Poéngyilkos leszek: életem legnagyszerűbb élménye lett az első maratonim, 4 óra 14 perc tömény boldogság, hol sírva, hol nevetve, de csakis a boldogságtól és meghatottságtól. Holtpont, "fal" és másnapi merev tagok nélkül.

Nem indult szépen a reggel, a régóta ígért eső megérkezett, bentről, a szobából egész félelmetesnek hangzik. Fogalmam sincs, miben fussak, ezért jó sok cuccot beteszek, legyen váltás, hideg-meleg, minden. Váltócipő és váltózokni is jön (2 pár). Van ruhám a maraton utánra is, törölközőt persze elfelejtek betenni.

Korán kiérek a Hősök terére, az eső miatt csak kevesen lézengenek kint, a szpíker persze próbálja tüzelni a hangulatot, kevés sikerrel. Kicsit lődörgök, a cipőm azonnal beázik, és szinte azonnal hív Zoli is, hogy merre vagyok. Kijött ő is korábban, megvárja velem a rajtot, aztán visszajön a befutóra. Nehezen ismer meg, muszáj rákiabálnom, hogy "a piros Teletubbie vagyok!", ami igaz is, a futópulcsim kapucnija nem túl előnyös, de szinte mindenki ezt viseli. Kivéve azt a srácot, aki nemes egyszerűséggel egy fehér műanyag zsákba öltözött, helyszínelőnek vagy ivarsejtnek, ezt nem tudjuk eldönteni. (Innen a cím ;) )

Üde színfolt a lengyelek érkezése, hatalmas hangzavar, ünneplő, boldog tömeg, pedig zuhog az eső, szürke minden, ők mégis örülnek. Meg az olaszok, ők is vigyorognak. Valahogy eltelik az idő, kétszer elmegyek pisilni, átöltözök, és majdnem le is késsük a rajtot. Már nem férek be a rajtzónába, a kordonon kívül várakozok, mindegy, ennél idegesebb már úgysem lehetek. 

Örülök, hogy száraz a cipőm és zoknim (az Adidas és a kabala), a caprinadrág jó, felül pedig rövidujjú és széldzseki, futósapka. A kesztyű az utolsó pillanatban visszaadom Zolinak, jó döntés, nincs hideg, az eső is eláll (az akarat ereje?). Végre elindulunk, 11 perc 25 másodperc, mire eljutunk a rajtkapuig, már itt meghatódom, ilyen még nem volt. Rengeteg a szurkoló, különlegesnek érezzük magunkat, maratont futunk, mindenki másképp néz ránk. Vagy csak beképzelem?

Az első km 6.15, jó lesz ez. Valahogy nincs akkora tömeg az Andrássyn, mint a Wizz Airen volt, vagy csak engem nem zavar annyira, tökéletesen, szépen lehet haladni, előzni. A 4.30-as iramfutókat is könnyedén megelőzöm, pedig jókora tömeg halad velük. Nekem lassú a tempójuk, ha úgy alakul, majd utolérnek - de bízom benne, hogy nem találkozunk többet :)

Az első frissítőt kihagyom, de itt is látszik, más ez a tömeg, aki vesz valamit, félreáll, oldalt sétál, engedi elhaladni a többieket.

Én a távot és az útvonalat fejben 4 részre osztottam, 4x10 km, plusz a desszert :) Az első etap az Árpád hídig tart, a 2. a Gellért térig, a 3. a Szent István park, a 4. a Szépművészeti. Mindig csak az adott tizesre koncentrálok, nem nézem, mi lesz utána. Van nálam 2 gél, ezt a 20. és 30. kilométernél tervezem megenni, ahol van frissítőpont és főleg víz. 

A cél az, hogy minél később kezdjek el belesétálni, mert onnan vége, akkor már feladtam fejben. Futni jöttem, nem sétálni, ehhez próbálom tartani magam.

Az idő ideális, néha csepereg, de nincs szél, a rakparton kapunk egy-két lökést, de az még kibírható, nincs hideg sem. 

A szurkolóktól időnként teljesen meghatódom, igyekszem minden kinyújtott gyerekkézzel pacsizni. 

Iszonyú gyorsan telik az idő és a kilométerek, már a 20. környékén járok, meglátom Erát és Katát a rakparton, persze nekem háttal sétálnak, integetek, mint az őrült, kiszúrnak, rázzák a speciálisan nekem, nekünk készített táblát, fotóznak, majd a Szabadság-hídnál várnak. Vigyorgok, de megint könnyes a szemem kicsit. 

