Már a hét elején éreztem, de nem mertem megírni: igazán jól sikerült az alapozásom. Februárban betegség, munka miatt sokszor nem maradt idő a futásra, ezért az utolsó héten 70 km-t kellett futnom. Nem lehetetlenség, a januárt is így kezdtem, de azért voltak kétségeim. Végül így sikerült: hétfő 14 km (körbe-körbe a Bikáson), szerda: 18,5 (hazafutás közben egy kör a Szigeten), csütörtök 12 (hazafutás), péntek 12 (Bikás), szombat 11 (Bikás).

A hétfői tökéletesre sikerült, egyszerűen tényleg minden stimmelt, és bár 12 kört kellett futnom a 800 méteres pályán, simán letudtam. Ha lehet, a szerdai még jobb volt, iszonyúan élveztem, a Margitszigetet is, a rakpartot is. Ott már éreztem, hogy rendben lesz a héten, mert nagyon rendben vagyok én is. De azért volt bennem félsz, hogy még három egymást követő napon kell futnom, nem is keveset, mi lesz? Máskor ez nem ment, én szeretek 1-1 pihenőnapot beiktatni a futós napok közé. Épp ezért volt meglepő, és örömteli, hogy most semmilyen gondot nem okozott. Nem az idő, és nem a táv volt különleges, hanem az érzés közben. Hogy nem fáj, nem nehéz, könnyen lépek, könnyen lélegzek. Egyszerűen bivalyerősnek érzem magam - már ami a futást illeti.

Az alapozás első két hónapját 340 km-el zárom, jön a március, és a gyorsítás. Fogok még szenvedni, de már tudom, hogy megéri. 

Ezen gondolkozom már hosszú ideje, hogy engem mi motivál? Miért indulok el esőben, szélben, hidegben, hajnalban, sötétben? Miért indulok el egy nehéz munkanap után? Miért kelek fel hétvégén egy órával korábban, hogy beleférjen a futás a napba?

Sok válasz van. Mert ugye azért kezdtem el futni, hogy leadjak pár kilót. Meg stresszűzésnek, meg mert mozogni jó és muszáj. De ez szerintem kevés lenne, csak ezért senki nem vállalna hosszú távon ennyi macerát, szenvedést és sokszor fájdalmat.

Azt hiszem, egyetlen ésszerű magyarázat van: én ezt szeretem csinálni. ÉN SZERETEK FUTNI. Minden következményével együtt. A kényelmetlenségével, a nehézségével, a kihívásokkal együtt. Egyszerűen csak megtaláltam benne önmagam, és természetes része lett az életemnek.

Fura.

... bármennyit is futottál előző nap, reggel vágyakozva nézed a rakparton futókat, és úgy szeretnéd megfutni a fehérre fagyott aszfaltot.

Az egész reggel olyan fura volt. Bár mostanában furcsák a reggelek. Egész pontosan az ég. Elképesztő színekben játszik, furcsa szögben esik be a fény, sosem látott színeket festve a falra.

De a mostani nem ilyen volt. Hiába volt 7 óra, sötét volt. Egyszínű, fekete égből szitált a köd. Azért nekiindult, ha eldöntötte,megy. Meg aztán eddig minden nap eljött a hajnal, miért épp ma ne tenné - gondolja.

Lassan, komótosan halad. Az utcák gyanúsan üresnek tűntek, még a vasárnap kora reggelhez képest is. Sehol egy lélek sem látszott. Sem ember, sem állat, sem gép.

Szereti a magányt, nem fél, nem zavarja. Talán csak az, hogy továbbra is késik a napfelkelte. Se egy fényes csík, se egy rés a felhőtakarón. Sötét, mozdulatlan égből szitál a köd.

Csak a parton ijed meg. A víz sem mozdul. Összefüggő, barna massza. Nem hullámzik, nem folyik, csak áll. Soha nem látott még folyót, ami állna. A tökéletes, süket csend is félelmet kelt. A színek és az állatok hiánya is. Se Nap, se fény, se szín, se hang. Megdermedt, megállt az idő. Vagy csak kiesett belőle.

Arra gondol, ilyen lehet a halál.

Keresztedzés gyanánt kitaláltam, hogy keresek valami jó kis mozgást, amitől nemcsak a törzsem izmosodik, hanem pl a karom is. Erre tökéletes a TRX. Gondoltam én, mert a TRX valójában arra jó, hogy egészséges és ép emberekből reszketeg aggastyánokat faragjon. Idült vigyorral a fejükön persze.

Én például az első edzés után nem tudtam lejönni a lépcsőn. Remegtek a lábaim, ráadásul a korlátba se tudtam kapaszkodni, mert a kezeim is reszkettek, nem tartottak volna meg. Próbáltam elővenni a telefonom, hogy megírjam a nyomorúságom Renátának, de a telefont se tudtam megtartani. 

Másnap viszont olyan izomlázam lett, hogy nemhogy futni, de járni se tudok normálisan. (jó, azért futni elmentem.)

Kíváncsi vagyok, egy (három) hónap múlva milyen lesz(ek).

Meg nemcsak az, de edzésterv is. Saját kreálmány, még tesztelés alatt. Majd az első hónap tapasztalatai alapján okosabb leszek, de igyekeztem úgy összeállítani, hogy egyrészt illeszkedjen a napirendünkhöz (= Peti edzéseihez, hétvégi programjaihoz), másrészt legyen benne erősítés is (hetente egyszer szervezett keretek között), illetve hogy a lustaságom is megkapja a magáét (így van heti egy pihenőnap).

