Eddig nem volt szerencsém a  K&H félmaratonhoz, 2 éve, amikor terveztem a Félmaraton Mániát, épp előtte sérültem le. Addig soha nem voltam sérült, de egy futás UTÁN, hazafele sétálva rosszul léptem, megreccsent a térdem. Egy ideig csak lépcsőzni nem tudtam, de a verseny napján már futni sem. Kimentem a Felvonulási térre, találkoztam Zolival, de képtelen voltam akár csak egy lépést is futni, így hazakullogtam. Tavaly a hőségriadóban valahogy nem is vonzott, és igazán sok jót nem is hallottam a pályáról.

DE a Félmaraton Mániához minden évszakban teljesíteni kell egy BSI-s félmaratont, így választhattam, vagy ez, vagy  Délibáb. Beneveztem.

Közben a munkahelyemen is elkezdtünk csapatokat szervezni, elég sokan futunk, és a 7 km-es táv mindenkinek vállalhatónak tűnt. Így elkezdtünk rendszeresen járni a szigetre is, hetente legalább egyszer közösen futottunk. 2 héttel a verseny előtt pedig lefutottuk a 7 km-t, ami önbizalom növelő volt a lányoknak, hogy elhiggyék, meg tudják csinálni.

Sajnos nem tudtam velük rajtolni, mert az egyéni indulok 10-kor indultak, míg a váltósok 12-kor, de azt tudtam, hogy szurkolni maradok majd nekik.

Én szokás szerint egy órával korábban kint vagyok, ruhatár, wc, bemelegítés, semmi rendkívüli. Összefutok Zsoltival és Anitával, ő is a FM-t csinálja, Zsolti kíséri, kitárgyaljuk az Ultrabalatont, aztán már lassan rajtolunk is.

3 kört kell futnunk egy 7 km-es pályán, és én nem szeretem a körözős versenyeket. Az útvonalat ráadásul nem is találtam a neten, a verseny előtt néztem meg a helyszínen, így az első kört az ismerkedésre szánom. A pályával, meg magammal is, hogy épp mit szól a testem a futáshoz. Előző nap ugyanis elvittem egy kis terepezésre, 12 km, 450 szinttel, készülve a Szimplára. Érzem is egy kicsit a combom, de a bemelegítés jót tesz, a vádlim sem fáj, kicsit jelez, de gyorsan bemelegszik.

Próbálom nem elfutni az elejét, na ez elég nehéz a maratonváltósok között, akik 7 km-t mennek csak, mindenki a legjobb tudása szerint sprintel. Így az első két kilométerem 5 perces ezrekkel megy, utána igyekszem visszafogni magam, tartani a 6-os tempót. Nem akarok gyorsabban menni, bár az időjárás kegyes hozzánk, nincs meleg, nem esik, de sok a fordító, hosszú ez a 21 km azért. Az első körben nem is frissítek, csak megfigyelek, és tartom a tempót több-kevesebb sikerrel. 

A második körre is vidáman megyek ki, általában ez szokott a legjobb lenni, be vagyok melegedve, még nem vagyok fáradt, tudok hasítani. Be-becsúszok 5.30 közelébe, azért innen gyorsan korrigálok, de jól vagyok, jól érzem magam, nézelődöm, vigyorgok, pacsizok. Frissítek is, pár korty víz elég, de már melegszik az idő, érezhető, mondja is a szpíker, mikor kimegyünk a harmadik körre, hogy bajban leszünk, ha kisüt a nap. 

Szerencsére nem süt, én pedig 2 perccel beljebb vagyok a tervezett időnél, így megengedem magamnak a kényelmes frissítést, először izot, aztán banánt, aztán szőlőcukrot is elnyammogok - na nem egyszerre, három pontnál.

