Poéngyilkos leszek: életem legnagyszerűbb élménye lett az első maratonim, 4 óra 14 perc tömény boldogság, hol sírva, hol nevetve, de csakis a boldogságtól és meghatottságtól. Holtpont, "fal" és másnapi merev tagok nélkül.

Nem indult szépen a reggel, a régóta ígért eső megérkezett, bentről, a szobából egész félelmetesnek hangzik. Fogalmam sincs, miben fussak, ezért jó sok cuccot beteszek, legyen váltás, hideg-meleg, minden. Váltócipő és váltózokni is jön (2 pár). Van ruhám a maraton utánra is, törölközőt persze elfelejtek betenni.

Korán kiérek a Hősök terére, az eső miatt csak kevesen lézengenek kint, a szpíker persze próbálja tüzelni a hangulatot, kevés sikerrel. Kicsit lődörgök, a cipőm azonnal beázik, és szinte azonnal hív Zoli is, hogy merre vagyok. Kijött ő is korábban, megvárja velem a rajtot, aztán visszajön a befutóra. Nehezen ismer meg, muszáj rákiabálnom, hogy "a piros Teletubbie vagyok!", ami igaz is, a futópulcsim kapucnija nem túl előnyös, de szinte mindenki ezt viseli. Kivéve azt a srácot, aki nemes egyszerűséggel egy fehér műanyag zsákba öltözött, helyszínelőnek vagy ivarsejtnek, ezt nem tudjuk eldönteni. (Innen a cím ;) )

Üde színfolt a lengyelek érkezése, hatalmas hangzavar, ünneplő, boldog tömeg, pedig zuhog az eső, szürke minden, ők mégis örülnek. Meg az olaszok, ők is vigyorognak. Valahogy eltelik az idő, kétszer elmegyek pisilni, átöltözök, és majdnem le is késsük a rajtot. Már nem férek be a rajtzónába, a kordonon kívül várakozok, mindegy, ennél idegesebb már úgysem lehetek. 

Örülök, hogy száraz a cipőm és zoknim (az Adidas és a kabala), a caprinadrág jó, felül pedig rövidujjú és széldzseki, futósapka. A kesztyű az utolsó pillanatban visszaadom Zolinak, jó döntés, nincs hideg, az eső is eláll (az akarat ereje?). Végre elindulunk, 11 perc 25 másodperc, mire eljutunk a rajtkapuig, már itt meghatódom, ilyen még nem volt. Rengeteg a szurkoló, különlegesnek érezzük magunkat, maratont futunk, mindenki másképp néz ránk. Vagy csak beképzelem?

Az első km 6.15, jó lesz ez. Valahogy nincs akkora tömeg az Andrássyn, mint a Wizz Airen volt, vagy csak engem nem zavar annyira, tökéletesen, szépen lehet haladni, előzni. A 4.30-as iramfutókat is könnyedén megelőzöm, pedig jókora tömeg halad velük. Nekem lassú a tempójuk, ha úgy alakul, majd utolérnek - de bízom benne, hogy nem találkozunk többet :)

Az első frissítőt kihagyom, de itt is látszik, más ez a tömeg, aki vesz valamit, félreáll, oldalt sétál, engedi elhaladni a többieket.

Én a távot és az útvonalat fejben 4 részre osztottam, 4x10 km, plusz a desszert :) Az első etap az Árpád hídig tart, a 2. a Gellért térig, a 3. a Szent István park, a 4. a Szépművészeti. Mindig csak az adott tizesre koncentrálok, nem nézem, mi lesz utána. Van nálam 2 gél, ezt a 20. és 30. kilométernél tervezem megenni, ahol van frissítőpont és főleg víz. 

A cél az, hogy minél később kezdjek el belesétálni, mert onnan vége, akkor már feladtam fejben. Futni jöttem, nem sétálni, ehhez próbálom tartani magam.

Az idő ideális, néha csepereg, de nincs szél, a rakparton kapunk egy-két lökést, de az még kibírható, nincs hideg sem. 

A szurkolóktól időnként teljesen meghatódom, igyekszem minden kinyújtott gyerekkézzel pacsizni. 

Iszonyú gyorsan telik az idő és a kilométerek, már a 20. környékén járok, meglátom Erát és Katát a rakparton, persze nekem háttal sétálnak, integetek, mint az őrült, kiszúrnak, rázzák a speciálisan nekem, nekünk készített táblát, fotóznak, majd a Szabadság-hídnál várnak. Vigyorgok, de megint könnyes a szemem kicsit. 

(Valahol a 20. km környékén)

Kopaszi, fordító, váltópont, frissítés, ismerős táj, és már 24-nél vagyunk, de hogy a fenébe?! Szabadság-híd, Eráék, vigyorgás, fotó, ordítás, éljen, éljen :) A Bálnánál megint fordító, óriási meglepetés: Zsuzsi és a két gyerkőce, ENGEM VÁRNAK, futnak velem párszáz métert, nem bírom ki, megint könnyezem, ez az öröm jön velem jó sokáig. Mindjárt 30-nál vagyunk, nagyon fura, de nem fáj semmim, gondolkozom, hogy megegyem-e a második zselém, de győz az ész, addig kell frissíteni, amíg még nem érzem éhesnek, szomjasnak, fáradtnak magam, hogy ne is legyek az. Letolom, iszok rá, vágtatok (de tényleg, simán mennek a 6-os kilométerek) tovább a sziget felé, ott lesz a tesóm, alig várom, hogy lássam. 32, innentől ismeretlen terepen járok, ennél többet nem futottam még. De mi van velem, nem fáj semmim, nem vagyok fáradt, testileg-lelkileg egyben vagyok. Nézem a szigeten a kilométertáblákat, 34, ITT VANNAK, persze nem látnak, kifutok hozzájuk, vigyorgok, mint a vadalma, kapok kólát, 3 korty, olyan, mint a manna. Azt hazudják, jól nézek ki, mondom, jól is vagyok, és tényleg, nem hiszem el, de nem fáj semmim továbbra sem, nem vagyok fáradt. 