(Valahol a 20. km környékén)

Kopaszi, fordító, váltópont, frissítés, ismerős táj, és már 24-nél vagyunk, de hogy a fenébe?! Szabadság-híd, Eráék, vigyorgás, fotó, ordítás, éljen, éljen :) A Bálnánál megint fordító, óriási meglepetés: Zsuzsi és a két gyerkőce, ENGEM VÁRNAK, futnak velem párszáz métert, nem bírom ki, megint könnyezem, ez az öröm jön velem jó sokáig. Mindjárt 30-nál vagyunk, nagyon fura, de nem fáj semmim, gondolkozom, hogy megegyem-e a második zselém, de győz az ész, addig kell frissíteni, amíg még nem érzem éhesnek, szomjasnak, fáradtnak magam, hogy ne is legyek az. Letolom, iszok rá, vágtatok (de tényleg, simán mennek a 6-os kilométerek) tovább a sziget felé, ott lesz a tesóm, alig várom, hogy lássam. 32, innentől ismeretlen terepen járok, ennél többet nem futottam még. De mi van velem, nem fáj semmim, nem vagyok fáradt, testileg-lelkileg egyben vagyok. Nézem a szigeten a kilométertáblákat, 34, ITT VANNAK, persze nem látnak, kifutok hozzájuk, vigyorgok, mint a vadalma, kapok kólát, 3 korty, olyan, mint a manna. Azt hazudják, jól nézek ki, mondom, jól is vagyok, és tényleg, nem hiszem el, de nem fáj semmim továbbra sem, nem vagyok fáradt. 

(Így ment ez végig)

Kifutok a szigetről, leelőzöm Emőt, fájó szívvel otthagyom, látom Miksát, ő sem fut, nem jó látni ezt, de én megyek tovább, jól vagyok, ha megállok, ki tudja, el tudok-e újra indulni.

Szokásos kavargás az Alkotmány utcánál, utolérem Gusztos Péteréket, tavaly egészen más volt, akkor ők suhantak el mellettem, most én tudok előzni, persze előtte váltunk néhány szót, Péter megszorítja a kezem, iszonyú fontos pillanat ez, nyelem a könnyeimet, azt mondja, jó formában vagyok, büszke rám. Amikor a csapata meghallja, hogy első maratonom, hatalmas biztatást kapok. Nem nézek vissza, csak integetek, folyik a könnyem. 

Hallom, hogy közeledik a  Nyugati felüljáró, a Bátor Táborosok iszonyatos szurkolást csapnak, mindig, mindenhol, de itt különösen, És itt van Anna, megígérte, persze, hogy itt van, pacsi, vigyorgás, azt ordítja utánam, hogy innen már meglesz!

Basszus, hátborzongató, már csak 4 kilométer, és bent vagyok, és még mindig nem fáj, nem szúr, nem fáradt. Mi van velem?!

A Szépművészeti után még egyet fordulunk, öröm, hogy nem kell elmenni a Kacsóh Pongrácig, simán befutunk a ligetbe. Zoli azt mondta, itt már ne sétáljak, ezért nem is frissítek, csak megyek, mint a gép, majdnem el is futok mellette. Én azt ordítom, boldogan, hogy "nem sétáltam bele, egyszer sem"! Ő meg azt, hogy "megcsináltad"! Két hülye, de komolyan, totális endorfin- és adrenalinfröccs, innen már hajrázok, itt már minden mindegy, elfogyhat a levegő, begörcsölhet a vádlim, bármi.

Semmi ilyen nem történik, viszont bemondják a nevemet, sírás, rívás, öröm. Futok tovább, futok az éremig, Zoliig, egymás nyakába borulva bőgünk és nevetünk egyszerre, ilyen nincs, hihetetlen, hogy ilyen lazán, könnyedén, fájdalom és erőlködés nélkül sikerült az első maratonom!

(Fotó: futofoto)

4:14 lett a vége, az álomidőnél 2 perccel több, de mindegy, belefér, majd legközelebb javítok :D

Zoli belök a masszázsra, igaza van, szuper érzés, és ott is csak dicsérnek, mennyire lazák az izmaim. Hazafelé még megvárjuk Eráékat, kicsit beszélünk, kicsit fotózkodunk, nagyon örülünk egymásnak és magunknak.

Az az igazság, ha kellene, még tudnék is futni, persze érzem a vádlim, az izmaimat, az ízületeimet, de koránt sem annyira, mint gondoltam. Másnap sincs szó merev tagokról, simán mozgok, kicsi izomláz, kicsit a bal csípőmet érzem, de ennyi. A kompressziós szárat hordom pár napig, kedden meg már futok is, 4 és fél kilométer t :)

Most 3 hét regenerálódás, aztán év végééig már lazázás, csak épp annyit, hogy meglegyen a 2015 km. Jövőre meg.... esetleg egy újabb maraton, valami különleges helyszínen ;)