Az év végi két hét általában és majdnem mindenkinél a pihenésről szól, a sok alvásról, sok-sok evésről és ivásról. Ezért aztán januárban ugyanez a majdnem mindenki diétázni, fogyókúrázni, sportolni kezd. Januárban megtelnek a kondi- és edzőtermek, futópályák - hogy aztán legkésőbb márciusra ismét ki is ürüljenek, vagyis ugyanazok járjanak oda, akik már egyébként is, a Karácsonyi Nagy Zabálás előtt is.

Nekem viszont ez a két hét már harmadik éve egész mást jelent. Ilyenkor van időm, sokkal több időm a mozgásra, és ezt ki is használom. A futás mellett sokkal több jóga és nyújtás és gerinctréning fér bele a napomba, így aztán a bejgli-zserbó-szaloncukor sem okoz komoly gondokat.

Egyébként pedig mindenki pihenjen úgy, ahogy neki a legjobb, a lényeg, hogy érezzétek jól magatokat és töltődjetek fel a következő évre!

Készült velem egy interjú. Életemben az első. Van benne szó munkáról, de azért főleg a futásról, és arról, hogy miért fontos segíteni és "jónak lenni". Olvassátok, szeressétek:

Nagyon szeretek terepen futni. De mivel egytájékozódási fenomén vagyok (NEM, SŐT!), egyedül nem merészkedek ki, vagy csak olyanra, ami könnyen követhető.

Ezért hiába lakunk közel a Kamaraerdőhöz, még csak ritkán futottam ott. Egyszer a KTF-en, és most az elmúlt két hétben kétszer. Az a szerencse ért ugyanis, hogy a kerületi futónagykövetünk, és lelkes csapata vasárnap is szervezett egy-egy futást, ráadásul ide terepre, ráadásul viszonylag kora reggel. Így év végére sikerül kicsit azon a fogadlmamon is javítani, hogy többet megyek idén terepre.

Az útvonal változatos, mindkét alkalommal más nehézségű útvonalon futottunk kb ugyanakkor távot. Lehet bele tenni szépen szintet, így lehet nehezíteni a terepet, de az is megoldható, ha csak egy kellemes átmozgatásra vágyik az ember lánya.

Van sár, van csúszós út, van szint, vannak őzikék, szembefutók és szembe kutyák, köd és nyirkosság, és mindez tőlem 20 perc villamossal.

Bízom benne, hogy lesz még sok-sok oda szervezett közösségi futás is, hátha egyszer majd egyedül is el merek ott indulni :) 

Régóta terveztem ezt a bejegyzést, vagyis régóta gondolkozom a témán, főleg futás közben. Gyakran lehet hallani sajnos, és ma épp megint aktuális, hogy nőket megtámadnak, bántalmaznak futás közben. Ilyenkor mindig előkerül, hogy sötétedés után egyedül már nő ne menjen futni, az a legbiztonságosabb.

Ezzel a hozzáállással az az alapvető bajom, hogy november végén és gyakorlatilag a tél során végig délután 4-kor már elkezd sötétedni, és hajnalban is későn kel a Nap. Aki dolgozik, az gyakorlatilag nem tud világosban menni futni - hacsak nem olyan szerencsés, hogy a munkahelyéről el tud lépni egy időre. Ahogy én sem, viszont néhány őrült miatt nem vagyok hajlandó lemondani a futásokról.

Igen, tudom, akkor menjek terembe. De én épp azért választottam a futást, mert nem kell elmenni hozzá sehova, nem igényel rákészülést, odautazást, és nem kerül pénzbe. 

Fussak társaságban. Igen ám, de egyedülálló anyaként nehéz előre megterveznem a futások időpontját, nehéz társasághoz alkalmazkodni - legalábbis rendszeresen. Ráadásul a futás számomra magányos sport, épp azért szeretem, mert egyedül lehet, nekem az valóban minőségi én-idő, amikor feltöltődöm, amikor nem kell senkit hallgatnom, senkihez szólnom, csönd van, és lassan minden lecsendesedik bennem is. Természetesen egyszer-egyszer jó mással, társasággal futni, de nem rendszeresen.

