A felhők fölött mindig kék az ég - közhely, de mivel már hetek óta tart a trutymós, ködös, szürke idő, alig vártuk, hogy ismét meglássuk a Napot. Ehhez pedig elég magasra kellett mennünk, mi Galyatetőt választottuk. Ide szerveztek bejgli égető közösségi futást december 27-re. A táv 16 km, de ami a kihívás benne, a 940m szint. Az útvonal jelzett turistaútvonalon haladt végig. A K jelzésen indultunk, majd a Rudolf-tanyai elágazás után nem sokkal balra letértünk a P+-re, ezen futottunk le Parádsasvárra. Visszafelé a P- jelzésen futottunk fel a Csór-hegy aljáig, ott rátértünk a K- jelzésre, azon vissza Galyatetőre.
A leírást az esemény Facebook oldaláról vettem, én ennyi jelzést és nevet nem tudnék soha megjegyezni. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy az útvonal ragyogóan követhető volt, a jelzések mindenhol jól láthatóak és egyértelműek voltak még nekem is. Az elágazásoknál mindig bevártak a többiek, így esélyünk nem volt eltévedni. Ráadásul azt is tudtuk, Parádig lefelé megyünk, onnan viszont vissza kell másznunk.
Sikerült igazolnom egy másik mondást is a futással, lefelé ugyanis gyáva voltam, felfelé pedig lassú :) Néha térdig gázoltunk a csúszós avarban, ami alatt vagy mély, cuppogós, agyagos sár volt, vagy csúszós, mozgó, imbolygó kövek. A lefelé elég meredek volt, így hát a visszafele is annak ígérkezett - és az is lett. El viszont nem estem, de így is térdig sáros lettem.
Viszont a köd fölött tényleg sütött a Nap, finom meleg volt, ahogy azonban ereszkedtünk ereszkedni, vissza a ködbe, lett egyre hidegebb. Fagyos volt a föld, az avar, a sár, a patak, amibe sikerült belelépnem. Alig vártam, hogy ismét kiérjünk a ködből, és a finom melegben futhassak/mászhassak.
A végére kegyetlenül elfáradtam, az utolsó 3 kilométer már kemény küzdelem volt, égett a fenekem, a vádlim, a combom már órákkal előtte beállt a sok ereszkedéstől. A fejemben pedig folyamatosan, végtelenítve ment az Örömóda, fogalmam sincs, hogy miért, nagy megkönnyebbülés volt, amikor időnként felváltotta az Amúri partizánok dala, de így is majdnem az őrületbe kergettem magam :)
Természetesen én voltam végig a csoport végén, de nagyon kedvesen és türelmesen bevártak mindig, az utolsó 5 kilométeren kaptak szabad kezet, onnan már mehetett, aki ahogy tudott.
A kilátás egészen csodálatos volt, minden fáradtságot, kínlódást megért:
Még azt a pokoli izomlázat is, ami azóta a combjaimban gátolja a normális járást. Pedig már ráfutottam és nyújtottam is rendesen.
Azt hiszem viszont, hogy a karácsonyi bejglit valóban sikerült elégetnünk ott a hegyen.
