Vagyis a híd még most is van és lesz is még sokáig, de holnap visszaadják az autósoknak és villamosoknak, vagyis már nem lesz ugyanolyan, mint ami a nyáron volt.

Van nekem ez a fixációm a folyókkal meg hidakkal. Úgy általában rajongok a vízért, imádom a tengert is, hogy sós, hogy érzem az erejét, belegondolni a mélységébe. Ugyanígy vagyok a folyókkal, nem tudom elképzelni, hogy olyan városban éljek, ahol nincs folyó. Ezért járok a Kopaszira futni, a Dunához, látni, szagolni a vizet, ha nem lehet belemenni, akkor is. Ezért imádok átfutni a hidakon is, a folyó felett.

Ezen a nyáron Budapest legmeghatározóbb eseménye számomra a Szabadság-híd lezárása volt. Nem, nem a Red Bull AIr Race, nem a Sziget, nem augusztus 20., nekem biztosan nem.

Mert onnantól kezdve, hogy lezárták, átalakult az a híd. "Birtokba vették" a gyalogosok, bringások. De szerintem ennél több történt: megmutatta igazi arcát, betöltötte igazi szerepét az a híd. Összekötötte onnantól kezdve nemcsak a város két partját, de a benne élő embereket is. Olyan lett az a vasból és betonból épült, nem is túl szép építmény, mint egy park. Ott átsétálhattál, átfuthattál, áttekerhettél, de le is ülhettél, andaloghattál, szelfizhettél, csodálhattad a várost. Jó volt ott hajnalban vagy este jógázni, táncolni, piknikezni.

Arra jártam majdnem minden reggel bringával, volt hogy egy jógázó csoportba botlottam, és az ő dinamikájuk és gyakorlataik valahogy az én lelkemet is kisimogatták. Nem akartam beállni közéjük és nem is vagyok az a new age-es ezoterikus mókus - de az, hogy ők boldogok ott és akkor, egy hétköznap reggel, egy nagyváros közepén, abban, amit csináltak valahogy engem is azzá tett.

A hídon nem siettél, nem az volt a cél, hogy gyorsan átérj - mert jó volt ott lenni, élvezted, amíg tartott az a pár perc, amit ott töltöttél. Kikerülted a földön ülőket, az andalgókat, a szelfizőket, a várost bámulókat. Kicsit turista lehettél a saját városodban, és örültél, hogy kaptál és mutathatsz is valami különlegeset. Lelassultál és kiszakadtál a hétköznapokból, ha csak pár pillanatra is.

Ezért biztos voltam benne, hogy az utolsó szabad napon, amikor még a miénk a híd, arra fogok futni, búcsúzóul átfutok még egyszer rajta.

Már odafelé is gyanakodhattam volna, annyi apró csoda történt. Az autós, aki nemcsak átengedett a zebrán, de majdnem meg is állt, hogy biztonságban átérjek. Az üres Kopaszi-gát, ami csak az enyém volt. Hogy a rakparton arra gondoltam, milyen kár, hogy nem láttam a kék ivócsapokat, amelyeket nyáron szereltek fel a tűzcsapokra, hogy inni lehessen belőlük - és 10 méter után OTT VOLT EGY ILYEN, kéken világított a piros tűzcsapon, és működött, és ittam belőle, pedig nem is voltam szomjas.

Mire a hídra értem, már teljesen kisimult a lelkem, finoman sütött a Nap is. A híd félig üres volt, oldalt bringások egy csoportja, jógáztak, vagy tornáztak előzőleg, nem tudom. De a híd másik oldalán várt az igazi meglepetés - krétarajzok és üzenet vannak az aszfaltra rajzolva. Van, amin látszik, hogy gyerekek rajzolták, virágok, fák,bolygók és csillagok szép színes kavalkádja. Vannak szerelmes üzenetek, vannak üzenetek turistáktól a világ különböző tájairól. És vannak üzenetek csak úgy, bele a nagyvilágba, mindenkinek, vidd haza és használd és add tovább:

Elmossa majd az eső, elkoptatják majd az autók kerekei, de aki idén járt azon a hídon, az emlékét biztos sokáig őrizgeti még.

Mert idén nyáron azon a hídon kicsit mindenki boldog volt: a szembejövők egymásra mosolyogtak, belenéztek egymás szemébe vadidegenek, és ugyanazt az örömet látták visszaköszönni, amit maguk is éreztek. 

Az augusztusi túránknak Reni egy rövidebb, 15 km-es TT-t választott, és ez így utólag elég előrelátó ötletnek tűnik. Nem vagyok ugyanis a topon fizikálisan, persze ezt előre nem lehetett tudni, de így alakult. A diéta utolsó heteit taposom, már csak egy hét van hátra egész pontosan. Szépen lefogytam tőle, de be kell látnom, az 1500 kalória kevés, ha naponta 3000 kcal fölött égetek el. Ez ki is derült a legutóbbi hosszú futásomon, 33 km-be majdnem beleájultam.

Ráadásul a Korinthosz.hu-n megnyomta a cipő a lábam, ami csak lassan javul - persze mitől javulna, nem is kímélem. És ha ez nem lenne elég, 3 napja meghúztam/megrántottam/megerőltettem a nyakam. Pontosan nem tudom, mit tettem vele, a lényeg, hogy nagyon fáj, és nem nagyon tudom mozgatni. Ez főleg majd az emelkedőkön okoz nehézséget.

Szóval ilyen klassz állapotban indultam neki a vasárnapnak, és tényleg nagyon örültem, hogy "csak" 15 km áll előttünk, és alig 670m szint. Reni már a rajtban vár, pedig én is időben érkezem. Gyorsan nevezünk, befújjuk magunkat kullancsriasztóval, és indulunk is. A térkép mellett van szöveges itiner is, ez jó, szeretem, extra biztonságot ad. 