(Így ment ez végig)

Kifutok a szigetről, leelőzöm Emőt, fájó szívvel otthagyom, látom Miksát, ő sem fut, nem jó látni ezt, de én megyek tovább, jól vagyok, ha megállok, ki tudja, el tudok-e újra indulni.

Szokásos kavargás az Alkotmány utcánál, utolérem Gusztos Péteréket, tavaly egészen más volt, akkor ők suhantak el mellettem, most én tudok előzni, persze előtte váltunk néhány szót, Péter megszorítja a kezem, iszonyú fontos pillanat ez, nyelem a könnyeimet, azt mondja, jó formában vagyok, büszke rám. Amikor a csapata meghallja, hogy első maratonom, hatalmas biztatást kapok. Nem nézek vissza, csak integetek, folyik a könnyem. 

Hallom, hogy közeledik a  Nyugati felüljáró, a Bátor Táborosok iszonyatos szurkolást csapnak, mindig, mindenhol, de itt különösen, És itt van Anna, megígérte, persze, hogy itt van, pacsi, vigyorgás, azt ordítja utánam, hogy innen már meglesz!

Basszus, hátborzongató, már csak 4 kilométer, és bent vagyok, és még mindig nem fáj, nem szúr, nem fáradt. Mi van velem?!

A Szépművészeti után még egyet fordulunk, öröm, hogy nem kell elmenni a Kacsóh Pongrácig, simán befutunk a ligetbe. Zoli azt mondta, itt már ne sétáljak, ezért nem is frissítek, csak megyek, mint a gép, majdnem el is futok mellette. Én azt ordítom, boldogan, hogy "nem sétáltam bele, egyszer sem"! Ő meg azt, hogy "megcsináltad"! Két hülye, de komolyan, totális endorfin- és adrenalinfröccs, innen már hajrázok, itt már minden mindegy, elfogyhat a levegő, begörcsölhet a vádlim, bármi.

Semmi ilyen nem történik, viszont bemondják a nevemet, sírás, rívás, öröm. Futok tovább, futok az éremig, Zoliig, egymás nyakába borulva bőgünk és nevetünk egyszerre, ilyen nincs, hihetetlen, hogy ilyen lazán, könnyedén, fájdalom és erőlködés nélkül sikerült az első maratonom!

(Fotó: futofoto)

4:14 lett a vége, az álomidőnél 2 perccel több, de mindegy, belefér, majd legközelebb javítok :D

Zoli belök a masszázsra, igaza van, szuper érzés, és ott is csak dicsérnek, mennyire lazák az izmaim. Hazafelé még megvárjuk Eráékat, kicsit beszélünk, kicsit fotózkodunk, nagyon örülünk egymásnak és magunknak.

Az az igazság, ha kellene, még tudnék is futni, persze érzem a vádlim, az izmaimat, az ízületeimet, de koránt sem annyira, mint gondoltam. Másnap sincs szó merev tagokról, simán mozgok, kicsi izomláz, kicsit a bal csípőmet érzem, de ennyi. A kompressziós szárat hordom pár napig, kedden meg már futok is, 4 és fél kilométer t :)

Most 3 hét regenerálódás, aztán év végééig már lazázás, csak épp annyit, hogy meglegyen a 2015 km. Jövőre meg.... esetleg egy újabb maraton, valami különleges helyszínen ;)

Ez a hét már minden tekintetben a maratonról szól.

Futás: elvileg 2x8 km lene, és szombaton egy átmozgató, de majd meglátjuk mennyi fér bele a hétbe. Már nem erőltetem, nem ezen a 8 km-en fog múlni.

Evés: 3 nap szénhidrát-megvonás, utána 3 nap feltöltés. Na nem ész nélkül, de a szokásosnál több. Mivel épp a szénhidrátmentes időszakra esett a szülinapom, a kollégáimtól egy igazi mindenmentes tortát kaptam:

Csak gyümölcs, eper, alma, szőlő, ananász, áfonya :) Elég hamar elfogyott. Van csokis változat is, de az most nekem nem járt :)

És ha már munkatársak, hétfőn egy igazi személyes meglepetéssel készültek: adventi helyett maratoni naptárt készítettek nekem.

Minden nap újabb zsákot lehet kinyitni. Hétfőn rögtön a pufin lekvárral kezdtünk, mert csak a "Pufin adhat neked erőt és mindent lebíró akaratot" :)

Rajtcsomag: felvettem. Benne van, hogy első maratonista vagyok. A BSI-nél külön gratuláltak érte, én meg olyan ideges/hálás/érzékeny vagyok, hogy már ezen is majdnem elsírtam magam :) A rajtszámom megjegyezhetetlen, de ez legyen a legnagyobb baj.

