögve borulunk egymás nyakába. Kimondja azt, amit érzek, amit keresek ebben a versenyben. Arról beszél, hogy egy olyan útra indulunk, amin csak mi egyedül mehetünk végig, Itt lesznek a segítők, a stáb, segítenek minden körben, de végigmenni csak mi tudunk egyedül. Az meg már csak hab a tortán, hogy az elsőbálozókat minden távon megtapsolják.

Aztán visszaszámolunk és elindulunk. Ez már jó, futni már jó, ezt tudom csinálni. Megvan a terv a futásra, a frissítésre, edzettem rendesen, most egyszerűen csak végig kell csinálnom, amiért jöttem.

Nem, nem gondolok bele, hogy 6 órán keresztül ezen a pályán fogok körözgetni, csak a következő egy órára nézek előre. A terv, hogy 6 perces tempót megyek az elején, frissíteni sem állok meg, hanem kézben elviszem, max csak sétálok, amíg eszek-iszok. De az első másfél órában ezzel sem nagyon akarok foglalkozni, reggeliztem, ittam rendesen, ennek ki kell tartania sokáig.

10-kor indulunk, elég hamar meleg lesz, 1 óra múlva átveszem a pólót trikóra, itt még minden okés, vigyorgás van, 10 kör megvan, minden a terv szerint halad. 2 óránál ugyanígy, 20 körnél járok - csak épp azt felejtettem el, hogy a pálya 1050 méter hosszú, azaz 20 körönként plusz egy kilométert számolhatunk. Azaz az elején futottam egy 2 órás félmaratont. Gyorsabb vagyok, mint akartam, ráadásul meleg is van, meg is jön az "eredménye". Megeszem az egyik gyümölcspürét, be is görcsöl a gyomrom. Gabi rám is szól, hogy görnyedt vagyok, bevallom, hogy görcsölök, elkezdjük hát tolni a kólát. Ráadásul pisilnem kell, szerencsére sok a wc és kulturált, gyorsan lezavarom, más nem kell, így tolom a kólát, vizet, és futok. Van laufom, ennek örülök, mert szédülök is és bedugult a fülem, a következő fél óra szenvedés, de mozgásban vagyok. 4 kört futok, egyet sétálok, ez a deal magammal. A sétálósokon frissítek, és megmosakszom, van a pálya távolabbi részén egy csap, működik, isteni hideg, megmosom az arcom, lemosom a sót, bevizezem a karomat.

Iszonyatos mennyiségű biztatást, jó szót kapok a pályáról a sporttársaktól és a szurkolóktól is, elmondhatatlanul jól esik. Tartom magam a tervhez, 4 kör futás, 1 kör séta. Amikor Gabi mondja, megeszem, amit kell, a gélre iszok sok vizet és kólát, egyszer kérek ropit, és megyek folyamatosan.

A pályán a kapunál kint van egy óra, és a sátorban egy táblán látom, hanyadik kört fejeztem be. Számomra elképesztő, ahogy múlnak a körök, a 36-tól 40-ig totális másállapotban vagyok, mindent érzékelek magam körül, de nem fogom fel, hogy hol járok, mert csak a magam ritmusára koncentrálok. 

A maratonom kb 4.20 lett, ez nem olyan rossz, és innen még van 1 óra 40 percem a maradék 10 körre.

Ez viszont bevallom elég demoralizálóan hat rám, egyszerűen belustulok tőle, hogy ennyire sok időm van. Egyre többet dumálok kifele, panaszkodom, hogy fáj a bokám, cipőt cserélek, az első pár lépés pokoli, de aztán tök jó lesz az adidas boost. Gabi azt mondja valamikor, hogy "meglehet, ha akarod, meglesz ez". és ez a mondat annyira betalál, összekapom magam, mert AKAROM, igaza van, azért jöttem ide, hogy megcsináljam a célom, nem kényeskedni, kényelmeskedni jöttem.

Fáradt vagyok, fájnak a lábaim, amennyire kell több mint 5 óra után, a karjaim nehezek, de szinte alig dagadtak be, az izmaim jók, a derekamat érzem, de az se brutál, figyelek a tartásomra. A hasam okés a kólától, nem kell wc-znem se, mi a faszért ne futhatnék?! Vagy legalábbis haladhatnék normális tempóban.

Gabi és Szilvi aggódik, hogy sósat kellene ennem, szerintem nem, de egy fél paradicsomot jó sósan megeszek a kedvükért. Legközelebb hozok sótablettát, hogy ne aggódjanak :) Fogynak a körök, a hátsó, kavicsos részen töltöm ki a fáradtságból adódó dühömet, hisztimet, itt sétálok, a térkövön futok. Nem gondolok igazából semmire, mintha végig nem gondoltam volna semmire, annyira jó volt a pálya ritmusa, az egyik oldal hangos, a szpíkerrel, szurkolókkal, ismerősökkel, a másik oldal csöndes, nyugis, egyedül vagy, csak a többi futóval. A végén már a lépéseikről megismerem, ki köröz épp le.

És egyszer csak eljön a 49. kör fele, a nádas, én és a bőgés, és innentől már nem nézek senkire, mert nem is látok a könnyeimtől, csak megyek, eufória van és boldogság és futás, már csak egyetlen egy kört kell lefutnom, és ezt meg is teszem, ezt végigfutom, lassan, de végigmegyek, át a célkapun, Gabi ordít, hogy megvan, ránézek az órára, a táblára, hát futok tovább, Hanka gratulál, már mindenki tapsol, mindenki kiabál és gratulál, én még futok és bőgök és vigyorgok, és visszaszámolnak, és VÉGE! És nyakamban Gabi, ő is bőg, és Szilvi és ő is, és hiába mondom, hogy büdös vagyok és izzadt, csak ölelgetnek, és vigyorgunk, és mindenki tök boldog. Állok a pálya szélén, a 12 és 24 órások mennek el mellettem és gratulálnak. Megvárjuk, hogy lemérjék a tört körömet, leadom a chipet, a cipőt már rég levettem, most végre beleállok a tóba, jéghideg és a legjobb dolog, amit valaha éreztem. Állok a Velencei-tó jéghideg vizében, és boldog vagyok.

Innentől még kb 1 óra, mire összekészülünk, letusolok, elkapom Esztimet, aki a maga útját járta végig ezen a versenyen, gratulálok  a többieknek.

Gabi belémdiktál egy gulyáslevest, hoz nekem kávét és palacsintát, váltunk pár szót Hankával, és elindulunk haza.

Igazából nem fáj semmim brutálisan, nem görcsölök be, egyetlen vízhólyag lett a lábamon. Éjjel nem sokat alszom, csak félálomban forgolódom, fel kell majd dolgoznom ezt az élményt.

Vasárnap pedig WizzAir félmaraton, sok jó ismerősnek ígértem, hogy kimegyek szurkolni, ott a helyem.