Érdekessége a túrának, vagyis én még ilyenen nem voltam, hogy az EP-ken két helyen kód van, amit neked kell beírnod az igazolólapra, egy helyen magad pecsételsz, és egy alkalmi ellenőrzőpont is van, aki bárhol felbukkanhat az útvonalon.

A Szépjuhásznétól van a rajt, zöld körséta, zöld kereszt, zöld sáv az útvonal. Viszonylag sokat megyünk betonon és lépcsőzünk, szépen gyűlik a szint a lábunkba. Amit meredeknek ír az itiner, az valóban meredek is. 

Lépcső is, meredek is, hosszú is

De megéri, mert az Apáthy-sziklához tartunk, csak a másik oldalról, amerről én még nem voltam. És mint kiderül, Reni egyáltalán nem járt még itt, mert extázisba esik - ma nem utoljára. De érthető, valahogy ezen a túrán szedjük össze a legszebb kilátásokat. Az Apáthy-szikláról például ilyen:

Lassan tovább indulunk, megtaláljuk az első EP-t, felírjuk a kódot, megcsodáljuk a tűzcsapot, és indulunk tovább az Árpád kilátóig. Újabb csodás kilátás, néhány fotó, és indulunk is tovább a kék sávon. Gyakorlatilag ezen maradva kaptatunk fel a Hármashatár-hegyre. Megtaláljuk a feltételes EP-t, kapunk pecsétet és nápolyit, mehetünk tovább.

Az időjárás elképesztő, tiszta Kamcsatka, meleg, párás, és szinte egyáltalán nem mozdul a levegő. Nem süt a nap, de így talán még nyomasztóbb, nyirkosak és izzadtak vagyunk, persze a bogarak legnagyobb örömére. 

Velünk szemben is jön egy túra, akkora a forgalom a hegyen, mintha a Margitszigeten lennénk.

Lassan felérünk viszont a Hármashatár-hegyre, itt magunk pecsételünk, csak előbb ámulatba esünk. Ettől:

Folyó nélküli városban lehet élni, csak minek

Nem tudunk betelni a látvánnyal, de lassan csak tovább indulunk, kék körséta lefelé. Jó köves, viszont lejt, így kellemesen, tempósan haladunk. Aztán jön a sárga sáv, ami még akkor is szívás, ha lejt. Leereszkedünk a Határnyeregig, itt én mindig elmormolok egy hálaimát, ha esés nélkül megúszom. Tovább a sárgán, egész a Gyermekvasútig, itt újra EP, kóddal, és innen már csak 2,6 km van hátra. Jó tempósan megnyomjuk, pedig már érzem a lábam, a nyakamnak pedig már nagyon nem esik jól a felfele. Beszélni nagyon nem is tudok, és nem is akarok, nagyon örülök, hogy hamarosan vége. A zöld körsétán fejezzük be  a túrát, ahol el is kezdtük. 

Oklevél, kitűző, és meg is vagyunk. 3 óra 18 perc alatt toltuk le a 15,37 km-t, ami lehetett volna jobb, ha nem vagyok kripli :) Ez egy olyan klassz kis túra, amit akár futva is élmény megtenni, és ahol még mi sem tudtunk eltévedni.

Reni képei:

Úgy néz ki, ez az év a futós bakancslistám pipálgatásával telik, egy újabb titkos vágyam teljesült most a Korinthosz.hu ultraversennyel. 

Ez egy felkészülési verseny a Spartathlonra, a honlap szerint távja megegyezik a Spartathlon első szakaszának hosszával, az Athén és a Korinthoszi szoros 81km-ével. (Aki az ottani limit idő, azaz 9 óra 30 perc alatt teljesíti, oklevelet is kap.) Mivel augusztusban van, így piszok melegre is készülhetnek a futók, ráadásul hosszú-hosszú egyenesekre az aszfalton, gáton, elég ingerszegény környezetben. Igazi ultrásoknak való élmény, ide azok jönnek, akik a futást szeretik - vagy mazochisták. Jellemzően többen vannak az egyéni indulók, mint a váltók. Mi ketten indulunk Eszterrel, de lehet 3, 4 vagy 5 fős váltóban is teljesíteni.

Ráadásul a verseny elég minimál, itt nincs nagy felhajtás, induláskor van póló (persze Peti azonnal lenyúlja), tornazsák, egy kis rágcsa, a végén pedig érem, de se befutócsomag, se kiállítók, semmi ilyesmi. Ez a verseny a futásról szól, és mint menet közben kiderül, a futókról.

A szakaszokat úgy osztjuk be, hogy tizenpár kilométerenként váltjuk egymást, a meleg miatt tervezem így, hogy ne csináljon ki a hosszú táv, legyen idő pihenni. Így rám 16,4 - 12,7 - 14 km jut, közben amíg Eszter fut, tudok pihenni.

Amitől kicsit tartok, az az evés a két táv között. Fogalmam sincs, jó lesz-e, amit elterveztem, elég lesz-e, bírni fogja-e a gyomrom? A diétámat csütörtök és vasárnap között felfüggesztem, csütörtök-péntek szénhidrát- és vízfeltöltés, eszek, amennyit tudok, és nagyon figyelek a hidratálásra is. Ez nagyon jó ötletnek bizonyul, nem éhezem el sehol, csak amikor már Esztert várom a közös befutóra, hallom, hogy korog a gyomrom.