Időjárás: na ezen viszont lehet aggódni. 9 fok, eső és szél - egyelőre ezt ígéri az előrejelzés. Az eső és a szél nem hiányzik, de a tavalyi 30 fok sem. Oké, nekem semmi sem jó :)

Tchibo: ez nem tartozik szorosan ide, de rendeltem egy csomó klassz dolgot a Tchibotól, alig várom, hogy megjöjjön/hideg legyen és kipróbáljam!

És permanensen izgulok.

Ma volt az utolsó hosszú futás az edzésterv szerint a maratoni előtt. "Csak" 25 km. Legalábbis ezt gondoltam, amikor megláttam, hogy de jó, hogy "csak" ennyit kell futnom. Persze ez korántsem csak, legalábbis nekem nem, hiszen több egy félmaratonnál, és szenvedtem már meg 23-al is... De valahogy mégis megnyugtatott ez a csak. Hogy csak ennyi.

Mégis egész nap húztam, halasztottam, hogy elinduljak. Hiába keltem fel fél 6-kor, nem tudtam elindulni. Aztán egész nap lődörögtem, végül eldöntöttem, hogy miután meglátogattam anyut, tőle hazafelé elkavirnyálok a rakpartokon, csak meglesz az a 25. Csak előtte még ledőlök, csak egy fél órára.

Másfél óra múlva arra ébredek, hogy csorog a nyálam a macska fejére. Anyu ugrott, marad a futás, muszáj elindulnom, hogy még emberi időben haza is érjek. Gyorsan öltözöm, beteszem a gyümölcspépet és 2 magnézium tablettát, kipróbálom, milyen az íze, meghajt-e, segít a vádlimon.

Az útvonal a szokásos, a Kopaszin keresztül a rakparton végig a Margitszigetig, ott be a Palatinusig, majd haza ugyanígy.

Nem indul jól, nem érzem kellemesen magam, az ebéd vissza-vissza kacsintgat, a lábaim nehezek. Pedig ideális futóidő van, 14 fok, picit szemerkél, de nincs szél. Nem dőlök be a testemnek, tudom, hogy csak nyafog, az első 3 kilométer nem számít, utána derül ki, milyen lesz a futás. 

Ez a mai megint álomszerű. Szépen kiérek a szigetre, a legnagyobb gondot a nyugdíjas biciklisek és sétálók jelentik, akik az istennek se engednek el, pedig nem tudom kikerülni őket, mert az útfelbontás miatt a rakpart egy jó része le van zárva. Sebaj, nem izgatnak az elvesztegetett másodpercek, a lényeg, hogy hogyan érzem magam futás közben.

A Palatinusnál frissítek, azaz iszom néhány korty vizet. Visszafelé kifutok a futókörre, meg is bánom, iszonyú sokan vannak, némelyek totál beöltözve, nem is értem, hogy bírják? Vagy mit vesznek majd fel télen?

Visszafelé a rakpart is iszonyú gyorsan eltelik, a Lánchídnál megeszem a gyümölcspüré felét, kis víz, és irány a Kopaszi. A hídtól hídig futás megint bejön, nem kell gondolkodnom, csak a következő kis célt látom. Ami fura, hogy teljesen jól vagyok. Nem fáradok, nem fáj a lábam, se a hasam, se a derekam, nem fázom... A Gellért térnél 19-nél járok, elrágok egy magnézium tablettát, örülök, mert 1. bentmarad 2. nem hajt meg 3. nem leszek tőle iszonyú szomjas 4. nem is borzasztó az íze.

És már itt is vagyok a gáton, kicsit rámsötétedett, itt miért nem égnek a lámpák?! Még jó, hogy alaposan megnéztem magamnak a pocsolyákat, száraz lábbal megúszom. Még inni sem állok meg, jól vagyok, nem kell, inkább majd otthon. Zöldhullámom van, még a lámpák is velem vannak, a Szerémin is sötét, tudok én sprintelni 4.30-al, kétszer 500 méteren át is, ha nagyon sötét van, és nagyon ijesztő a saját árnyékom :D

A 25 km az uszodánál ér, 2:33:58 hivatalosan, a lámpáknál elvesztegetett idő nélkül 2:27:17. Jó is, innen még tudok sétálni kicsit levezetésnek, nem fáj a vádlim, érzem persze kicsit, de basszus, 25 km-t futottam úgy, hogy igazán el se fáradtam!!!!!

És innen jön az írás beképzelt része. Mert az van, hogy nagyon sokat fejlődtem idén. Már magamhoz képest persze. Végigdolgoztam az évet, szigorúan tartottam magam az edzéstervhez. Nagyon klassz volt, hogy 3 hetes mikrociklusokat kaptam, mindig csak az adott 3 héttel kellett foglalkoznom. Persze nem volt személyre szabott, de így is nagyon sokat ért.

Nagyon jót tett a Nike Futóklub is. Ha egyedül futok, sokkal nehezebb elérni egy álomsebességet, itt viszont profi edzők segítenek, nem kell gondolkodni, számolni, csak menni utánuk, ők diktálják a tempót. Jó, hogy van, aki neked nyulaz, és akinek te nyulazol. Szerettem, hogy a többi csapat megtapsolt minket, és mi is őket. Nagyon motiváló, és tényleg rengeteget fejlődtem az edzéseknek hála.