Tudom, hogy veszélyesnek hangzik, ami történt, biztosan szörnyű is volt átélnie szegény lánynak, és minden támadás szörnyű - de az a helyzet, hogy nem kell ahhoz sötétnek, vagy elhagyatott helynek lennie, hogy megtámadjanak, molesztáljanak. Egy nő ennek sajnos fényes nappal, zsúfolt tömegközlekedési eszközön ugyanúgy ki van téve, mintha egyedül mászkálna éjjel. Igaz, akkor nem megerőszakolják, "csak" megfogdossák, "csak" verbálisan zaklatják, "csak" nekidörgölőznek. Ez is undorító, ez is erőszak.

Tudom, hogy van, aki most fél, és tudom, hogy van, aki most engem is félt, és azt szeretné, hogy ne menjek este sötétben futni. De nem vagyok hajlandó félelemben élni, nem fogom korlátok közé zárni az életemet, csak azért, mert van néhány, őrült, aberrált, beteg fazon, akinek az a szórakozása, hogy megtámad nőket.

De nem vagyok felelőtlen sem, nem szeretnék áldozat lenni, épségben szeretnék minden futásomról hazajönni a fiamhoz. És mert jártam önvédelemre, néhány szabályt betartva igyekszem minimalizálni a kockázatot.

1. Nem futok sötét és elhagyatott helyen.

Bár nagyon szeretem a Kopaszit, mivel oda egy viszonylag sötét és eldugott biciklis út vezet, sötétedés után nem megyek arra. Két oldalról bokrok veszik körül, engem sem látnak az autósok, de én sem látom, ha valaki bujkál a bokrokban.

2. Igyekszem forgalmas, közvilágítással rendelkező helyen futni.

Például ki a Bikás parkba, és ott kőrözni. Unalmas, de legalább forgalmas, és biztonságos. A parknál mindig vannak polgárőrök is, ők is növelik a biztonságérzetet. Ha pedig az oda vezető úton történne valami, vannak boltok, ahova befuthatok, vagy végső esetben az autók közé is beszaladhatok.

3. Nem hallgatok zenét.

Mondjuk már amúgy sem, régóta zene nélkül futok, de így legalább hallom a környezetemet.

4. Ha valami gyanús, nem veszem félvállról.

Mert lehet, hogy az a helyesnek tűnő pasi valóban most költözött ide, és lehet, hogy tényleg fut ő is, és lehet, hogy igazán csak az érdekli, hol van jó futóútvonal a környéken - de miután leszólított és kifaggatott arról, merre szoktam és mikor futni, egy ideig nem megyek arrafelé. Ilyenben nincs túlzott óvatosság.

5. Változtatok

Fontos, hogy ne legyenek kiismerhető, kiszámítható, kifigyelhető szokásaim. Nem ugyanabban az időben, nem ugyanazon az útvonalon, nem ugyanakkora távra megyek futni. Mindig lehet valamin változtatni, ezzel is csökkenthető az esélye, hogy valaki felfigyel rám, és potenciális áldozatnak tekint.

6. Menekülnék

Bár jártam önvédelemre és tanultam küzdősportot, nem gondolom, hogy bárkivel is ki kellene állnom harcolni. Ha megtámadnának, arra törekednék, hogy szerezzek néhány másodperc előnyt, és el tudjak menekülni, segítséget tudjak hívni. Nem tudom, ki áll velem szemben, milyen téboly hajtja, és meddig menne el velem szemben, hogy megkapja, amit akar.

7. Figyeljünk egymásra

Mi nők is, de a fiúk is ránk. Szerencsére már jó pár futótársunk felajánlotta, hogy nyugodtan csatlakozzanak hozzájuk lányok, ha futni mennek, és ígérték, hogy jobban fognak figyelni is, vigyázni ránk. Ne szégyelljünk hát segítséget kérni, vagy akár csak egy kis biztonságos társaságot arra a pár kilométerre.

Vigyázzatok magatokra és egymásra! 

UPDATE

A futós Facebook csoportokban a fiúk mostanában folyamatosan kiírják, mikor mennek futni, milyen tempóban, hol lehet hozzájuk csatlakozni. Érdemes kihasználni, és aki meg tudja oldani, valakihez betársulva futni. Köszönjük nekik!