Reggel 7-kor van a rajt szombaton, ezért már előző este lemegyünk, Szekszárdon alszunk. Átvesszük a rajtcsomagot, tésztázunk, kicsit barátkozunk, és indulunk a szobába, kb fél 11 körül alszunk. Én minden verseny előtt rosszul alszom, meg utána is, most sincs ez másképp. 5-kor kelünk, kávé, készülődés, fél 7 után a rajtnál vagyunk. A reggelit kihagyom, nem tudok úgy futni, ha van a gyomromban bármi, bízom a frissítőkben, az a terv, hogy onnan töltekezem majd. Lecsippantok, mivel én indulok, gyors wc-zés, és indulunk is.

Arra rajtolunk, ahonnan Borvidéken befutottunk, finom kis emelkedő, csak hogy ne fázzunk. Ideális futóidő van egyébként, 15 fok, a trikó és a rövidnadrág kicsit kevésnek tűnik, egyelőre felhős is az ég, de gyanítom, nem marad így sokáig.

A pályán szint csak itt van az elején, ez sem sok, de a szőlőben már belesétálok a végefelé. Utána viszont szépen tudunk haladni. A talaj vegyes, van aszfalt, föld, murva. Szerencsére nincs sár, bár szegény Saucony elkoszolódik így is a porban. 

Kb 5 kilométerenként vannak frissítőpontok, igazi terülj-terülj asztalkámmal, tényleg minden van, édes-sós is, dinnye, banán, víz, iso, kóla. És minden innivaló hideg, végig a pályán mindenhol! Mindenhol lehet mosakodni, mindenhol van jég, és mindenhol iszonyú kedvesek és segítőkészek a crew-k. Imádnivaló, itt tényleg nem azt érzed, hogy a hátuk közepére kívánnak, azt a pár másodpercet, percet, amit ott töltesz, maximálisan figyelnek rád. 

Az első szakaszom nagyon kellemes, pontosan be tudom osztani az erőmet és az időmet, minden ponton ki van írva, mennyire van a következő, így tudok tervezni. A pontokon csak vizet iszom egyelőre, néhány kortyot csak. Még mindig nincs meleg, nem süt a nap, nem is vagyok éhes - éljen a feltöltés!

Nyelem a port, nézelődöm, élvezem az utazást, hallgatom  a többieket körülöttem. Aztán egyszer csak itt a Sió híd, Eszter és Jocó, váltunk, átadom a chipet és indul is Eszter.

1. szakasz 16,4 km 1:36:31.

Mi megyünk kocsival a következő pontra, itt van időnk bőven, trikót váltok, iszok vizet, megeszek egy banánt és egy falatot a fehérjeszeletemből. A ponton Zsuzsiék csinálják a bulit, dumálunk, biztatjuk a futókat, és a kutyust, aki melléjük csatlakozott egy kis szakaszra. (Később hazatért, csak edzett egyet a futókkal.)

Közben kisütött a Nap, nagyon meleg lesz, és ahogy nézem, nem lesz árnyékom. Megérkezik Eszter, indulok. Nem tudom, milyen mentális állapotban vagyok, de ahogy felnézek a végtelennek tűnő aszfaltcsíkra előttem, és meglátom a sapkám ellenzőjének ívét, szinte azonnal magamba csukódom. Egyedül vagyok, és mégsem, előttem-mögöttem futók, de én egyedül robogok. Ütemesen lépek, lélegzem, és eszembe jut Gusztos Péter minapi Facebook-posztja a fókuszról. Ott vagyok, ahol akkor ő járt, és ahol valószínűleg már minden futó járt. Saját világ ez, nincs benne semmi és minden benne van, üres a fejed, üres a tudatod, de teljesen tudatában vagy annak, ami történik.

Kinézek a távolban egy messzi, szimpatikus fenyőt, ott nézek majd rá először az órámra. Leesik az állam, gyakorlatilag mindjárt az első frissítőnél vagyok, már látom is a híd alatt őket. Víz, kóla, kiszedem a cipőmből a kavicsot, és megyek. Itt van valahol egy fordító, ezért az élmezőny jön velem szemben, jó őket látni, jó rájuk köszönni, hajrázni nekik, és jó, hogy ők is visszamosolyognak, buzdítanak, köszönnek. Ha a futó már nem is tud, a biciklis kísérő biztos, hogy odaszól. 

Elfutok Eszterék mellett is, a fordító még odébb van, majd visszafele váltunk. Süt a Nap, meleg van, de nincs semmi bajom, jól érzem magam, sőt kifejezetten gyorsnak érzem magam. Egyben van a mozgásom is, élvezem még mindig az egészet. Frissítek, kóla, víz, mosakodás, és indulok vissza.

2. szakasz 12,75 km 1:13:25 alatt, 5:45-ös átlagtempó a frissítőkkel együtt, volt benne 5 kilométer, amit 5.20 és 5.30 közötti kilométereket futottam. Nekem az gyors, nagyon gyors, nagyon örültem neki. Kicsit beáll viszont a jobb combom, egy ponton érzem, hogy fáj, próbálom nyújtani, lazítani. Semmi komoly, csak érzem.

Ismét indulunk tovább, most nincs sok időnk, naná, hogy most tévedünk el, épp visszatalálunk az útra Eszter előtt, most át sem öltözöm, csak bevizezem magam, sapkámat, csuklópántomat, és el is indulok a következő szakaszra.

Itt már minden mindegy nekem, utolsó szakasz, 3 etap, 5-4,75-4,15 kilométereknél van frissítő, úgy döntök, futok, amennyit tudok, de ha bele kell sétálnom, akkor sincs világvége. Megint hosszú egyenesen indulunk, leelőzök egy egyéni induló lányt, váltunk néhány szót, aztán mindenki megy tovább a maga tempójában. Egy biciklis kísérő megdicsér, hálás és boldog vagyok. Fától fáig futok, nézem az órám, próbálok 6 közelében maradni, hogy legyen erőm végig. Az első frissítőnél megint kóla, víz, mosakodás, elviszek egy jeget magammal, mosogatom magam vele, a végén pedig elszopogatom. Várom a következő pontot, nagyon örülök, amikor meglátom újra a fehér sátrat, "na addig már csak kibírom", és akkor már csak 4 kilométer van hátra majd. Itt vagy háromszor megmosakszom, mert a fotós megkér rá, mert nem sikerül a kép elsőre. Mögöttem a mentősök gondolom élvezik a helyzetet, de nem érdekel, innen már csak 4 kilométerem van hátra, és vége. 