Lefogytam 6 kilót gyakorlatilag szenvedés nélkül. Örülök, hogy belevágtam Angi átalakító programjába, sokat tanultam a diétáról, az igaziról, nem az önsanyargatásról, és a koplalásról. Ha a testemtől eredményeket várom, táplálnom kell, nincs mese. De ezt ő meghálálja! 

Örülök, hogy végigfutottam az összes hőségriadót. Megtanultam, hogy hogyan fogjam vissza magam, megtanultam, hogy igenis sok függ a körülményektől, és ahhoz kell mindig alkalmazkodni. És akkor nem állok fejre idő előtt. 

És megtanultam frissíteni is. Legalábbis sokat fejlődtem ezen a téren is, igyekszem a versenyen is alkalmazni, mert nem rossz ám úgy befejezni egy futást, hogy nem ráz a hideg, nem látok csillagokat, nem fáj a fejem, és se hányni, se elájulni nem akarok.

Érzem és látom, hogy megváltoztam. Erősebb, gyorsabb, okosabb és tapasztaltabb lettem. Ha mindezt fel tudom használni, ha fejben egyben leszek a maratonin, akkor rendben leszek.

2 hét múlva kiderül.

De kit érdekel ;)

Úgyhogy visszatértem a Bikás parkba :( Sajnos a korai sötétedés miatt este már nem megyek a Kopaszira, majd esetleg fejlámpával - mert hát ugye olyanom is van már az UB óta :)

Meg hétvégente reggelente.

Szerencsére a Feneketlen tó körül is átadtak egy futókört, majd ezt is kipróbálom, és ha összekötöm a Bikással, már akár hosszabbat is tudok futni a kivilágított civilizációban :)

Van, akinek a 30., nekem a második Wizz Air félmaratonom volt, vagy maradjunk a Budapest Félmaratonnál, és akkor nem keveredünk bele :) A tavalyi nekem elég rossz élmény, nagyon kifutottam magam, nagyon rossz lett az időm, bár persze nagyon meg is volt. 

Nem is akartam elindulni ezen a versenyen, valahogy kezd elegem lenni a tömegrendezvényekből. Tízezer ember nekem már sok, nagyon sok. De kaptam egy nevezést, hát persze, hogy rajthoz álltam :) A felkészülésbe illeszkedett, legalább gyakoroltam a frissítést, és volt időcélom is. Illetve Zolinak is és nekem is volt, persze megint nem egyezett: Z szerint 1.50, szerintem legyen 2 alatt. Egyik se jött be, mégsem vagyok csalódott.

Korán reggel kint vagyok a Városligetben, mióta kijön Újbudára az 1-es villamos, ez viszonylag egyszerű, még ha nem is gyors. Kevesen vagyunk még, a standok még csak telnek meg élettel, Péterék még szerelik a handbike-okat, meg amit ilyenkor szerelni szoktak, a WC-knél sincs sor, a csomagmegőrzőnél se, viszont kedvesek az ottlévők. A szpíker és a zene üvölt, én pillanatok alatt euforikus állapotba kerülök, na EZ tényleg jó a nagy versenyekben. Lődörgök, nézelődöm, fázom. Összefutok ismerősökkel, elmegyek még vagy kétszer WC-re, várom a bemelegítést a napon.

A bemelegítés után besorolunk a rajthoz, legnagyobb örömömre előttem vannak Hankáék, ők a két órás iramfutók, úúúúgy megörülök nekik! Mint kiderül, korán, mert kettőt pislogok és eltűnnek, ami azért is kimagasló teljesítmény, mert mindkettejük hátán egy fekete zászló van, jelezve, hogy ők az iramfutók. Egyszer látom még őket a Szent István parknál, de utol nem érem a csapatot.

Annyira sokan vagyunk, hogy 14 perc telik el a rajt után, mire mi elérjük a rajtkaput. Ennek megfelelően az első 4-5 km arról szól, hogy próbálom leelőzni, nem rálépni azokra, akik rosszul mérték fel a tervezett tempójukat. Ott és akkor nem ennyire kedvesen gondolok rájuk, konkrétan a "mi f.szér' rajtolsz elölről, ha lassú vagy?!" mondat többször megfogalmazódik bennem. És nem, nem a lassú futókkal van a bajom, hanem azokkal a lassú futókkal, akik azt gondolják.... Nem tudom, mit gondolnak, a lényeg az, hogy rossz rajtzónából indulnak, ezzel feltartanak engem. És nem hiszem, hogy nekik jó érzés, hogy már az elején több százan lehagyják őket.

Persze ekkora tömegben szinte sehol nem tudom zavartalanul futni a saját tempómat, így Zoli időcélját elég hamar elengedem. Igyekszem nézni az órámat, ezt kissé nehezíti, hogy az első kilométerjelző után a 7. a következő, amit észreveszek, itt 42 percnél járok, ez megnyugtat :)

Igazából a verseny maga számomra elég eseménytelen, próbálok egyenletesen haladni, gyakorolni a frissítéseket - na ez is megérne egy misét, hogy hogyan viselkedünk a frissítőpontoknál. Bosszankodom, időnként meghatódom, de az a helyzet, hogy semmi különös nem történik. Nem fáj sehol, nincs túl meleg, nem szúr be az oldalam, nincs holtpont. 