Mármint nekem ez a második volt, amin részt vettem, de hivatalosan ugye a harmadik verseny. Vagy nevezzük inkább közösségi futásnak, mert nem az idő a cél - nekem általában az, hogy ne tévedjek el :)

Van rajtszám, meg lehetett kérni pólót, ami tényleg finisher, mert csak a végén kapja meg, aki kért :)

Frissítés nincs, csak amit hozol magaddal, vagy veszel, vagy ha van segítőd, ő adhat.

Az útvonalat csak a verseny előtti nap kapjuk meg, lehet vele ismerkedni, nyomtatni, térképet böngészni. Most így nézett ki:

Rajt: Szabadság-híd pesti hídfő, a Vásárcsarnok felőli oldal

Útvonal: Vámház krt - a Kálvinon jobbra - Ráday utca - Boráros tér - Petőfi híd (jobb oldali járda) - lehajtón le, át a híd alatt a Lágymányosi híd felé - Magyar tudósok körútja az egyetem épülete előtt - Warga László út - Karinthy Frigyes út - Móricz Zsigmond körtér - Villányi út - Szüret utca - Somlói út - Kelenhegyi út - Szirtes utca jobbra fel - Citadella sétány - Szirtes utca jobbra le - Hegyalja út - Erzsébet híd jobb oldali járda - Szabad sajtó út - Ferenciek tere - Károlyi utca - Egyetem tér - Kecskeméti utca - Múzeum krt. jobb oldali járda - Astoria - Károly krt. - Zsinagóga - Dohány utca - Nagykörút baloldali járda - Király utca - Erzsébet tér - Bajcsy-Zsilinszky út jobb oldali járda - Arany János utca - Nádor utca - Kossuth tér - Falk Miksa utca - Szent István krt. jobb oldali járda - átkelés a körúton a Szemere utca sarkán (CIB fiók után) - Hegedűs Gyula utca - Vígszínház utca - Pannónia utca - Katona József utca - Pozsonyi út - Szent István park - Csanády utca - Lehel utca - Bulcsú utca - Bulcsú/Szabolcs utca sarkán egyenesen tovább az aluljárón - Podmaniczky utca - Dózsa György út - Kassák Lajos utca - Bulcsú utca jobbra - Váci út - Lehel Csarnok

Én valójában nem is akartam elindulni ezen a félmaratonon.

Sose volt a szemem előtt a K&H Balaton Maraton, túl sok szám volt, túl sok nap, meg messze is van. De amikor Reni említette, jó ötletnek tűnt, megszervezhetőnek, a Balatont meg amúgy is imádom.

Aztán eljött a nap, de nem éreztem magamban a harci lázat. Igazából és őszintén a hátam közepére nem kívántam a 21 km-t, teljesen kielégítőek most nekem a max 13-14 km-ek, amiket otthon tolok. Ráadásul az időjárás is megbolondult, a Balaton parton pokoli szél tombolt, még kabátban is fáztam, el nem tudtam képzelni, hogy milyen lesz itt átfutni.

Orkán erejű szél, a partra kicsapkodó hullámok - a pocsolyákról akkor még mit sem tudtam.

Nem is készültem erre a futásra, sem testben, sem fejben, sem étkezésben. Viszont náthás voltam és meg is jött, csak hogy kimaxoljam a helyzetet :)

A pálya másik felén ideális futóidő, szélcsend, napsütés, próbálok erre koncentrálni.

Tessék-lássék bemelegítek, megcserélem a pólókat, alulra a hosszú ujjú, rá a "céges", lent marad a térdnadrág.

Szakaszos rajt van, de szerencsére nem vagyunk sokan, így is 4 perc, mire a rajthoz érünk. Egy nagyon rövid szakaszon kell csak előzgetnem a lassabb sporttársakat, az első kilométerem 5.50-es - és itt döntöm el, hogy akkor most megpróbálok PB-t futni. Két választásom volt, vagy visszalassulok, vagy megpróbálom bevinni 2 óra alá az időmet. Nincs racionális oka, de nincs veszítenivalóm, ha elfogyok a második körre, hát elfogyok, legfeljebb belesétálok. 