Elindulok, sajnos a kóla beüt, 5.20-al megyek az első kilométeren, ez be is üt, mert beáll mindkét combom. Nincs rá jobb szó, nem görcs ez, egyszerűen kőkeménnyé válnak és fájnak, ahogy lépek. Ráadásul a bal lábamat nyomja a cipőm, egy idő után már az is annyira fáj, meg kell lazítani a fűzőmet, de már igazán az sem segít. Megnézem a telefonomon, hol járok, 12,75-nél, káromkodok egy jó nagyot, csak úgy magamban, befelé, hogy már csak 1,2 km van hátra, hát azt már kúszva-mászva, fájós lábbal is, bármikor, hát itt már csak nem fogok sétálni! Nézem az órám, hogy lássam, mennyit kell még futnom, de meglepő módon megint elszámolok valamit, mert egyszer csak felbukkan a frissítő, az utolsó csippantás, itt várnak, és vége, nekem befejeződött a verseny, nem kell többet futnom. Előre engedek egy egyénit, csippantson, frissítsen előttem, én már ráérek.

3. szakasz 14 km 1:26:35 - csak 2 perccel maradtam el a tervezett időtől.

Eszter a lelkemre köti, hogy öltözzek az egyenpólóba, és menjek elé, együtt fussunk be. Megígérem, és rávetem magam az asztalra, iszok izot, vizet, kólát, eszek dinnyét végre. 

Elgurulunk a célhoz, közben hallom, ahogy egy sétáló beszól "na ennek a seggét is be kellett hozni kocsival", de nem vitázom és nem hagyom elrontani az örömömet, futottam 43 km-t, nem nagyon tudom használni a combjaimat, és még futnom kell 1-et.

Átöltözöm, megkeressük az utolsó pontot, itt várom be Esztit. Próbálok nyújtani, de csak nagyon lájtosan megy, be-begörcsöl a lábam. És korog a gyomrom, hangosan, ahogy már nagyon rég nem hallottam.Van kb 1 órám még, sétálok, szurkolok, napozok. És megint egy elkapott beszélgetés:

Futó (nem versenyző): Mennyit futnak ezek?

Pontőr: 81 km-t.

Futó: Váltóban?

Pontőr: Olyan is van, de a legtöbben egyedül.

Én: Szekszárdról jövünk, reggel 7-kor indultunk.

Futó: Az f.sza.

(Ezt elismerésnek veszem.)

Érkezik Eszter, innen már csak kb 800 métert kell megtennünk, nem esik jól, de futok, futunk, együtt futunk be, vigyorgunk, Öcsi vár a célban, bemondja, hogy jövünk, bemondja az időnket, a nevünket, mindenki mosolyog, megkapjuk az érmet, puszikat, gratulációt, itt vannak Zsuzsiék is, meg egy csomó ismerős, imádnivaló az egész.

Lezuhanyzunk, és beülünk egy közeli vendéglőbe, limonádézunk, eszünk, van desszert és kávé, a világ kerek és boldog és minden rendben van.

Ide jövőre visszajövünk, mert itt futni jó, itt minden a futásról és a futókról szól, vérprofi és mindenre gondoló szervezés, csodálatos crew, kihívás, de nem teljesíthetetlen táv. 

Ma 28 km volt az előírt adag, és bevallom, nagyon nem fűlt hozzá a fogam. Múltkor a 22 (24 volt az) se ment jól, most azért jobban osztottam be a heti futásokat, de a lábaimban érzem a biciklit, a futóklubos edzést, és utána a jó kis tempófutást.

Legalábbis erre fogom, hogy nehezen indulok el, aztán be. Bár tudom, hogy a futásaim első 3 km-e csak az ismerkedés, akkor derül ki, milyen lesz az aznapi. Ezen csak át kell esnem, utána elválik, mi lesz: szenvedés vagy futás.

Sőt, azt is megtapasztaltam, ha az eleje jó, akkor a végén szenvedek meg vele.

16 fok van, klassz futóidő, de tudom, hogy mire visszaérek, meleg lesz, így ennek megfelelően is öltözöm. Viszek frissítést is, Aptonia gyümölcspüré és szőlőcukor, víz lesz a szigeten, a Kopaszin és út közben is tudom már, hol van csap.

Az utat megint 3 részre osztom: ki a szigetre, ott egy kör, aztán haza. 12-5-11 km. Csak egy-egy etapra koncentrálok, csak az számít, ami utána van, azzal nem foglalkozom. 

Odafele átfutok a Szabadság-hídon, sose fogok betelni vele, hogy üres, hogy nincs autó rajta.

Megunhatatlanul gyönyörű Budapest

Sok minden jár a fejemben, és igazán semmi se. Nem tudok visszaidézni egyetlen gondolatot sem, amit ott találtam ki, ami foglalkoztatott. Apróságok igen, hogy hol igyak, korog-e a gyomrom, kell-e wc-zni. De a futáson kívül más nem.

A szigeten frissítek, itt csak egy kör. Ebbe a "csak"-ba kapaszkodom mindig, nekem kell ez a csak, mert én nem szeretek a szigeten futni. Nem tudom, miért, talán mert haladni szeretek, nem körbe-körbe menni. A körözős versenyeket se szeretem, épp ezért. De most csak egy kör, az bármikor megy. Pedig a sziget jó, van víz, felfestve a kilométerek, pontosan lehet tempót futni. 