Van egy srác, már a rajtnál kiszúrom a pólóját, nagyjából együtt haladunk folyamatosan, bár nem tud róla, de klasszul "nyulaz" nekem, gyakorlatilag végig mögötte vagyok, bízom benne, hogy ő is 2 órán belül szeretne beérni.

A végén persze megint elszámolom magam, úgy látom, hogy elúszott ez a hajó, azért hajrázok egy jót, legalább fussam ki magam, így be is érek 2:01:17 alatt. Ezt az elején szó nélkül aláírtam volna, most csalódott vagyok, egészen addig, míg az Endomondo ki nem számolja, hogy az bizony 5:45-ös kilométereket jelent, ami 21 km-en keresztül határozottan jó teljesítmény tőlem. Nem is futottam ki magam, a tavalyi rosszullétnek nyoma sincs, az érem szép, összességében teljesen elégedett vagyok.

Abba bele se merek gondolni, hogy októberben kétszer ennyit futok majd.

Ez viszont egy csúcsszuper kis verseny volt, elejétől a végéig élveztem minden percét! Sőt, valójában már a rajtcsomag átvételénél jól kezdődik, kiderül, hogy benne vagyok az első 200 nevezőben, így kapok ajándék sapkát :) A csomagot pedig egy szuper kis zsákban adják, sajnos fekete, így azonnal lenyúlja a gyerek, ahogy meglátja.

Én szeretem a terepfutást, így szeretem a city trail műfaját is, jó, hogy a város közepén, tömegközlekedéssel könnyen megközelíthető helyen lehet kipróbálni. Szerintem sokaknak hozza meg a kedvét a terephez.

Ehhez képest nincsenek sokan, bár mi csak a 4,5 és 9 km-es táv együttes rajtjára érkezünk meg, a korábbi futamokat nem látjuk. Néhány százan gyülekezünk, örvendetesen alacsony létszám az előző heti Wizz Airhez képest. Persze itt a hosszú táv is "csak" 9 km, igaz, közben fel (meg le meg fel meg le) kell futni a Gellérthegyre.

A rajtnál taktikusan leghátulra állunk, én terepen mindig lassú vagyok, ide meg tényleg csak élvezkedni jöttem, nem akarom feltartani azokat, akik tudnak és akarnak is itt gyorsan futni. A pálya rögvest emelkedővel indul, az első másfél kilométer szörnyen soknak tűnik, de utána kényelmes, kellemes - a szobornál a kilátás pedig egészen káprázatos még mindig, nem hiszem, hogy meg tudnám unni.

A talaj elég vegyes, van beton, salak, föld, és hepehupák. A kör végén pedig ott a lépcső :) Itt veszítem el sajnos Renit, én elég jól bírom (magamhoz képest, nem  a zergékhez), így megfutom a lépcsőt is, aztán még egy kis emelkedő, utána pedig 500 méter a befutóig - illetve hát nekünk jön a második kör. 31 perc, ez teljesen jó, az előzetes terv egy óra volt a 9 km-re, szerintem meglesz.

A következő körön már nem tartalékolok, gyorsabb is vagyok, és ismerem is a pályát, így merek már tempósan menni. Még a lépcsőn is jól esik felfutni, azért persze már érzem a combjaimat. A végén még van erőm egyet sprintelni, jól is esik. Ez a köröm gyorsabb is, sikerül az egy órás menet - ezért nem értem, hogy Reni hogy kerül elém a célba?! Kiderül, hogy ő most csak 4,5-et ment, de látom rajta, hogy őt is megfertőzte a terep, immár menthetetlen :)

Másnap enyhe kis izomláz a combomban és a fenekemben, de ezt el is várom a szintes futásoktól :)

Én és a lépcső :) 

Ui: ma a Gellérthegy előtt futottam el, eszembe is jutott a citytrail, hogy én a múlt héten itt rohangáltam, jaaa és én innen még utána hazafutottam, jé, tényleg, még egy 7-es volt síkon :) 

A maratoni felkészülés jegyében a hosszú futások valóban hosszabbodnak - most vasárnap 32 volt előírva. 32 kilométer. Nézegettem én (a szekrényen van kicelluxozva az adott 3 hét edzésterve), de nem nagyon fogtam fel. Még akkor sem, amikor megterveztem az útvonalat: itthonról a Kopaszin át kifutok a Margitszigetre, ott 2 kör, és ugyanerre haza.

Vasárnap fél 6-kor csörög az óra. Kicsit alkudozom, de kikecmergek az ágyból, kávé, macskaetetés, öltözöm.Már hideg van, de a célhoz öltözünk, nem a rajthoz, háromnegyedes nadrág és rövid ujjú póló marad. Kicsit félek, hogy hazafele fázni fogok, de ezzel nincs mit kezdeni.

Nem eszek, fél 7-kor elindulok, viszek egy gyümölcspürét, most épp Aldisat, mert akciós volt, de a Kubu, meg a Decathlonos is jó. Kivételesen viszek egy energiagélt is, ekkora távra már jó ha van, meg a gyomromat is tesztelem. (Bennmarad, nem marad? :D ) Bevillan az első lépésnél, hogy akkor most 3 órán keresztül ezt fogom csinálni, de annyira abszurd a gondolat, hogy el is hessentem.

