Ma megint nem ment a futás... Persze mit jelent az, hogy nem ment? Mert 6 perc körüli kilométereket futni azért nem olyan rossz. De közben az érzés nem volt az igazi. Fájt, kellemetlen volt, lassúnak és nehéznek éreztem magam. 

Zoli kérdezte is, hogy megint megvan-e? (Vele futottam a 30 km-t ugye, emlékszünk...). Mondtam, hogy nem, csak tegnap futottam. Elég sokat. Közel 21 (20,8) km-t. 2 óra 1 perc alatt. Amiből az utolsó 9 km-en 5:37-es ezreket mentem.

...

Egy kicsit emésztgettük ezt az információt, hogy gyakorlatilag megfutottam életem legjobb félmaratonját tegnap, csak úgy, magamnak. Aztán úgy döntöttem, nem is kínzom ma túl sokáig magam, így egy Népsziget oda-vissza elég is lesz :)

Az idei Coca-Cola Női Futógála nagyon jól sikerült. Végre egy kis sikerélmény :) Az idő épp ideális volt, néha kisütött a nap, de az eső elmaradt. Tavaly az eső után nehéz volt a párában futni, idén jobb volt.

Az is kedvezett. hogy most a hosszú távon futók elölről rajtolhattak, a mezőny éléről. Én nem szoktam ott futni, nem vagyok túl gyors - de ez valami hihetetlen élmény. Ahogy látod a fordítóknál magad mögött a mezőnyt, magad előtt pedig a nyerteseket... Hihetetlen élmény volt, nagyon sokat adott. Az sem volt utolsó, hogy nem kellett kerülgetni a gyerekeket, a rögtön belesétálókat. Nincs velük semmi baj, egyszerűen csak élveztem, hogy idén futhattam minden távon, olyan tempóban, ahogy terveztem. Illetve hát egy picit jobban, mert a 17 km-t 1:38 perc alatt behúztam, ami 4 perccel jobb, mint amire számítottam, és vártam magamtól :) Minden távon a képzeletbeli álomhatár alatt értem be, szóval nagyon-nagyon klassz volt.

Aztán egy jó nyújtás Katus Attilával és Varró Gyuszival, és mehettünk is :)

(Fotó: Hatlaczki Balázs)

Hát ezt is kipipálhatom, ez is megvolt: az első verseny, amit feladtam. Óbudai Futófesztivál Félmaraton, 1 héttel a Vivicitta után.

Az a helyzet, hogy elbíztam magam. Azt gondoltam, hogy én már bármikor le tudok futni egy félmaratont, olyan nincs, hogy nem. A futókarma pedig bejelentkezett, mondván, kicsivel több szerénység, alázat és tisztelet a távnak. És a tempónak.

A januárom és a februárom nagyszerű volt futás szempontjából. Sokat és jókat futottam, gyűltek szépen a kilométerek, erősnek éreztem magam. Aztán jött a március, és alig futottam (167 km). Ráadásul 2 hétig beteg is voltam, épp a Vivicitta előtt. A verseny vasárnap volt, én szerdán mentem először futni, és majd belehaltam a 9 km-be. Igazán nem tudtam, mi lesz. Ott szerencsém volt, remek futóidő, okosan beosztva az erő (6 perces kilométerek) és minden baj nélkül végigmentem. 

Szükségszerű volt, hogy jöjjön a pofon.

Rá egy héttel Óbuda, itt már futottam kétszer, nem szeretem, 6 kört kell futni a gáton. Tavaly esett, majd a végére kisütött a nap, és elfogyott az oxigén a párában.Ott is szenvedtem, de akkor végigmentem.

Most viszont ezerrel sütött a nap, a rajt pedig délben volt. Egy kör 3,5 km, végig a gáton, árnyék alig. Ráadásul reggel futottam Petivel 2 km-t, úgyhogy az evés megint nem jött ki jól.

Elfutottam az elejét is, megint. Nem sokkal, de ebben a melegben ez is elég volt. 

A harmadik körben már volt minden, gyengeség, hidegrázás, lassulás. Azt hittem, frissítőtől frissítőig csak eltotyogok, de amikor a 3. körben úgy mentem át a kapun, hogy nem vettem észre a frissítést - akkor éreztem, hogy vége. 

Nagyon rossz érzés volt. Kiállni, kiszállni, feladni.

De kellett ez a kudarc, és jó, hogy most jött. Még van idő felszívni magam októberre, a maratonra.