És itt, a 4. kilométernél (ami nekem a 16-ig) üt be a felismerés, hogy 1. ez egy jó futás 2. minden rendben 3. van egy cél, amiért ezt most csinálom.

Banálisan hangzik, de tisztán érzem, ahogy megtalálom magamban a motivációt. Mert nyűglődöm, mert megy fejben a hiszti, hogy fáj, meg unom, meg sok van még, meg megállok, meg elegem van, meg hülyeség itt küzdeni.

De késélesen belémhasít, hogy ezt itt és most azért csinálom, hogy ősszel jó legyen. Hogy ősszel majd a maratonon megint minden úgy legyen, ahogy szeretném. Hogy ott és akkor egyben legyek, testben és fejben, hogy erős legyek, és biztos abban, hogy belepakoltam azt a munkát, amit kellett.

Mert nekem kell. Nekem az nem úgy van, hogy odaállok, aztán lefutom. Nekem a maraton még mindig kihívás, és csak akkor megyek neki, ha tudom, hogy le tudom futni. Végig.

És ahhoz itt és most ez kell, ez az edzés, ami felkészít rá. Fejben és testben. Majd elővehetem közben ezt az érzést, hogy volt ilyen is, amikor nem volt kedv, nem akartam, de megcsináltam. 

Ebből lehet erőt meríteni, ha kell majd.

És ettől jóvá vált ez a futás. A csinálástól, attól, hogy mentem tovább, jóvá vált. Célja lett és értelme.

És nem, ettől nem lett könnyebb a hazafele út. De edzésen el lehet fáradni, ott bele lehet sétálni, gyakorolni a frissítést. 

Július számokban:

223 km futás, 34 km teljesítménytúra, 163 km bicikli, 22 torna (jóga vagy gerinctréning).

Az vitathatatlan, hogy egy-egy versenyt nem nagyon lehetne megrendezni önkéntesek nélkül. Ők azok, akik frissítenek, regisztrálnak, építenek és bontanak, útvonalat jelölnek, és segítenek, ha kell. Érdemes annak, aki versenyez időnként átállni az asztal másik oldalára - egyrészt azért, mert ő igazán tudja, mire van egy versenyzőnek szüksége, másrészt pedig, hogy átélje, min megy keresztül egy önkéntes egy verseny alatt.

Mert önkéntesnek lenni is fárasztó ám. Én most az Ironman 70.3 keretében megrendezett 5i50-es, olimpiai távú triatlonversenyre jelentkeztem. Közel van - a Kopaszin, klassz ajándékot kapunk - póló, sapka, hátizsák, és mert valószínűleg amúgy is kimennék szurkolni. Akkor meg már legyen valami hasznunk belőlem :)

Ráadásul kiderül, több ismerős is indul a távon, így meg már igazán izgulok, hogy kiszúrjam őket, hogy mindent jól csináljak, és a hasznukra legyek.

8-kor találkozunk az Öböl-házban, megkapjuk a csomagot, átöltözünk, és el is indulunk a frissítőpontra. Ez a legjobb hely szerintem, utolsó versenyszám, sok-sok kitikkadt futó, nekem való terep. 

Berendezzük a pontot, elosztjuk, mi hol legyen, és ki hol lesz. Én a vizes asztalnál vagyok, töltöm és adom majd a vizet, aki kéri, előttünk-mögöttünk pedig tudnak mosakodni, kapnak locsolást. Ha kérik. A sapkámat gyorsan el is ajándékozom, az útvonalat biztosító őrnek, nehogy napszúrást kapjon, mondom, jöjjön majd bevizezni is.

Aztán várunk. Jó sokáig. A Nap előbújik, meleg van, a sátorban nincs levegő, kint kicsit jár a szél. Fél 12 körül felbukkan az első futó, aztán az élboly. Ők azok, akiknek valódi tétje van a versenynek, ők igazi sportolók, szinte nem is frissítenek, nem kérnek semmit, nem állnak meg, nem is lassítanak, csak robognak át rajtunk. Velük nem sok dolgunk van, de aztán lassan elkezdenek szivárogni a többiek, akik már esznek-isznak, depóznak, és szemmel láthatóan fáradnak. 

Ekkor van az igazi pörgés, ekkor kell tényleg nagyon figyelnünk, kínálni, nyújtani, rászólni. Ahogy fáradnak, ahogy savasodnak, szemmel láthatóan lassulnak a reflexeik, ha nem szólunk rájuk, sokan nem is innának. És közben szedd a szemetet, mert elcsúszhatnak rajta, és figyelj rájuk, hogy mindenki kapjon, aki kér, három-négy nyelven mondogatjuk, hogy "víz", mennyivel egyszerűbb a kólások dolga :)

És jönnek az ismerősök, szerencsémre mindenkit meglátok időben, Szilvivel az utolsó pár száz méterén még futok is kicsit, csodásan megy, látszik, mennyire élvezi. De a fiúk is nagyon ügyesek, kicsit protekciósak is, velük kicsit többet foglalkozom, de ennyi talán belefér.

És vannak történetek, persze, mert azok mindig vannak. A srác, aki tegnap végigfrissítette a 70.3 mezőnyét, most versenyez, de délután már jön megint az Irongirlre önkéntesnek. Az anyuka, akinek itt van a két fia, és tökutolsó, mert defektet kapott, és 20 km-t így tekert le. De a fiai vigasztalják, "nem baj, édesanya, az a lényeg, hogy itt vagy és csinálod". A pasi, aki már odafele panaszkodik, hogy mennyire forró a rakpart, kap jeget a sapkájába, úgy köszöni, meg, hogy "köszi, anyu". A srác, aki mindig két zászlóval fut, most is, csak már mezítláb is - a végén már nem is kér locsolást a lábaira, minden mindegy alapon.