Kicsit már érzem a combom, de jól vagyok, jó a kedvem is, nem utálom a pályát, a többi futót sem, a szurkolók pedig zseniálisak. Jó, tényleg sok a fordító, de a sok csapat miatt rengeteg a szurkoló, hatalmas hangulatot varázsolnak, szól a zene, tényleg csak vigyorogni tud az ember, meg pakolgatni a lábát.

Lassan be is érek, az időm kényelmes 2:05, annyira örülök, hogy letudtam, hogy sokkal jobban éreztem magam, mint vártam, hogy meglepődöm, amikor érmet akasztanak a nyakamba :) Felveszem a rajtcsomagot, aztán a Félmaraton Mániás érmet, kb 2 perc, és ez is nálam van.

Közben a félmaraton váltók már elrajtoltak, sietek a befutó előtti helyre, amit kinéztem magamnak, itt tervezem megvárni őket. Bízom benne, hogy nem fogok megfagyni a vizes cuccban, de nem merek elmenni a táskámért, nehogy lemaradjak róluk.

És jönnek is szépen, Évivel egy pacsi, Mónit elkísérem a befutóig, aztán vissza sprint a szatyromhoz, várakozás, szurkolás. Sok-sok ismerőst látok, mindenki örül a biztatásnak, de az ismeretlenek is, többször megesküszöm, hogy mindjárt vége, csak elhiszik, ott lóg az érem a nyakamban - kettő is, úgy csörömpölök, mint egy karácsonyfa :D

Jön Léna, őt is elkísérem, ahogy futok vissza, szembejön Tamás, ő egy nagy szurkolást kap. Az utolsó körben Anna jön, neki integetek és ordítok, ő nagyon rutinos, nagyon szépen mozog. Hédit pedig ismét elkísérem, és a befutónál meg is várom.

A mai teljesítményemnél sokkal büszkébb vagyok a kollégáimra, remélem, ők is magukra, és lesz még folytatás a céges váltóink életében.

Nos, igen, most valóban arról lesz szó, hogy futottam 3 kört a szigeten...

Nekem a Margitsziget nem tartozik a kedvenc futóhelyeim közé, nem is járok sokat oda, bár az jó benne, hogy a rekortánon látom a kilométereket, így pontosan tudom a sebességem. De sokan vannak, főleg ha jó az idő, és nemcsak futók, de gyalogosok, turisták, a futópályán andalgók.

Viszont a jópofa közösségi futásokat, futóversenyeket szeretem, így egyértelmű volt, hogy vasárnap megnézem magamnak az adidas által szervezett District Battle Run II-t. Az elsőt kihagytam, már nem is tudom, miért, de most sikerült eljutnom. Vasárnapra amúgy is 14 km-t terveztem, a három szigetkör így tökéletesen illet ide.

Ez egy olyan verseny, ami nem a futók, hanem az általuk képviselt kerületek között zajlik. Regisztrálsz, kapsz egy chipet, megmondod, hogy melyik kerületnek futsz, és ennyi. Ha elég gyorsan érkezel, még pólót is kaphatsz. Nevezési díj nincs, viszont jó a szervezés, klassz a hangulat.

Én viszonylag korán kiérek, jut még póló is, és bár nem szoktam babonából az esemény futópólójában versenyezni, most mégis átveszem. Azt hiszen, adidas pólóm még nincs is... 

A rajt előtt van közös bemelegítés, meg fotózkodás a kerületedet ábrázoló kartonlappal, aztán pontban 10-kor elrajtol a tömegrajt.

Kb 300-an vagyunk, elképzelem, hogy fognak örülni a futók, amikor rázúdulunk a rekortánra... Viszonylag könnyen megússzuk, gyorsan kiderül, ki jött csak a pólóért, ajándékért, kinek nem fog menni az egy kör sem. Előzgetek, a gyerekekre figyelek, próbálok beállni egy kellemes 6-os tempóra, amit végig tartani tervezek. Ehhez találok is egy szimpatikus hátat, aki nyulaz nekem tudtán kívül. Az első kör elég eseménytelen, fejben nyűglődöm kicsit, hogy hogy fogok itt 3 kört menni, amikor utálok körözgetni.