Ezzel a felszabadító gondolattal loholok tovább, a pálya meglepően jó, két azonos kör, egy fordító van csak benne, ezután jutunk ki a partra - bele a viharba :) Oldalról kap bennünket a szél, cibálja a rajtszámot, a hullámok kicsapnak a partra, ahol egyébként is áll már a víz. Engem telibe is kap egy hullám, de nem sikítok, a szél hamar meg is szárít,  csattogok a pocsolyákba, és ha lehet, még jobban rákapcsolok, hogy innen minél hamarabb kijussak. Óriási respekt az itt álló önkénteseknek, nem elég, hogy adják és nyújtják az innivalót, tűrik a hideget, szelet, vizet, még szurkolni is van erejük. És elképesztőek a szurkolók is, akik ezen az oldalon állnak, igyekszem megint minden felém nyújtott gyerekkézbe pacsizni, a szüleik hálásan megköszönik, pedig tudhatnák, hogy ez nekem sokkal-sokkal többet ad, mint nekik.

Végre vége a parti kilométereknek, legalábbis az első körre, innen még kb 3 kilométer a rajt-cél zóna, a 10. kilométernél 56 percnél vagyok, a kapun 58 perckor haladok át, egyelőre belül vagyok a tervezett időn. Nem frissítek, egy ideig el is veszekszem magammal ezen, hogy kellett volna, mert el fog fogyni az erőm, leesik a cukrom, stb, ez a pár másodperc veszteség belefért volna. Újra fordító, 13 km-nél járunk, újra jön a part, egyáltalán nem esik jól, érzem, hogy fogy az erőm, itt van egy alapos hullámvölgyem, nézem az órát, nem tudom, mennyit lassultam, hol járok az időtervhez képest. Megfordul a fejemben, hogy elengedem ezt az időt, kit érdekel, fáj ez az egész, hideg van, fázom. A hisztinek aztán véget vett egy nagyon józan hang a fejemben, aki azt mondja "Te döntöttél így, hogy megpróbálod elérni a célod. Tudtad, hogy nem lesz könnyű, hogy valószínűleg fájni fog, hiszen edzésen is szenvedtél már így. De eldöntötted, most itt a lehetőség, csináld végig, lássuk, mennyi van benned!" Úgyhogy összeszorítom megint a fogam, el akarok jutni a frissítőig, itt iszok 2 korty isot és 2 korty vizet, 10 mp, loholok tovább. Fejben megint szakaszolok, a nádas után már csak 3 km. A sétányon mégis van arra erőm, hogy egy szél által elfújt gyerekkabát után fussak: apuka pakolja a kocsiba a gyerekeket, a kabátok a babakocsiban, a kicsiét felkapja és viszi a szél, gondolkodás nélkül megfordulok, utánafutok, visszaviszem neki, apuka nem érti, de hálás és köszöni, kérem, hogy szurkoljon nekem :)

Ez az utolsó 3 km nagyon nehéz, ólomlábakon járok, szerintem veszettül lassulok, már nem is tudom kiszámolni, hol járok, jó vagyok-e még, ezért inkább próbálok visszafelé számolni, ha 1:58-ra szeretnék beérni, akkor a következő kilométerekhez ekkor és ekkor kell érnem. Ez megy is, úgy látom, még mindig belül vagyok az időn, meglesz ez, még egy kicsit kell kibírnom. Azért bánt, hogy az erőm végét járom, látom, hogy van, akiben még maradt tartalék, tempót vált és elsuhan, én csak összeszorítom a fogam, és küzdök, a célegyenesben már láthat Peti, itt már nem lehet szenvedni, látom az órát, hirtelen rám kiált Szilvi, úristen, de örülök neki, de még van pár méter hátra, és megvan!

Bent vagyok, a hivatalos időm 1:57:35, az eddigi legjobb időmnél 4 perccel jobbat futottam! Ráadásul a második köröm egy perccel jobb lett, mint az első :)

Nem tudom abbahagyni a vigyorgást, nagyon kifutottam magam, de totális extázisban vagyok, Peti elém jön, ölelgetem, mutogatom neki az órámat, de jobban érdekli a befutócsomag tartalma.

Megvárjuk Renit, ő is fantasztikusat fut, velem ellentétben pedig szépen, könnyedén érkezik be. Közben a szpíker folyamatosan az én nevemet mondja, vagy 5-ször befutok szerinte, mire rájövök, hogy a szőnyegnél állunk, a chipem bezavar, gyorsan arrébb megyek, ne legyen zavar az erőben :)

A másnap kicsit fáj, izomláz van imitt-amott, de azért elmegyek egy átmozgatós Kopaszi körre. És vigyorgok, amikor csak eszembe jut a PB :)

Mivel a hétvégén a gyermek beköltözött az uszodába, volt időm összerakni a jövő évi edzéstervet.