Aztán ahogy lemegy a mezőny nagy része, jönnek az igazi harcosok, akik már a szintidővel küzdenek, vagy már kicsúsztak belőle, de nem szállnak ki, nem adják fel, mennek a célig. Ők már extra gondoskodásban részesülnek, van idő beszélgetni, van jég, van minden, amivel egy kicsit megkönnyíthetjük a célbaérésüket.

Aztán szép lassan ők is elfogynak, elmegy az utolsó két versenyző is, mi pedig összepakolunk, összeszedjük a maradék szemetet. Lassan indul az Irongirl, más frissítőkkel, más útvonalon.

Miután júniusban nem jött össze a teljesítménytúra, nagyon vártam, hogy júliusban mindenképp menjünk. A Budai tájakon 30 épp ideálisnak tűnt, a Hűvösvölgyből indulva, 8 órás szintidővel egy kicsit több, mint 30 km, kb 1000m szinttel. 

Ami újdonság, hogy ketten megyünk Renivel, illetve a meleg. Ennyire melegben még nem túráztunk, a Szimplán én tényleg nem éreztem a meleget, bár más panaszkodott rá - szóval nem tudom, igazán mire számítsak. Van nálam fél liter víz, egy gyümölcspüré és egy fehérjeszelet.

8-kor találkozunk Hűvösvölgyben, kicsit kavarunk, mire megtaláljuk a rajtot, gyors nevezés, mosdó, kullancsriasztózás, és indulunk is a Sárgán, fel a Nagy-Hárs-hegyre. 230 szint az elején, csak hogy jól bemelegedjünk.

Legcukibb pontőr

A térkép jól követhető, legalábbis egy ideig, szöveges itiner nincs, ami nekem kicsit hiányzik, mankónak jó lenne. Az első EP-t gond nélkül elérjük, Megyünk tovább szépen a Fekete-fejre, melegszik az idő rendesen, a vizünk még kitart, menet közben is kaphatnánk, ha kérnénk, de egyelőre jól vagyunk, megyünk tempósan előre. Elérjük a 3. EP-t, itt válik szét a 15-ös és a 30-as útvonala - és nem sokkal ezután tévedünk el. Valahol elveszítjük a piros jelet, és bár mindkettőnket zavar, hogy nem látjuk a jelet, csak megyünk tovább, abban bízva, hogy egyszer csak jön egy keresztút jelzéssel, és Nagykovácsi felé tartva. De nem jön, csak egy biciklis szemből, aki szintén eltévedt, Budaörsről jön, és próbál hazatalálni. Már hárman böngésszük a térképet, és meggyőzzük egymást, hogy jobb, ha visszafordulunk, mert már nagyon nem vagyunk irányban. Így is teszünk, bandukolunk visszafelé, közben összeszedünk még egy tekergőt, aki szintén a Pirost veszítette valahol szem elől.

Mindenféle járt, elhagyatott és teljesen vad úton haladunk Nagykovácsi felé, néha csak az ösztönünkre hagyatkozunk - én mondjuk ilyenkor mélyen hallgatok, jobb, ha nem adok tanácsot, merre kellene mennünk. És csoda történik, egyszer csak aszfalt kerül a lábunk alá, beérünk Nagykovácsiba, szépen irányba helyezzük magunkat - és találunk táblát is, ami megmondja, a következő EP-nk, a Zsíros-hegy merre van és hány kilométer. Öröm, boldogság, elvesztegettünk egy órát, és kb 2,5 km-t tettünk plusz a lábainkba. Keresünk valami vízvételi lehetőséget, Reni a CBA-ban, én a dohányboltban látom meg az esélyt, én végzek gyorsabban, egy hideg vízzel és egy jeges teával felfegyverkezve haladunk tovább. Aztán persze találunk nyomós kutat is, itt kicsit mindig mosakszunk, az üres palackba is veszünk vizet, biztos, ami biztos.

Ez a pont a legjobb, DINNYÉT kapunk, amit úgy eszünk, mint az éhezők, vagy mint akik még sosem kóstoltak ilyet :) Élvezzük, hogy csorog a lé az arcunkon, kezünkön, nem lehetünk túl szép látvány, de nem is érdekel, most valami mennyei csemegének számít ez. Kezet mosunk, és már megyünk is tovább.

A Mátyás domb felé is jó részt aszfalton megyünk, illetve megkerüljük Solymárt és a várat, amit meg is látogathatnánk, de az elveszített 1 óra és a plusz kilométerek miatt most kihagyjuk, kicsit aggódom a szintidőnk miatt.

Iszonyú meleg van, égett a Nap rendesen, nagyon-nagyon örülünk, amikor visszatérünk az erdőbe, hűvösebb, árnyékosabb, és néha mintha még a szél is fújna.

Pedig a túra szerintem legnehezebb szakasza van előttünk még, fel az Újlaki-hegyre. Többször jártam már arra, futva is, túrázva is, nekem minden útvonalon bitang kemény. Most sem okoz csalódást, menet közben az emelkedőtől, fent pedig a látványtól akad el a szavunk. Pláne, hogy épp paplanernyősök is vannak fenn, akik tandemugranak, nem tudjuk nem bámulni és irigyelni őket, bár én elképzelhetetlennek tartom a tériszonyommal, hogy levessem magam - de látva őket, mégis irigylem az érzést egy kicsit. Repülnek, szállnak, szabadok - azért elég klassz lehet ez.

Ezért megéri újra és újra felküzdeni magunk

Innen már csak lecsorgunk - biztatom magunkat, de ehelyett egy kicsit azért még mászunk felfele, hogy aztán mehessünk lefele. Próbálunk futni, bele-belekocogunk, de nagyon köves az út, meg már nagyon fáj is a lábunk, így nem erőltetjük, csak ahol tényleg könnyen megy.