Az új edzésterv már ott figyel a falon. Holnap hajnalban pedig csak azért is elmegy, és lefutom azt a 21 km-t.

Nem állítom, hogy könnyű volt ma felkelnem. Az óraátállítás miatt elveszett egy óra nagyon tud hiányozni, ha hajnali 5-kor csörög az óra. 

Nem állítom, hogy nem volt hideg. 4 fok akkor se finom, ha tudom, hogy pillanatokon belül fel is melegszik a levegő.

Nem állítom, hogy nem fájt. Mármint a lábam, a bokámban, térdemben érzem, hogy sokat futottam mostanában.

Csak azt mondom, hogy baromira megérte. 

Örülök, hogy ez a 15 km is a lábamban van.

Örülök, hogy jártam hajnalban a Kopaszin, mert az a csend és nyugalom, a levegő illata leírhatatlan.

Örülök az ismeretlen sporttárssal váltott pacsinak.

Örülök, hogy akkor értem haza, amikor Peti felébredt.

Futni jó.

Futottam egy félmaratont. Ráadásul tájékozódásit. És nem tévedtem el, viszont megint megállapítottam, hogy nagyon jó erőben vagyok.

Az úgy volt, hogy Péterék (Gusztos Péter, Suhanj Alapítvány) megcsinálták a Kvázibárki futóközösséget, mert szerintünk kvázi bárki fel tud kelni hajnalban, meg felfutni a Gellért hegyre, meg lefutni egy félmaratont. Szerveznek különböző edzéseket, közösségi futásokat. Ilyen volt most március 15-én a Kvázibárki Félmaraton és Maraton. Az útvonalat aznap tudod meg, nincs nevezési díj, se frissítés, se útvonalbiztosítás. Aki itt indul, az tuti, hogy csak és kizárólag a futásért csinálja. Vagy ezért a szépséges "rajtszámért":

Szóval vasárnap 5-kor csörög az óra, előtte nem sokat aludtam, mert Peti éjjel összehányta a szobát, utána már nem tudtam visszaaludni. De ez nem verseny, jobban félek az eltévedéstől, mint a fáradtságtól. Pedig az itiner részletes, a gps trackkel együtt teljesen használhatónak és követhetőnek tűnik a szobából:

Rajt: Pilvax köz és Petőfi Sándor utca sarka.

Útvonal

A Petőfi Sándor utcán kifutsz a Ferenciek terére, ott jobbra fordulva indulj az Erzsébet híd felé. A Váci út magasságában lévő zebrán menj át a túloldalra. A hídfő alatt átfutsz a Petőfi térre, majd az Apáczai Csere János utcán egészen az Eötvös térig. Fuss át a Lánchíd pesti hídfője alatti kis alagúton, majd a villamosmegállónál lévő lépcsőn menj fel az Akadémiához. Az Akadémia előtt elfutsz, majd jobbra fordulsz és a szálloda előtt haladva megkerülöd a teret, kifutsz a József Attila utcára.

A József Attila utcán futva megkerülöd az Erzsébet teret, jobbra fordulsz a Deák felé. Innen a kiskörúton futsz hosszan, egészen a Kálvin térig, ahol jobbra kanyarodsz a Kecskeméti utcára. Az Egyetem téren az ELTE jogi kari épülete után balra fordulsz, Papnövelde utca. Innen az első utcánál újra balra, Veres Pálné utca. A következő utcánál megint balra, Szerb utca. A második utcán - Királyi Pál utca - jobbra fordulsz, kimész egészen a kiskörútig. Átkelsz a körúton, a Lónyay utcán folytatod.

Balra fordulsz az Erkel utcában, majd jobbra a Rádayn, amin hosszan haladsz, egészen a Boráros térig. Átfutsz a Petőfi híd jobb oldali járdáján. A híd után egyenesen mész tovább az Irinyi József utcán, egészen a Budafoki útig, ahol jobbra fordulsz. A Budafokin majdnem a Gellért térig mész, közvetlenül előtte van balkézre felfelé egy kis utcácska, a Csiky, ezen felmész a Bartókra és balra fordulsz, a körtér felé. Elfutsz a Móriczra, ahol jobbra átkelsz a Villányira.

A Villányi úton a Budaörsi útig futsz, majd azon tovább haladva a BAH csomópontnál jobbra fordulsz, hegynek fel, a Hegyalja úton. A Hegyalján egészen a Sánc utcáig mész, a legendás Mambó bár előtt balra átmész az úton a Tabán felé. Itt figyelj, nem a szemben lévő Czakó utcán, a sporttelep mellett, hanem a zebra után balra tartva, majd az első utcánál jobbra fordulva a Tigris utcán kell tovább haladnod.