De tényleg, az egészet, az első januári hétfőtől. Még hiányoznak belőle versenyek, kell még finomhangolni, de megvan az idei célverseny, kitaláltam az alapozást, és a megfelelő edzéstervet is megtaláltam az év hátralevő nagyobbik részére.

Hiányzik még a keresztedzés is belőle, ez valószínűleg az itthoni torna/jóga lesz, az biztos, hogy belefér, terembe eljárni sokkal nehezebb.

Így összerakva elég rémisztőnek tűnik az egész, főleg a kitűzött célok, most még a "hűha, készen állok én erre?!" kérdés motoszkál bennem, de ha betegség- és sérülésmentes tud lenni az év, ahogy (eddig) az idei is, akkor sikerülhet. Jó sok munkát kell beletenni, de azt már tudom, hogy megéri.

Jó, tudom, nem rehab ez,hanem inkább regeneráció, a maraton utáni ésszel futós időszak, amikor kicsit kiengedünk, kicsit hagyjuk a szervezetet feltöltődni. Értem én a logikáját, csak így az utolsó héten, utolsó napokban már annyira hikomatnak érzem magam, úgy mennék már, hogy megőrülök.

Persze a múlt héten is túltoltam egy kicsit, de az akkori plusz kilométereket beszámítom erre a hétre, így megnyugtatom a lelkiismeretemet. 

Renáta persze könnyen beszél, elintéz annyival, hogy "most azért kell keveset futnod, hogy később sokat tudj futni". Az eszem érti is, na de a lábam.... 

Szombat reggel van, és én tényleg egy rövid körre akartam csak elmenni. De...

De a 3. kilométernél beüt az endorfin, érzem, ahogy szétárad az öröm az ereimben, élvezem a levegőt, a mozgást, a testem, a várost.

Aztán kiérek a Kopaszira. Ahol ősszel nincs ember, csak néhány futó. Ahol reggel akkora "píszendláv" meg chill van, hogy a kacsák összeülnek a sirályokkal, a Duna fenségesen hömpölyög és csillog, a Nap aranyhidat varázsol rá, és langyosan cirógatja az arcom, és érzem, hogy le van szarva minden ésszerűség, én ezt az érzést AKAROM, és fenekestül akarom, a gáton megfordulok hát, és hazafele helyett felfutok a hídra, miért van ez a fixációm a hidakkal, hogy átfutni rajta öröm és boldogság és szabadság, most is, végtelenül egyszerű minden, csak teszem egymás elé a lábaimat, látom magam előtt az utat, szembesüt a Nap, nincs szél, csak szellő, csak teszem a lábaim, talán tudnám olyan gyorsan, hogy felrepüljek, vagy olyan sokáig, hogy a Népligetig elfussak, és ott megfuthatnám azt a falovat a többiekkel, vagy egyszerűen itt balra letérek a lépcsőkön (lépcsők, mennyire jó lenne megint lépcsőzni!) és a rakparton elfuthatnék valamelyik hídig, aztán úgy haza, és komolyan, vágyakozva és fájó szívvel nézek a Gellérthegy és a Margitsziget felé, hányszor futottam arra, jó hosszúakat. 

De győz az ész, a hétköznapi feladatok, szombat van, vásárolni kell, főzni kell, tablót kell a gyerekkel csinálni, azzal kárpótolom magam, hogy a hazafele utat megtolom, konkrétan kifutom a belem, érzem, ahogy korog a gyomrom, szembejövő kutyák rámröhögnek, ők talán értik, érzik, mitől vagyok ilyen rohadt boldog és szabad.

Remek lett ez a futás is, igaz, csak 13 (és egy kicsi) km, remek futóidőben, és az egyik kedvenc versenyemen, de tényleg nagyon jól éreztem magam. Épp ennyi kellett. És az időm is nagyon szépen alakult:

Ez a pálya úgy néz ki, hogy az első része  kellemes, maximum kicsit hepehupás, a finomságok a 7. km után kezdődnek, nekem 450 szintet mért a Endomondo. Szerencsémre az emelkedők az én szakaszom elejére estek, amikor még jó erőben voltam, kb a 12-14-ig km-ig. Sikerült minden felfelét megfutnom, ha lassan is, de folyamatosan. Meg is kaptam érte a beszólást, hogy "de jó erőben vagy", de kollégától ez dicséretnek számít :D A táj pedig kárpótol mindenért, amikor átfutunk a Libegő alatt, az azért "hűha" érzés.