Aztán egyszer csak fordulunk egyet, és már ott is vagyunk, ahonnan cirka 7 óra 20 perccel hamarabb elindultunk. Megkapjuk a jól megérdemelt kitűzőt és oklevelet, egy-egy citromkarikát elmarunk a frissítőasztalról, és meg is vagyunk.

Jó kis túra volt ez is, utólag már nem is bánjuk azt a néhány plusz kilométert, de jövőre majd jobban figyelünk a Pirosra :)

Reni képei:

A Szimpla életem versenye - lett volna, ha beértünk volna szintidőn belül. Így "csak" egy olyan csodálatos verseny lett, ahol megint volt mit tanulnom.

A Szimpla mottója, hogy "Párosan szép az élet" a gyakorlatban azt jelenti, hogy párban, a pároddal együtt kell teljesíteni a távot. Nem váltóban, nem egyedül, vele együtt kell beérned, nem válhattok el az ellenőrző és frissítőpontoknál sem, egyszerre kell csippantanotok. És mivel ez a szabály, mindegy, hogy én milyen állapotban vagyok, mennyire tudnék menni, igazodnunk kell egymáshoz.

Innen indultunk

Vasárnap reggel 8-kor van a rajt, nagyon keveset alszom, azt is rosszul, de ez a verseny előtti drukk, amit régről ismerek. Bár tény, hogy rég találkoztam vele, de most kemény versenyre készülök, 36,6 km terepen, benne 1600m szint, kétszer másszuk meg a Kékest. Nagyon izgulok, hogy hogyan fogom bírni. A teljesítménytúrák miatt bízakodom, és a nevezés óta eltelt hónapban többször is voltam terepen. 

Mivel tudom, hogy a Terepfutás versenyein mindig szuper a frissítés, kevés dologgal készülök: 2 gél, 1 fehérjeszelet, egy kis aszalt gyümölcs van a zsákomban, és kb fél liter víz. Ezt gondolom majd utántöltögetjük. Frissítés 7,5 - 15,5 - 27,9 km-nél van és a célban.Ez abszolút elég egy félig önellátónak is hívott versenyen, pláne, hogy itt mindenből annyit ehetsz, ihatsz, amennyit akarsz. A szokásos édesség mellett olyan finomságok is vannak, mint olíva, sajt, kovászos uborka, gumicukor. Zseniális.

A pálya betonon indul, bár ez egy nagyon rövid szakasz, utána gyakorlatilag végig az erdőben megyünk. Bár egész héten pihentem (kétszer voltam kb 5 km-t futni, illetve négyszer tornáztam), a combjaimat nagyon merevnek, nehéznek érzem, de szerencsére hamar bemelegszenek az izmaim. Nincs meleg, illetve nem érzem, az erdőben nagyon kellemes a hőmérséklet, és ez számomra így is marad végig. 

A táj csodálatos, egyszerűen lenyűgöző a Mátra, van olyan része, ahol gyakorlatilag elakad a szavam. Állsz a hatalmas fák között, nézel felfelé, és nagyon-nagyon aprócska pontnak érzed magad. 

Ilyen volt a kilátás

Először felfelé megyünk, fel a Kékesre, ez egy 7 és fél kilométeres szakasz. Hamar szétszakad a mezőny, megvan az a néhány pár, akikkel majd folyamatosan kerülgetjük egymást, itt-ott összeszaladunk.

Sajnos már itt látom, hogy van különbség köztünk, nem úgy haladunk, ahogy én tudnék, szeretnék, terveztem. Abban bíztam, hogy egy óra alatt letudjuk ezt a részt, és akkor szerintem simán beérünk szintidőn belül - ami egyébként 6 óra. (Összehasonlításként: egy 30 km-es teljesítménytúrát szoktunk teljesíteni 6 óra alatt, de ott semmi futás nincs, csak az erőteljes gyaloglás.) Másfél óra alatt teljesítjük ezt a részt, sejtem már, hogy gondban leszünk.

A következő rész lefelé visz, lehet is futni, ami tudom, hogy a combunkat fogja szétcseszni - egészen Sombokorig, mert itt nincs rá jobb módszer és szó, gyakorlatilag gatyaféken jövünk le egy szakaszon, annyira meredek és csúszós. Nyakig koszosak, porosak vagyunk, mire túl vagyunk rajta, de megúsztuk esés nélkül, mehetünk tovább. A következő frissítőnél megeszem az egyik gélt, iszok rá bőven, megmosom a kezem. A zsákból még nem fogyott a víz, menet közben még nem nagyon ittam eddig, ezért is gondolom, hogy nem éreztem nagynak a meleget.

A következő szakasz elég gyilkos, most megyünk fel újra a Kékesre, kicsit hosszabban, így ez nem is olyan meredek, de hosszabban emelkedik és alattomosabb. Ez veszi ki az erőt, ide jó lett volna időt tartalékolni, mert a folyamatos emelkedés miatt nagyon nehezen megyünk, futni nem is nagyon tudunk, és már az erőteljes gyaloglás sem megy Eszternek. Belediktálok egy fél müzliszeletet, igyekszem húzni, megyek előre, de nem tudom, meddig erőltethetem, mennyit bír még. És amikor azt hisszük, hogy végre vége, végre fenn vagyunk, akkor még jön egy kis emelkedő, egy kis dombocska a hegy tetején, amit meg kell másznod - és ahol fotóznak ráadásul :D 

Nem olyan őszinte a mosolyunk - Fotó: Terepfutás.hu

Fenn a Kékesen újra depózunk kicsit, megiszok vagy 3 dl kólát, megeszem a másik gélt és iszok rá bőven, a tutiság a citromszelet. Indulunk, bízom benne, hogy a lefelék miatt még beérhetünk, csak 9 km van hátra és van egy óránk. Ha tudunk futni, meglesz ez.