Három részre bontottam az utat fejben, az első tízen a cél nem elfutni, a másodikat a szigeten kibírni, aztán már csak haza kell vánszorogni. Nem túl acélos, de mégiscsak terv.

Az odaút eseménytelen. Hideg van, a Kopaszin épül a Testébresztő családi Mozgásfesztivál, de még csak eligazítás van, meg sár, meg nagy sötét felhők. A 7. km-nél megéhezem, de kihúzom a szigetig, ott van víz (azt nem cipelek magammal, még működnek a kutak, arra hagyatkozom). Szépen haladok, nézem az órám, 6 perces kilométereket megyek, minden klassz.

A szigeten a két kör kicsit unalmas, bár szeretem az új pályán a piktogramokat, ha még tudnék számolni, látnám, hogy be is gyorsultam, itt már 5.30 - 5.40-es kilométereket megyek. (Követem az órámon, hol járok, de azt elfelejtem, hogy a két kör 10,6 km :) ) Kétszer frissítek, a gyümölcspép nagyon édes, iszok rá mindig egy-két kortyot vizet. És bónuszként látok 4 mókust :)

A második kör végén megnézem, hol járok, 22 km, 2 óra 6 perc, rendkívül elégedett vagyok, semmim nem fáj, lábam, tüdőm, hasam bírja, és innen már csak 10 km van hazáig!!! Elügetek, a Batthyányn megeszem a gélt (benn maradt), iszok rá bőven, és innentől hídtól hídig futok. Nem nézem, mennyi van még hátra, csak a következő hídig kell mennem. 26-nál kezdem érezni a lábam, a futás jól megy, a piros lámpák fájnak. Ha megállok, beáll a lábam, de nem fáj igazán, nem görcsöl be, csak jelez, haladok utána szépen. Amikor érzem, hogy a tartásom kezd összeesni, eszembe jut Szilvi, és kihúzom magam, megfeszítem a hasam, fenekem, csípőm előre, vállam hátra, és egyenletesen lélegzem. Így ki is bírom, nem görcsöl be a hasam, nem szúr be az oldalam, minden klappol. Fura. Várom a mélypontot, de nincs. A Petőfi hidat elhagyva érzem először úgy, hogy meglesz a maraton. Érzem, hogy képes vagyok rá. Fájni fog, és küzdelmes lesz, de ha fejben ott is ugyanúgy egyben leszek, mint most, akkor rendben lesz. A lábamban benne van idén már több, mint 1400 km, rajtuk nem fog múlni.

A Kopaszin még iszok egyet, kifújom magam, mindjárt kezdődik a rendezvény, el is ügetek toronyiránt, tartom a 6-os kilométereket. És kisütött a nap, nem is fázom, a folyamatos frissítés miatt pedig rendben van a  cukrom is, nem ráz a hideg. Az utolsó 500 méteren kezemben a telefon, el se hiszem, ez a kilométer megint 5.30-as. Vége, leállítok minden kütyüt, bruttó 3 óra 14, nettó 3 óra 8, a különbség amit ácsorogtam a lámpáknál. De így is 6 perces átlagok jöttek ki, el se hiszem, hogy ez ennyire egyszerű.

Hazajutni már nem az, beáll a vádlim, annyira fáj, hogy ordítanék, de elég furán néznék ki, sétálok hát hősiesen,  nem is sántítok, pedig annyira fáááááj. Ez még 1 kilométer, utána csak meg kell másznom a 7 emeletet, ehelyett 9-et megyek, az endorfintól nem figyelek, tovább megyek, aztán ismét le kettő emeletet, ha már fáj, kimaxolom :) Otthon lefekszem, próbálok nyújtani, de nem megy, inkább befekszem egy kád meleg vízbe, aztán jéghideggel lezuhanyzom a vádlim, lábfejem, iszonyú jólesik, már nem is fáj, mozgok szépen.

Az új cipő pedig remekül vizsgázott, egyetlen vízhólyagom lett.

És elégettem 2500 kalóriát :D

Még 5 hét a maratonig. A hétvégi Wizz Air félmaratonon jó lenne valamit virítani :)

Egy ideje eléggé küzdök a súlyommal. (Kb. 12 éves korom óta, mint minden lány, de ez egy másik történet ;) ) Azt vettem észre az elmúlt 1-1,5 évben, hogy megjelentek rajtam itt-ott hájacskák, hurkák, amik előtte nem voltak. Nagyon "fedett" lett a hasam, eltűnt a derekam, és hurkás lett a hátam. Hiába fogtam vissza a kajálást, hiába futottam, mozogtam sokat, nem változott semmi. 

Oké, öregszem, változik a testem, anyagcserém, hormonszintem, meg minden, de nem hiszem, hogy ebbe bele kell törődnöm, legalábbis meg kell próbálnom mindent a  józan ész határain belül, hogy változtassak. Ha akkor se leszek karcsúbb, tónusosabb, akkor elfogadom a megmásíthatatlant.

Azt viszont tudtam, hogy a futás miatt meg kell őriznem az erőnlétemet is, szóval a puszta szénhidrátmegvonás nem fog segíteni - ehhez szakember kell. Ekkor láttam meg a Facebookon egy felhívást egy 6 hetes átalakító programra egy maga is fitneszedző és versenyző lánytól. (Véletlenek, mi...) Jelentkeztem, kitöltöttem a bemutatkozó kérdőívet, ő pedig beválasztott, és június 8-án belevágtunk.