Ez látszik az időmön is, ahogy síkra értünk, meg lejtőre, szépen fel is gyorsultam. Az utolsó kilométer még egy kicsit fifikás, az Alkotás út ugyanis enyhén emelkedik, ez még a vége előtt bónuszként jár :)

A frissítés nekem most kimaradt, se éhes, se szomjas nem voltam, utána ittam csak egy pohár vizet. De ekkora távon ez szerintem belefér.

Mindenesetre megint nagyon klassz élmény lett ez a verseny, remélem, lesz jövőre is. Akár egyedül, akár párban, ide szívesen visszatérek.

És idén kaptunk érmet is:

Tegnap volt az év első igazi őszi futása. Már nem esett, nem is volt pára, viszont hideg szél fújt. Az avart taposva nagyjából a harmadik lépésnél kerültem nosztalgikus hangulatba, és gondoltam vissza őszi és téli futásokra. Olyannyira, hogy majdnem várni is kezdtem a telet, de csak majdnem!

Viszont ha már nosztalgia, 23-án visszatérek a kezdetekhez, megint a BBU Félmaratonon fogok futni. Ez volt az első félmaratoni távom, most ugyan párosban megyünk neki, de ha Dóri nem akar majd nagy időt futni, inkább végigfényképezem majd, mert csodás útvonal. Az én részem 13 km lesz, remek "visszatérés".

Addig meg fogadjátok szeretettel az első 21 km-emről írt beszámolót:

21 - relatív, hogy sok, vagy kevés - attól függ, miből :) Nekünk, futóknak, különleges, misztikus szám, a második legyőzendő cél. Neve is van: félmaraton. Egyszer mindenki nekimegy, azért mert „ott van”. Muszáj.

Egy éve futok. Gyerek és munka mellett, amikor belefér az időmbe, általában heti 3-szor. Nem túl konkrét edzésterv :) Nem is vagyok jó futó, nem vagyok gyors sem, edzeni sem tudok úgy, ahogy kellene. Viszont végtelenül makacs vagyok. Ha a fejembe veszek valamit, megcsinálom.

Most a félmaratont vettem a fejembe. És hogy tétje is legyen, és ne tudjam magam lebeszélni róla, ez lett Zoli szülinapi ajándéka. Miatta kezdtem el futni, ő bátorít, kísér, motivál, veszekszik és hallgat velem :) (hisztizni csak én szoktam).

A verseny előtti éjszaka a szokásos: nehezen alszom el, felébredek 2-kor (de hiszek Györgyinek, hogy a kimaradt pihenést majd pótolja az adrenalin), nyomasztó álmokat álmodom (de hiszek az álmoskönyvnek, hogy jót jövendölnek). 6-kor csörög az óra, mindkettő, mert tutira megyek. Kávé, reggeli – maga a borzalom, a futásban az evés a legnehezebb nekem, mert muszáj, és nem mindig akkor, amikor szükségét érzem. Azért legyűröm, mert tudom, hogy kell az energia.

A gyerek álmosan motyog, megszokta már, hogy az anyja hajnalban el-eljár futni, pedig legszívesebben visszabújnék mellé a melegbe, a jó illatba. Ehelyett megpuszilom és elindulok.

A villamoson már jó. Látom a napfelkeltét, néhány futót a rakparton. Az idő kellemes, kevesen vannak, elvagyok a gondolataimmal. A Moszkván már egyre több futót látok, akiről tudom, hogy oda jön, ahova én. Örülök nekik, és nem csak azért, mert így nem tévedek el, hanem mert ők ismeretlenül is ismerősök, ahogy Ági mondta: egy ütemre dobban a szívünk, mert közös a szenvedélyünk.

Rajtcsomag, csodaszép póló, felveszem. A többit hova teszem? Lófrálok, nézelődöm, próbálom megtippelni, ki futja az ultrát, ki a félmaratont. Megtalálom Krisztát, csomagot Peti elveszi, melegítünk, WC, a szokásos.

