Ma 28 km volt az előírt adag, és bevallom, nagyon nem fűlt hozzá a fogam. Múltkor a 22 (24 volt az) se ment jól, most azért jobban osztottam be a heti futásokat, de a lábaimban érzem a biciklit, a futóklubos edzést, és utána a jó kis tempófutást.

Legalábbis erre fogom, hogy nehezen indulok el, aztán be. Bár tudom, hogy a futásaim első 3 km-e csak az ismerkedés, akkor derül ki, milyen lesz az aznapi. Ezen csak át kell esnem, utána elválik, mi lesz: szenvedés vagy futás.

Sőt, azt is megtapasztaltam, ha az eleje jó, akkor a végén szenvedek meg vele.

16 fok van, klassz futóidő, de tudom, hogy mire visszaérek, meleg lesz, így ennek megfelelően is öltözöm. Viszek frissítést is, Aptonia gyümölcspüré és szőlőcukor, víz lesz a szigeten, a Kopaszin és út közben is tudom már, hol van csap.

Az utat megint 3 részre osztom: ki a szigetre, ott egy kör, aztán haza. 12-5-11 km. Csak egy-egy etapra koncentrálok, csak az számít, ami utána van, azzal nem foglalkozom. 

Odafele átfutok a Szabadság-hídon, sose fogok betelni vele, hogy üres, hogy nincs autó rajta.

Megunhatatlanul gyönyörű Budapest

Sok minden jár a fejemben, és igazán semmi se. Nem tudok visszaidézni egyetlen gondolatot sem, amit ott találtam ki, ami foglalkoztatott. Apróságok igen, hogy hol igyak, korog-e a gyomrom, kell-e wc-zni. De a futáson kívül más nem.

A szigeten frissítek, itt csak egy kör. Ebbe a "csak"-ba kapaszkodom mindig, nekem kell ez a csak, mert én nem szeretek a szigeten futni. Nem tudom, miért, talán mert haladni szeretek, nem körbe-körbe menni. A körözős versenyeket se szeretem, épp ezért. De most csak egy kör, az bármikor megy. Pedig a sziget jó, van víz, felfestve a kilométerek, pontosan lehet tempót futni. 

És itt, a 4. kilométernél (ami nekem a 16-ig) üt be a felismerés, hogy 1. ez egy jó futás 2. minden rendben 3. van egy cél, amiért ezt most csinálom.

Banálisan hangzik, de tisztán érzem, ahogy megtalálom magamban a motivációt. Mert nyűglődöm, mert megy fejben a hiszti, hogy fáj, meg unom, meg sok van még, meg megállok, meg elegem van, meg hülyeség itt küzdeni.

De késélesen belémhasít, hogy ezt itt és most azért csinálom, hogy ősszel jó legyen. Hogy ősszel majd a maratonon megint minden úgy legyen, ahogy szeretném. Hogy ott és akkor egyben legyek, testben és fejben, hogy erős legyek, és biztos abban, hogy belepakoltam azt a munkát, amit kellett.

Mert nekem kell. Nekem az nem úgy van, hogy odaállok, aztán lefutom. Nekem a maraton még mindig kihívás, és csak akkor megyek neki, ha tudom, hogy le tudom futni. Végig.

És ahhoz itt és most ez kell, ez az edzés, ami felkészít rá. Fejben és testben. Majd elővehetem közben ezt az érzést, hogy volt ilyen is, amikor nem volt kedv, nem akartam, de megcsináltam. 

Ebből lehet erőt meríteni, ha kell majd.

És ettől jóvá vált ez a futás. A csinálástól, attól, hogy mentem tovább, jóvá vált. Célja lett és értelme.

És nem, ettől nem lett könnyebb a hazafele út. De edzésen el lehet fáradni, ott bele lehet sétálni, gyakorolni a frissítést.