Másodszor a Kékesen

Csakhogy eltévedünk. A szalagozás és a jelzés mindenhol szuper, mégis benézzük valahol, és a pirosról átsodródunk a zöldre. Viszonylag gyorsan észreveszem, de vissza kell fordulnunk, itt veszítünk némi időt és főleg erőt, hiába, hogy innentől a piros szuperül futható lefele, lassan haladunk. Nem megyek nagyon előre, igyekszem azért futni, de látótávolságon belül maradni. És elengedni a szintidőt, ez a legnehezebb. Az érzés viszont megint feledhetetlen, ahogy zúzok lefelé, egy pontra, a lábam elé koncentrálva, ritmusra lépve és lélegezve megint valami módosult tudatállapotba kerülök, amit már nagyon régen éreztem. Boldog vagyok, kiürül a fejem és a szívem teljesen, nem érzem a testem sem, nem fáj semmim - feloldódom a futásban.

A befutó ugyanott van, ahol indultunk, kicsi beton, itt még beveszekedjük magunkat, persze műbalhé ez, de  kijön belőlem a feszültség, a csalódottság, hogy nem tudom, tehettem volna többet, de látom Eszteren, hogy ő is csalódott, hogy tényleg ennyi volt benne. A dögös dögcédulánk így most itt marad, 50 perccel csúsztunk ki a szintidőből, de egy csodálatos élménnyel gazdagodtam.

A teljesítménytúrák haszna pedig megint bebizonyosodott, az, hogy járok terepre, mászok szintet és távokat sokat ad fizikálisan is, de fejben is. Tudok az emelkedőkön gyorsan, erőltetetten gyalogolni, tudom, hogy milyen érzés, amikor újra hegyre kell mászni, nem esem pánikba, ha eltévedünk. Tudom kezelni a fáradtságot, és be tudom osztani az erőmet.

A másik, hogy a torna is iszonyú hasznos, gyakorlatilag egy pillanatig nem fájt a hátam, hasam, derekam. A lábam is bírta az erőltetést, azt persze tudtam, hogy a combjaimat a lefele megviseli majd, mert ahhoz nincs hozzászokva. Ez így is lett, egyelőre nyújtok, hengerezek (és ott sírok) és már futottam is egy kicsit, hogy múljon a fájdalom.

Azt pedig rögtön a verseny után megfogadtam, hogy visszajövök ide, hogy megcsináljam szintidőn belül is. Kell az a dögcédula :)

Ahogy már írtam korábban, idén végül csak sikerült összegyűjtenem a Félmaraton Mániát. Aki indult már BSI versenyen, tudja, hogy ha minden évszakban fut egy félmaratont a BSI rendezésében, akkor a negyedik után kap egy külön érmet. Meg rendelhet hozzá pólót is. Apróság, de mégis jó kis motiváció, amire néha mindenkinek szüksége van.

Én most futottam neki másodszor, és érdekes, hogy mindkét próbálkozásom egy-egy sérülésnek köszönhető.

Amikor először belevágtam, a K&H Félmaraton előtt 2 héttel megsérültem. Minden futó rémálma, hogy a térde sérül, ráadásul én gyerekkoromban térdfájós is voltam. De ez a sérülés egy rossz lépés következménye volt, hallottam, ahogy reccsent a térdem. Egy ideig lépcsőzni nem, de járni és főleg futni tudtam. A verseny napján viszont nem, két lépést sem tudtam futni, így az akkori próbálkozást elengedtem. (A Hortobágyra nem vágytam 21 km-t futni.)

A második próbálkozásra Renáta beszélt rá, vagyis megkérdezte, hogy megcsináljuk-e, én pedig beleegyeztem. Aztán ő sérült le, a Zúzmara Félmaraton előtt. A diagnózis porckopás és sarkantyú. Így egyedül maradtam a teljesítésben, de megfogadtam, hogy érte megcsinálom, megszerzem azt az érmet.

Ehhez pedig nagyon fontos volt, hogy ne szerepeljen a történetben még egy, harmadik sérülés. Ezért muszáj volt a szokásosnál is jobban odafigyelni a szervezetemre, izmaimra, csontjaimra, porcokra. Ehhez pedig szükség volt például porcerősítő készítményre, ami nálam a Cartinorm lett.

Lassan lejár a három hónap, az ilyen típusú készítményeket ugyanis kúraszerűen kell használni, minimum három hónapra van szüksége, hogy kifejtse a hatását. És azt kell mondanom, nálam jól vizsgázott. Merthogy nem érzek semmit, és jelen esetben ez jó. Január óta minden hónapban 200 km fölött vagy a környékén futok, mellette túrázok és erősítő edzéseket is végzek, szóval kapja a kiképzést rendesen a térdem. És bár érzem, ha fáradt a lábam, fáradtak az izmaim, izületeim, a térdem, bokám sosem mondja be az unalmast. Bírja a terepet is, az emelkedőkön, lejtőkön is jól tartanak, és simán mennek a 30 km körüli távok az egyenetlen talajon is. De ugyanígy az aszfalton is, ott még most jönnek a hosszú futások, egyelőre 24-ig teszteltem magam J

Fontos volt az is, hogy ne  csak egyfajta hatóanyag legyen a készítményben, ha már szedem, hanem lehetőleg minél komplexebb legyen, ne kelljen annyiféle szert szednem. És nekem nagyon fontos, hogy könnyen lenyelhető is legyen, mellékíz nélkül. Nos, ez a szer minden elvárásomnak megfelelt, és a térdem is szerette – így nem kell tovább kísérleteznem, hogy milyen porcerősítőt is szedjek legközelebb.