Bezavarnak a rajtkapu mögé, már nem izgulok, már csak mennék. RAJT!

Az első 8 km érdektelen. Jól vagyok, megyek a saját tempómban, beszélgetünk, nézelődünk, köszöngetünk. Utána kezdődik az izgalom, egy helyes emelkedő képében. Hosszú és meredek. Kocogok, majd totyogok. Pici célokat tűzök ki magam elé (addig a tábláig kibírom!), így valahogy feljutok. Közben hallgatom, ahogy az autósok veszekszenek a rendőrökkel, akik állják a sarat, hálás vagyok nekik, hogy nem mi kapjuk az ordibálást. 10 km, felértünk! Innen már csak jobb lesz - gondolom.

Az előzetes, és mint kiderült, teljesen téves taktikám az volt, hogy 16-ig eljutok, mert ennyit már futottam, ez tuti menni fog, a többit majd meglátjuk. Ráadásul mindenki azt mondta, 16 után lesz nehéz, onnantól lesz küzdős, fájdalmas. Aha.

10 után öröm: Lili és Peti (Kriszta családja) integet, kapok egy vizet, ez később életmentő lesz.

A 2. pontnál sem állok meg, vizet iszom futás közben, jól vagyok. Befutunk az erdőbe, kanyargunk, picit emelkedik. És BUMM. Olyan 12 körül belefutok a falba. Beszúr az oldalam, nem megy, fáj, szenvedek, egyedül vagyok, azt hiszem, sírok is (vagy csak a szél?....) Megmosakszom a vízzel, alaposan, kimosom az izzadtságot a szememből, orrot fújok, kiöblítem a szám – molyolok, húzom az időt. Lassan, de haladok. Nem jó, szenvedek. Ekkor meghallom a dobot. Nem tudom, honnan jön a hang, de mostantól ez vezet. Azt hiszem, frissítőpont, vagy szurkolók – mindegy, rám várnak, el akarok oda jutni, ez a cél. Aztán meglátom: egyetlen pasi ül, és veri a söröshordót veszettül. Iszonyú zajos, de engem tudtán kívül átlökdösött a holtponton. Rámosolygok (remélem, hogy nem vicsorgok), és azt veszem észre, hogy haladok, szépen, normálisan megint. Nem fáj, nem rossz, rendben vagyok.

A 15-ös táblára ránevetek, de jön a következő probléma, amin agyalhatok: mi legyen az utolsó frissítőnél? Lendületben vagyok, nem akarok megállni, de tudom, hogy onnan még van 4-5 km, kelleni fog az energia. Zoli szólal meg a fejemben, ezerszer lejátszottuk már ezt a vitát, de most először hallgatok rá: az asztalnál sétára váltok, megiszom egy pohár magnéziumot, eszek 2 karika banánt, és a legnagyobb tutiság: egy cikk citromot rágcsálok. A maradék vizemet magamra öntöm, de ez már futás közben.

Istenhegyi út, szeretlek, végig lejtő, azt hiszem, hangosan felnevetek, annyira könnyen és jól megyek megint, persze közben hallom Krisztit a fejemben (elég nagy a forgalom ma odabent) „bárszék!”, hát felülök rá, hogy pihenjek, kell még a végére az erő. Lejtőn futni nehéz, de épp azért pihentető is, mert máshogy terhelem a lábam. Legalábbis ezt szuggerálom magamnak.

Meglátom a Délit, de nem hiszek a szememnek, mindjárt ott vagyok! Ezt örömmel közlöm is a pályát biztosító rendőrökkel és önkéntesekkel. Velem örülnek, megszokták a bolondokat.

Addig viszont még hátravan az Alkotás út, ami enyhén emelkedik, de ez már mindenkinek fáj, látom, lassulunk, van, aki megáll, én nem, mert nem tudom, hol vár a család, nem akarom, hogy a gyerek gyalogolni lásson, én FUTNI jöttem, szóval hajt a makacsság.

Még egy-két kanyar és befutok a Sportmaxba, nekem tapsolnak, Kriszti megvan, hol vannak az enyéim??? Itt várnak a  kapu mögött, pacsi, mosoly, boldogság :)

Az időt fél szemmel látom, 2:14:05, egy teljes perccel a tervezett álomidő alatt, ha lehet fokozni, még nagyobb boldogság :)