Kaptam egy mintaétrendet és egy heti három edzést tartalmazó edzéstervet. Plusz ugye megmaradt a heti 4 futás. Napi 1500 kalóriát ehettem, a napokat lehetett ismételni, de a napok között csereberélni nem. A klasszikus tiltott dolgokat száműztük, ehettem viszont zabpalacsintát, banáncsintát, sőt sk. csokit is - vagyis az édes ízt nem zártuk ki teljesen, persze cukor helyett édesítőszert használtam (én eritritet). 

Az első hét nagyon fura volt. Úgy éreztem, hogy rengeteget eszem, sokkal többet, mint előtte, és bevallom, attól féltem, én hízni fogok, nem fogyni ettől az étrendtől. Plusz ráadásul azon a héten volt az első erős kánikula, így az edzés és futás is megviselt - eléggé szenvedtem.

Aztán ahogy telt az idő, szépen hozzászoktam a kevesebb kalóriához, hogy mérem a mennyiségeket, és számolom a kalóriát. Kicsit macerás, hogy mindig főznöm kell magamnak, és előre gondoskodnom kell minden étkezésemről, mert nem tudok beugrani a pékségbe egy gyors uzsonnáért, de azért ezt az esetek többségében meg tudtam oldani. 

A 6 hét alatt összesem kétszer csábultam el, először a PMS alatt, akkor péksütit vettem - amitől aztán olyan rosszul lettem, hogy éjjel majdnem savat hánytam :/ Másodszor pedig a strandon egy fagyira és lángosra. Bea Culpa.

Összességében azonban végig követtem a tervet, az edzéseket is csináltam, meg is szerettem, így hát meg is lett az eredménye: -4 kg az 5 és fél hét alatt (mert még ez a pár nap hátravan), 3 lyukkal beljebb tudom kapcsolni az övet a derekamon, és a hurkák és hájacskák jelentősen csökkentek :) NEM mutatom meg az előtte-utána fotóimat, de látványos a változás.

A legjobb az volt az egészben, hogy gyakorlatilag nem éheztem, nem koplaltam. Jó, amikor 21 km-t futok, akkor persze éhesebb vagyok, de ezt azért ki lehetett bírni, és ha nap közben átcsoportosítottam az étkezéseket, akkor nem is volt olyan szörnyű.

A jövőben is igyekszem megtartani az étrend fő irányelveit, a szénhidrát-zsír-fehérje arányokat. Találtam egy nagyon jó kis oldalt, a kalóriabázist, ahol rögzíteni tudom, mit ettem és mennyit mozogtam, így oda tudok figyelni a bevitt és elégetett kalória számára is. Többet fogyni már nem tervezek, persze még 1-2 kilótól nem sértődnék meg, de az egészségem és a jó közérzetem sokkal fontosabb, mint az, hogy mit mutat a mérleg ;)

Angit egyébként megtaláljátok a Facebookon:

https://www.facebook.com/angelocska?fref=ts

https://www.facebook.com/pages/Met%C3%A1lozott-testek/306726376040642?fref=ts

Én tényleg hetek óta meg akarom írni az első Ultrabalatonomat, és fejben, futás közben sokszor neki is kezdek, de mire a gép elé kerülök, azt érzem, hogy nem megy. Olyan ez, mintha meg akarnám írni valamelyik fesztiválomat. Nem azért nem megy, mert nem emlékszem rá, hanem mert annyi minden történt, hogy szinte lehetetlen szavakba önteni. Meg nem is jön úgy át írásban.

Az egész tavaly decemberben kezdődött talán, amikor az AFE-ban az egyik lány felvetette, hogy indulhatnánk. Pillanatok alatt megvoltak a jelentkezők, 10+ fő, de végül ilyen-olyan okokból egy csapat indult csak. Kati szerencsére nagyon komolyan vette az indulást, így időben regisztrált, fizetett, hajtott minket. Mariann és Gabi is kivette a részét a szervezésből, az ő munkájuk gyümölcse, hogy május utolsó hétvégéjén nagyon komoly infografikákkal, exceltáblákkal, és percre beosztott táblázatokkal megérkeztünk egy csodás szállásra.

Szerencsére minden elég gyorsan történt, nem nagyon volt idő parázni. Péntek délután megérkeztünk, kipakoltunk, elosztottuk a rajtcsomagot, ettünk, majd elindultunk a tésztapartira. Sok-sok ismerőssel találkoztunk, sok-sok kváziismerőssel is, akiket csak a Facebookról, ilyen-olyan futós oldalakról "ismerünk". Kicsit ejtőztünk a parton, majd vissza a szállásra. Viszonylag korán lefeküdtünk, hogy valamennyit pihenjünk is. Én a szokásos félálomban aludtam, nem pihentet, nem segít túl sokat. De tudtam, hogy a verseny alatti adrenalin átlendít a fáradtságon, bár azt nem tudtam, a nap további részét hogy fogom kibírni.

Kora reggel ébresztő, kis káosz, amíg a 8 (?) ember összelogisztikázza magát a mosdó-wc-kávé szentháromságában. Csodás módon majdnem időben elindultunk, senkit és semmit nem hagytunk a szálláson, időben érkezünk a rajthoz. Én vagyok az első ember, iszonyatosan izgulok, feszült vagyok, mennék már, meg el is futnék a fenébe haza, hát ki akarta ezt az egészet?!