Most úgy néz ki a terv, hogy hétfőn és szerdán hazafutok munkából (ez 12 km alkalmanként), ha világosabb lesz, beiktatom a Gellérthegyet. Szombaton és vasárnap is futok, ha lehet, valaHOL, valaKIKKEL, mert az baromi motiváló és élvezetes és kizökkent a napi rutinból. Új útvonal, új emberek, új kihívások. Erre a Szigeten jöttem rá a Kvázibárki futáson, ahol fantasztikus 6 perces kilométereket futottunk, és az egész futástól úgy feldobódtam, mint már régen. Meg terepre is kellene járni, szóval amikor csak tudok, nincs kifogás, megyek.

Péntek fixen erősítés valaHOL, mert ez is kell, és muszáj eljárnom hozzá, otthon könnyebb ellógni. Még keresem a termet, de azt tudom, hogy TRX vagy cross fit vagy valami ehhez hasonló kell, hogy legyen. Nemcsak a futáshoz nélkülözhetetlen törzsizmokat szeretném megedzeni, hanem a többit is kicsit.

Csütörtök szintén fix, akkor lazulok :)) Vagyis az a nyújtás nap, azt lehet otthon is, az a pihenés.

Marad a kedd, na ezt szánom egyelőre otthoni erősítésre, egyelőre ez tűnik a leggyengébb láncszemnek.

Jó lenne még jógázni is, de arról most egyelőre időhiány miatt letettem, majd eljön az ideje. Meg úszni és spinningelni, de ez is ugyanaz a kategória.

Ez a beosztás maradna a Vivicittáig, utána meglátjuk, tudom-e tartani, vagy szükséges változtatni.

Az évben mindig van egy nap, amikor én vezetem az Endomondos challengeket :D

Azt hiszed, ha két éve rendszeresen látogatod, ismered. Hiszen voltál már nála minden évszakban, hetente többször is. 

Nem, nem unod meg, sőt! Minden alkalommal készülsz rá, tudod, hogy jó lesz, várod. Már amikor közeledsz, érzed, hogy egyre jobban vagy. Kisimulsz, kiengedsz. Otthagyod nála a problémákat, a feszültséged. Minden egyes alkalommal, sosem okoz csalódást.

De ma mégis meglepett, olyan arcát mutatta, amit még sosem láttam.

Mintha csak azt mondaná, ugyan, tényleg azt gondoltad, nem tudlak meglepni? Akarsz játszani? Hát nézd mit tudok még mutatni. Ha akarod, apokalipszis, ha akarod Szibéria, Antarktisz, vagy Narnia. Varázsolok én neked a város közepére totális csöndet, befagyott folyót, telet, jégvarázst, amit csak el tudsz képzelni.

Jön az új év, ideje összegezni, és kitűzni az új terveket. Minél többen tudnak róla, annál inkább muszáj betartanom, szóval íme:

2015-ben szeretném

2 órán belül futni a félmaratont

minél többször terepen futni

újra körbefutni a Velencei-tavat

rendszeresen eljárni cross trainingre

tisztábban enni

lefutni a maratont

Bevallom, amikor hajnalban megyek futni, vagy épp nagyon szenvedek (de úgy igazán, nem csak a nyafogás) nekem mindig Lubics Szilvi jut eszembe. Sokszor elolvasom a blogbejegyzéseit (ajánlott olvasmány, itt megtaláljátok), ő írt nagyon plasztikusan a hajnali futásokról. Meg arról, mennyi lemondással jár, amit csinál, hogy mennyire nehéz neki is elindulni. Azt hinnéd, aki már 200 felett fut, neki más, neki könnyű. Hát egy fenét. Valószínűleg máshol van a tűréshatára, de neki is van. 

Ahogy nekem is, neked is, mindenkinek, aki fut. Sokszor én is nehezen veszem rá magam az indulásra, nekem is döcögős az eleje, van, hogy nem is lesz jobb, bár szerencsére ez a ritkább. A szombat hajnal épp ilyen volt. Nem tudom, miért, talán keveset aludtam, keveset ettem, fáradt voltam, túlöltöztem - vagy mindez együtt, de a tervezett hosszú futás helyett épphogy a szokásos 11 km-es körömet le tudtam futni. Éreztem, hogy elszállt a pulzusom, légszomjam volt, vert a víz. Egyetlen porcikám sem kívánta az egészet. Pedig a napfelkelte megint gyönyörűre sikerült.

Vasárnap újra mentem, és mintha kicseréltek volna. Lassú voltam, de ez cél is most, szóval a 6.30-as kilométerekkel szépen elkocogtam a 11,5 km-es távomat, különösebben el se fáradtam, és megint megvolt a majdnem-flow. Van egy pillanat a futásban, amikor átlépek egy másik tudatállapotba. Az előbb még tele volt a fejem mindennel, gondolkodtam a hétköznapi dolgokon, a következőben pedig teljesen üres fejjel csak a futást élvezem. Ahogy lép a lábam, ahogy dolgozik a tüdőm, ahogy veszem a levegőt. Mindig megdöbbenek, hogy ez ennyire egyszerű.

Sosem leszek jó futó, vagy gyors, vagy különleges. Sosem fogok versenyeket nyerni, sem akkora ultratávokat futni, mint Szilvi. De ezt a csodát szinte bármikor átélhetem, ha elindulok. Ezért érdemes csinálnom.