Tigris utca hosszan, majd a Naphegy utcán balra és kiérsz a Mészáros utcára. A Duna felé fordulsz, Mészáros utca, Krisztina tér, Alagút utca, át az Alagúton. A körfogalomig fuss el az alagút után, menj át a túloldalra, indulj vissza az Alagút felé, jobbra fel kell haladnod a Hunyadi János utcán. Ezen kanyarogsz fel a Várba.

A Dísz térnél jobbra fordulsz az Úri utcán. Arról jobbra a Szentháromság utcán. Átvágsz a Szentháromság téren, balra tartva a Hess András téren át a Táncsics utcára jutsz. A Bécsikapu térnél jobbra fordulsz, az Ostrom utcán folytatod, azon kijutsz a Batthyány utcára. Jobbra fordulsz, ezen mész egészen a Batthyány térig. Ott jobbra fordulsz és a Fő utcán folytatod.

A Fő utcán egészen a Clark Ádám térig mész, jobbról kerülöd a körforgalmat, átfutsz a Lánchídon, itt jobbra tartva újra a József Attila utcán futsz végig, de az Erszébet téren most az Andrássyra váltasz, azon futsz egyenesen a Hősök terére.

Félmaraton cél: Hősök tere.

Csak hát én vagyok az, aki a Király utcában is képes eltévedni, szóval izgulok. 

7 előtt nem sokkal már gyülekezünk szépen, rövid eligazítás, besorolunk, először a maratonisták, aztán mi, fordított erősorrendben - ez úgyis borul az eltévedések miatt.

Én hamar magamra maradok, nem is bánom, mindig látok előttem, mögöttem futókat, a leírást szépen tudom követni. Izomlázam van még a pénteki trx-től, úgyhogy nem száguldok, de haladok kellemesen. A város még alszik, csak az ünnepre készülődnek, rengeteg a rendőr, az a kevés ember, aki lát, megbámul minket, kérdezik, milyen verseny ez. 

(fotó: Máthé Zoltán)

Budán kicsit eltévedek, jellemző, benézem a Budafoki utat, de ez már hazai pálya nekem, kikeveredek a Bartókra, újra irányba állok. Szépen haladok, nem vagyok se éhes, se szomjas. Nem viszek amúgy sok mindent, a hátizsákban kb 3 dl víz, egy fehérjeszelet és magnézium van. 

Valahogy minden olyan közel van, vagy csak nagyon jól haladok, jól érzem magam, először kb 1 óra futás után nézek az órámra, csodálkozom is. 

Tigris utca, örökre megjegyeztelek, imádtalak, hosszú voltál, csendes, kényelmes, magamba záródok, a Vár előtt feltöltődöm. A Krisztinánál utolér egy kóborló csapat, ők előttem indultak, de tettek bele némi kacskaringót és emelkedőt, így kerültem eléjük. Onnantól együtt haladunk, a lányokkal már a végéig, nem nagyon beszélgetünk, de jó, hogy együtt vagyunk.Az Alagúton átsprintelek, klausztrofóbiás vagyok, utálom. A Várba felfele se túl jó, van, ahol belegyalogolok, de a Dísz tér után már végig futok. 

Először a Lánchídon frissítek, két korty víz, de ez is inkább csak alibi, ha már cipeltem eddig a hátamon. A táskám egyébként ismét bizonyít, nem is érzem, hogy rajtam van, nem lötyög, nem dörzsöl, imádom. Mindjárt vége, kiérünk az Andrássyra, innentől folyamatosan gyorsítok, van bennem erő, bírja a lábam, a tüdőm, a hasam, magam sem hiszem, de úgy tűnik, az alapozás tényleg bejött. Nemcsak a sok-sok kilométer, de a plank, a gerinctréning, a trx, az otthoni erősítés. Most mind-mind engem szolgál, biztosan tartom a hátam, a lábam se fáj, a Nike 1000 km után is tökéletes a lábamon. 

Tökéletes befutó, célfotó, vigyorgás, boldogság, Péter szerint én már kirázom ezeket a félmaratonokat :) 

Az időm nem lett a legjobb, 2:20, de ebben volt egy gyors WC-zés, kétszer megálltam ránézni a telefonra, hogy otthon minden oké-e, és az emelkedőkön ugye sétáltam. A teljesítés mellett az volt a cél, hogy megtudjam, tudok-e bármikor 21 km-t futni. Úgy néz ki, tudok. 