A rajthoz szólítanak minket, együtt lódul neki a csapat, kicsit kísérnek, aztán integetve utamra engednek. A hosszú ujjúm Gabi kocsijára dobom, meleg lesz, már most érezni, pedig alig fél 8 van. Az első 10 km-ről fogalmam sincs, totális extázisban vagyok, észre sem veszem az emelkedőket, sokszor csak amikor már felértem, visz az adrenalin. Erre magam sem számítottam, elképesztő érzés, kanyargok le és fel, előttem, utánam futók, mind ugyanazon a versenyen vagyunk, vigyorgunk egymásra, köszöngetünk. 13-nál van frissítő itt megeszem a zselém, iszok rá bőven, 17-nél mégis megborulok. Keveset ittam, vagy a reggeli hiányzik, nem tudom, innentől szenvedek, mint a kutya. Pisilnem is kell, wc meg sehol :( Almádiba beérve ismerős a terep, innentől megy a szokásos kis játékom, "csak a következő villanyoszlopig bírd ki" mondogatom magamnak, így azért haladok. Két srác próbál biztatni, hogy az utca végén van egy frissítő, na igen, de ez egy k.va hosszú utca! vakkantom oda nem túl kedvesen. Tényleg ott a frissítő, onnan már csak egy kanyar, innen még egy kicsi a strandig és.... nincs ott a váltópont! 25 km után baromira nem vicces, nem értem, hogy elhagytam már, vagy eltévedtem?! De nem, csak kicsit feljebb rakták, kb 2-300 m, de nekem ez nagyon fáj, bele is sétálnék, ha nem látnám meg Erát, innen tudom, hogy mindjárt vége, a csajok eszméletlenek, elém futnak, őrjöngenek, díszkísérettel futok be :)

Itt nekem jön egy kis pauza, Éva vendégszeretetét élvezhetem. Iszonyatosan jól esik a zuhany, a meleg ebéd. Elvisznek Zánkáig, én itt kapcsolódom be az UB-ba újra. Gabi fut épp, iszonyatos melegben, kapom az sms-t, hogy jéghideg alkoholmentes sört szerezzek neki, hát megszerzem, azzal várom. Befut, mint egy hercegnő, Kata indul, mi megyünk tovább. (Ezen a váltóponton volt az UB legjobb frissítése egyébként, a szponzor NN-nek köszönhetően. A szendvicsek tényleg finomak voltak, és vegából is volt vagy 3 féle.)

Következik egy hosszabb pauza, amit a Szigligeti strandon töltünk. Napozunk, eszünk, iszunk, ejtőzünk.

Innentől kicsit sűrűbben jönnek a váltások, ezt élvezem, pörögnek a szakaszok, megy az idő. Lassan ránk esteledik, és ekkor indul be az igazi fesztivál feeling. Este van, sötét, ülünk a kocsiban, mellettünk, körülöttünk futók kivilágítva, kísérők, a frissítőpont személyzete átláthatatlan, de mégis otthonos káoszban hömpölyög. És ahogy a fesztiválokon, itt is találkozunk mindenkivel, akivel kell, nem tévedünk el, nem veszítjük el egymást, ott vagyunk a váltópontokon, fogadunk, indítunk, megyünk tovább.

Én éjfél körül következnék újra, de annyit csúszunk, hogy végül kb 2-kor kerülök sorra. Nagyon tartok az éjszakai futástól, sose futottam még éjszaka. Gyorsan, izomból letolom, csak 6,5 km, de magamhoz képest száguldozom. Egyébként jól bírom, csak túlöltözöm, meleg van még éjjel is, túlzás a hosszú nadrág, és hosszú ujjú pulcsi. Klassz viszont, hogy folyamatosan vannak körülöttem emberek, köszönnek, biztatnak, és én is őket, főleg az egyénieket. Elképesztő, amit tesznek, elképesztő látni is őket, hogy velük futhatok.  

Valamikor hajnalban van egy kis időnk aludni, meglepő módon sikerül is a kocsiban. A reggel viszont egészen szürreális, szitál az eső, szól a technó, totál elhasználtan, koszosan, büdösen, nyűgösen várjuk Ildit, indítjuk Erát. Itt már a mezőny is nagyon elhasznált, mindenkin látszik, hogy fárad.

De lassan vége, jön Gabi utolsó szakasza, szinte végig sms-ezik, aztán fel is bukkan, felvesszük a tempóját, együtt befutunk, öröm, boldogság, érmek, fotók, megint egy nagy barátságos káosz. Kicsit még maradunk, lődörgünk, megvárunk egy-két, sok befutót, főleg az egyénieket, a szalagok között keresem az ismerősöket, jó sokan kint vannak még, gondolok rájuk erősen.

Aztán vége, indulunk haza, és egy évet kell várni a következő fesztiválunkra.

Ui: Az UB után egy-két héttel az egyik futásomon az UB-s pólómban voltam, épp azon gondolkoztam, mennyire hiányzik is az az érzés, amikor mindenki rám köszönt, minden futó ismerős volt - amikor a hátam mögül előbukkanó biciklis lány szintén UB-s pólóban rám köszön, odakiált, hogy "hajrá" - és azt hiszem, mindketten ugyanarra gondolunk :)