Az egész úgy kezdődött, hogy a PB-s balatoni félmaraton utáni oxigénhiányos és endorfintól túlcsorduló állapotban igent mondtam Reninek arra az ötletére, hogy csináljuk meg idén a BSI Félmaraton Mániát. Én egyszer már nekifutottam, de akkor a nyári K&H előtt lesérültem, így akkor nem sikerült, azóta meg nem foglalkoztam vele.

Ezért aztán egyértelmű volt, hogy megyünk a BSI új rendezvényére, a Zúzmara Félmaratonra, ami a Hungexpóról indul, és a lovin is átfut - háromszor, mivel 3 körös a verseny. Persze közben megnéztük, és nem is kellett volna itt is indulnunk, mert a balatoni is télinek számít, de a jegesmedvés logónak nem tudtunk végül ellenállni. 

Én futok télen is, ezért ez tényleg jó ötletnek tűnt, egy klassz kis vasárnapi edzésnek, amiért gyönyörű érmet, és cuki pólót is adnak.A körözést mondjuk utálom, a szigeten is maximum kettőt, ha jó a társaság, hármat tudok bevállalni, de gondoltam, a hármat itt is kibírom valahogy, a három még nem olyan sok.

Közben kiderült, hogy Reni nem jön a félmaratonra, fáj a sarka. Először még rábeszélem a 7 kilométerre, de végül úgy dönt, kihagyja az egészet. De lélekben velem lesz, ígéri. 

Az időjárás csodásnak ígérkezik, viharos szelet, -13 fokot és 25 cm havat jósolnak egy héttel a verseny előtt. Mire oda jutunk, addigra persze enyhül az előrejelzés, hóról már szó sincs, -4-5 fok lehet, a szél sem erős. A talaj viszont helyenként fagyott, helyenként lósz@ros, helyenként sáros. Választhatsz, melyiken akarsz csúszkálni.

Nem sietek, kb fél órával a rajt előtt érek ki, a ruhatárnál gyorsan végzek, a toitoi-nál sincs még sor. Kicsit lődörgök, kicsit nézelődök, aztán már kezdődik is a bemelegítés, utána besorolunk a rajtzónákba, és már indulunk is. Az AC/DC Highway to hell című számára, amit elég helytállónak is érzek. A 20 fokos csarnokból kifutunk a mínuszokba, ráadásul az aszfalt csúszik is, sok helyen csak totyogunk, legalábbis én. 

Az első kört az ismerkedésre szánom, mármint a pályával, nem a többiekkel. Igyekszem kitapasztalni, hol mire kell figyelni, melyik szakaszt fogom szeretni, melyiket kevésbé. Az biztos, hogy végig nagyon kell a lábam elé nézni, mibe lépek, min csúszok meg. Az első körben még nézem az órám, szeretnék stabil 6 perceseket futni, nem lóverseny ez (hahaha), hanem egy edzés nekem. 

A pálya érdekes, van benne aszfalt, jeges, keményre fagyott föld zúzmarával, sáros föld, ami helyenként fagyott. Viszont ilyen szurkolóink csak itt lehetnek:

(Fotó: BSI)

Azért meglepődök, amikor először rámnyihognak, de csodaszépek. Van kint egy frissítőpont is olyan 4,5 km környékén, le a kalappal az önkéntesek előtt, osztják a vizet, izot, és közben még bíztatni is van erejük. Én simán kockára fagytam volna a helyükben.

Kicsit gyorsabb vagyok az első körben a tervezettnél, de nem vészesen, átvillan a fejemen, hogy esetleg megint lehetne kockáztatni, de leteszek róla. A kör végén befutunk a csarnokba, jó sokan szurkolnak, ez jó érzés, de aztán megint ki kell menni, még 2 kör, és én tényleg azt érzem, hogy kiállok a fenébe, kit érdekel ez az egész?! De aztán lenyelem a hisztit, úgy döntök, a második kört csak túlélem, nem törődök semmivel, csak futok, utána pedig csak egy kör lesz hátra. Ez a köröm a legjobb, gyorsan el is telik, gyorsulok is, jól is érzem magam. Iszok egy kis vizet, de csak kicsit, a mínuszok miatt meleg víz van a pohárban, aminek az élettani hatása nem kedvez a futásnak.

A harmadik körben izot iszom, abból is csak egy kicsit. Itt tudatosan figyelek megint az időre, ne legyek túl gyors (magamhoz képest :) ). Kocsis Árpád jön szembe az 5. kilométer környékén, rámosolygok, azt mondja, "innen már végig mosolyogva'", hát rám is fagy az a mosoly, de már mindjárt vége, már csak arra figyelek, hogy a mögöttem futó birodalmi katonának öltözött fiúval egy befutóképre kerüljek, ez lenne minden idők legmenőbb befutója szerintem, de leelőz, merészebb a jégen, ami a befutóhoz vezet. 

Az időm így is remek (nekem) 2:04:29, ennyi volt az első Vivicittám is, az jut az eszembe, mennyire más vagyok már, mennyire más a futáshoz való viszonyom is.

Az érem csodaszép, kicsit sétálok levezetésként, gyorsan átöltözöm, és indulok is haza - csakhogy a csarnokból a pálya egyetlen fordítópontjánál tudsz kijönni, ott szembesülök vele, hogy még van, aki a pályán van. Nem tudom otthagyni őket, megállok, tapsolok és biztatom őket. Néha más futók is megállnak egy rövid időre, ők is odakiáltanak. Látok sok-sok hálás, kedves mosolyt, sok-sok küzdelmet, néhány elgyötört, fájdalmas arcot. Nem tudom, milyen lehet három órán keresztül futni a félmaratont, de tudom, mennyire lehet futás közben szenvedni, ha valami nem úgy jön ki, ahogy tervezted, megsérülsz, bármi. Látom, hogy így vagy úgy, de mindannyian küzdenek, szeretném, ha tudnák, látom és elismerem a teljesítményüket. Tudom, mennyit számít egy "hajrá" sokszor egy ismeretlentől, egy pacsira kinyújtott gyerekkéz, egy a fagyban/hőségben/esőben is kitartó szurkoló. Bár nagyon fázom, ott maradok, míg az utolsó futó is rá nem fordul az utolsó pár száz méterére, és nagyon boldog vagyok, hogy láttam őket, és szurkolhattam nekik.

(Fotó: Gajdos Mihály)

Update: közben kiderült, hogy Renáta nem fogja tudni idén megcsinálni a Félmaraton Mániát, a sarokfájás sarkantyút jelzett, a térdében pedig porckopás van, így eltiltották a futástól. Függőségre való tekintettel heti egyet engedélyezett az orvos, de szerintem csak azért, mert félt tőle. Így már csak miatta, érte is muszáj megcsinálnom a magam FM-jét. #renátasarkantyúja