Helló, maraton, lassan, de biztosan jövök.

Akkora sztár vagyok, mindenki engem fotóz :))

Még mindig sz@r. 5x3 perc, és úgy elfáradok tőle, mintha valami hihetetlen távolságot futottam volna le. De hasznos, jó, szóval kell. 

Az első hétről nem írtam, de most összefoglalom az első kettő tapasztalatait.

A legmeglepőbb, hogy nem érzem nehéznek. Ha alaposan átgondolom, megszervezem és bekészítem, mikor mit fogok enni, akkor teljesen jól tartható az étrend, és nem is érzem magam éhesnek. Akkor van baj, ha valami közbejön, valahol megcsúszom időben, és nem akkor eszem, amikor kellene. Meg hát nem tudok nap közben beugrani és bekapni valahol valamit. Nincs péksüti, nincs pizzaszelet, nincs junkfood. Nincs édesség, ha rágcsa kell, akkor répa, alma, maximum magvak aszalt gyümölcsökkel.

Az is fura, hogy nem hiányzik az édesség. Sajnos tényleg kényszerevő vagyok, ha stressz ér, akkor kívánom a legjobban a csokit, de most mégis sikerül megállnom. Legfeljebb pótlom sovány túróval és banánnal. Édes, de mégsem cukros.

Ma megsütöttem a kedvenc paleó sütimet, mákos-banános, ez is segít majd a vágyakozás legyőzésében. 

És holnap megérdemelt csalás nap :) Úgy várom, mint egy gyerek, de még nem tudom, mivel fogok bűnözni :) Talán gyümölcsjoghurttal...

Idén megint megcsinálom a tavaly bevált diétámat. 6 hét a Vivicitta előtt. Nincs kenyér, rizs, krumpli, tészta, édesség, cukor, alkohol (mondjuk az egyébként sem), kávé is csak napi 2. Lefotóztam magam előtte, meg majd a végén is, kíváncsi vagyok lesz-e különbség. De a fotót nem mutatom meg, hacsak a végére nem leszek szálkás izomzatú, feszes húszéves :D

Viszont a vacsorámat megmutatom, mert bár diéta, lehet klasszakat enni:

Van itt sajt, sonka, tojás, saláta, paradicsom, uborka. Kicsi tányéron, hogy soknak tűnjön :)

Ma ezeket ettem:

Futás előtt: Kávé pici tejjel

Reggeli, futás után: Fél csésze zabkása, 1 banán

Tízórai: 5 dkg magvak (mazsola, mogyoró, dió)

Ebéd: 2 szelet rántott sajt, saláta, olíva, paradicsom, uborka, kávé pici tejjel

Uzsonna: 5 dkg magvak, 1 banán, 2 sárgarépa

Vacsora: a képen

Tavaly bevált a recept, most annyival könnyebb, hogy két ételszállítót is találtam, akiktől tudok olyat rendelni, ami beleillik a  diétába, így tudok finomakat és különlegeseket is enni.

Meg aztán lesznek megérdemelt csalás napok, amikor lehet egy finomsággal bűnözni - tavaly ez általában a kakaós csiga volt. Csak sajnos általában csalódást okozott, mert emlékeimben sokkal jobb volt az íze, mint a valóságban :D 

És hogy mit várok? Jó lenne megint 10 percet gyorsulni a Vivicitta félmaratonon :)))))

Ha már tél, ha már alapozás, akkor az elmaradhatatlan Valentin-napi Balboa. Nem nagyon tudok "jobb" mókát ezen a napon, mint lefutni 19 km-t 850 m szinttel. Jól hangzik, nem? Hát olyan is. 

Nem írom meg részletesen az ideit, inkább megosztom veletek az első élményét. De előtte nézzétek sokáig ezt a képet, és képzeljétek el, hogy az út 3/4-e ENNYIRE jeges volt.

Szerintem kb. SOHA nem fog elolvadni.

És akkor jöjjön a tavalyi beszámoló:

A terepfutás az olyan, hogy vagy imádod, vagy utálod. Középút, mismásolás itt nincs, a hegy igent vagy nemet vár. Én úgy jártam vele, mint egy béna romantikus film főszereplője: először meggyűlöltem, aztán menthetetlenül beleszerelmesedtem.

Az első hegyem a Naszály volt. Ott tanultam meg, hogy tényleg sírva lehet fakadni egy újabb emelkedő láttán, és hihetetlen módon lehet imádni a síkot, hogy igenis van olyan izomláz, amitől mozdulni sem tudsz – 3 napig. Imádom.

A Balboára pedig azóta vágytam, mióta olvastam róla. A táv 18,5 km (bár nekem 20-at mért a gps) benne 800 m szintemelkedés. „Nem kislánynak való vidék”. Tudom, hogy van, aki rutinszerűen lenyargalja hetente többször is, de nekem is meg kellett próbálnom, végig AKARTAM ott menni. Annyira akartam, hogy képes voltam készülni is rá: hónapok óta lépcsőzök, január óta hetente egyszer megmászom a Citadellát egy hosszúfutás közepén. Szóval tettem érte, hogy menjen.

Aztán persze minden megint másképp alakult.

Azzal kezdődött, hogy hetek óta fájt a vállam. Néha jobban, néha kevésbé, de azért folyamatosan éreztem, mintha megrántottam volna. Aztán elkezdett fájni a bal talpam. (Annyira hülyén hangzik ez így leírva/kimondva.) Nem futás közben sérült meg, fogalmam sincs, mi történt, de járni is nehéz volt. Szóval egész héten nem futottam, hátha az jót tesz. Nem tett. Elgondolkodtam rajta, hogy lemondom a Balboát. Jó, hát akartam, vágytam rá, de ez most nem fog menni. Aztán persze csak nem mondtam le, gondoltam, legfeljebb kiállok, feladom, visszafordulok, ha nem megy. (Aha.)

Szóval megint ott ültem szombat hajnalban a villamoson, aztán poroszkáltunk felfelé a rajthoz, bemelegítés, izgalom, zabszem – az egész egy hatalmas deja vú, bár a helyszín mindig változik :)

A terep változatos, néha nehéz, néha sokkal nehezebb, néha besz.rás volt. Hegyre fel, hegyről le, és ezt ismétled. Először 7 kilométernél nézek rá az Endomondora, először ekkor kap el a pánik, szentül hiszem, hogy ez nekem ma nem fog menni.

Persze ilyenkor mindig jön valami, ami átlendít. Most jönnek is, csapatostul. Ők már fent voltak a kilátónál, már visszafele futnak, ők az UFÓ-k, nem is futnak, repülnek, nincs magyarázat a mozgásukra. És bíztatnak, és drukkolnak, és nekik elhiszed, hogy már tényleg mindjárt ott vagy, mindjárt megvan. Persze nem gondolsz bele, hogy az még mindig csak a pálya fele… Kokó és Madár jön szembe, vigyorognak, „már csak 234 méter” mondják, de nem hiszünk nekik, firnyákos bokszolók, ez tuti a szintemelkedés, nem a hátralévő táv.

Felérünk, kerülünk, örülünk, és alászállunk újra. Lefelé még istenes, bár csúszik, mint a fene, de van, ahol egész jó tempót megyünk. Aztán jön a sár, és belehalok. Nem haladok előre, fél lépés előre, fél oldalra, mintha korcsolyáznék. El is csúszok, végre igazi terepfutónak érzem magam, nyakig sárosan, ez volt az első esésem, hurrá :) Belőlem ez a szakasz mindent kivesz, innen már csak kínlódom. Nem a klasszikus fal ez, hanem egy doboz, sötét, zárt szoba, csak én vagyok benne, és a düh, nem érzékelek semmit már, csak az erdőből akarok kijutni, hogy legyen vége ennek a hegynek, ennek a szenvedésnek. (Zoli valami finn adóigazolásról magyaráz, de lehet, hogy már hallucinálok, erőm nincs rákérdezni…)

Kiérünk a betonútra, tudom, hogy mindjárt vége, az utolsó saroknál összeszedem magam, felfutok, befutok a célba, szerintem vigyorgok is (bár az összes rólam készült képen vigyorgok, nem is értem), és nem esek össze, nem ájulok el, nem hányom el magam, szerintem elég értelmesen képes vagyok kommunikálni is. És az igazi elismerés, a hab a tortán: az egyik szervező hangjában az őszinte elismerés, amikor gratulál.

 Az időm botrányos (3:06:valamennyi), de nem baj, legközelebb lesz min javítani. A lábam eszméletlenül fáj, hazáig sántítok, DE azóta egyre kevésbé, már tudok járni, juhé!

Megint megérte meghalni és újjászületni ott valamelyik hegyen.

(2014. február 17.)