A befutónál van egy kis kavarodás, hogy melyik szőnyegen is kell átfutnunk, ha továbbfutnánk, a hátitatyót is vissza kell utasítanom, mivel megyek még tovább. 

Közben a szimpatikus hátú futótárs felteszi a kérdést egy ismerősének, nincs-e biztostűje, mert a rajtszáma lobog. Nekem van négy, így egyet nekiadok, és már nyargalok is tovább. Kb másfél kilométer után utolér, beszélgetni kezdünk, és a következő majdnem két körön szépen átvisz. Jó a tempó, ugyanolyan ütemben frissítünk is, beszélgetünk, és még a meleg sem olyan zavaró. Néha csatlakoznak hozzánk páran egy-két szóra, de általában együtt tempózunk. Ő azt tervezi, végig megy, azaz a rendezvény végéig, vagyis 10-től 14 óráig. Remélem, sikerült neki, és sem a zápor, sem a meleg nem tett be!

Kissé színesíti a futást a hajó, amiről zene bömböl, és néha-néha egy-egy vezényszót kiabál valaki. Tippelünk, mi lehet ez, városnézés, bulihajó? Ahogy elfutunk mellette, kiderül, hogy más se normális: spiningelnek a fedélzeten, ehhez szól a zene, a vezényszavakat pedig az edző ordítja a mikrofonba. Gyorsan le is hagyjuk őket.

Én a harmadik kör végén szépen kiállok, chipet leadom, megkapom a hátizsákot, frissítek, kapunk vizet és banánt, és belehallgatok Kazi Tamás beszélgetésébe a színpadon. Egyelőre a kerületünk a 2., sajnos a végére Zugló beelőzött, de így is dobogósak vagyunk :) Gratulálok Angyalföld és Zugló futóinak!

Mindent összevetve ez egy klassz kis rendezvény volt, jó szervezéssel, kedves önkéntesekkel, zökkenőmentes regisztrációval még úgy is, hogy ingyenes volt. Öltöző, WC, ruhatár, regisztráció - minden rendben volt, és gyorsan haladtunk.

Remélem, lesz jövőre is!

Május= 220 km futás + 30 km túra + 19 torna = 1000 km 2016-ban.

A tavalyi UB után tudtam, hogy én ide vissza akarok jönni, de szeretném azt is, ha sportértéke is lenne a dolognak. Nos, idén sikerült kilépnünk a komfortzónánkból..

Eredetileg ötfős csapatunk a különböző ki- és belépések miatt végül 7 fős lett, ebből hatan futottunk, igyekeztünk mindenkinek a kívánságát is figyelembe véve teljesíthető mennyiségű távokat kiosztani, így nekem a 4 szakaszomból 41,9 km jött össze. Teljesen vállalhatónak éreztem előre, pláne, mivel két részletben futom, közte van 4 órám regenerálódni.

Szokás szerint pénteken érkezünk a szokásos szállásra, lepakolunk, örülünk egymásnak, rövid taktikai megbeszélés, aztán irány a tésztaparty. Felvesszük a rajtcsomagot, borokat, chipet, találkozunk a másik AFE csapattal, fotózkodunk, örülünk a régi ismerősöknek, megismerkedünk a csak Facebookról ismert emberekkel, aztán korán visszamegyünk a házba, vacsora, egy üveg bor, és le is fekszünk aludni, mert korán kelünk, és hosszú nap vár ránk.

5-kor kelek, a többiek is nagyjából, kávé, banán, gyümölcsszelet a reggelim, letusolok, és igyekszem logikusan összeállítani a csomagjaimat, mi legyen az autóban, mi legyen a következő futós csomagban, mi nem fog kelleni sokáig. Tudom, hogy nap közben nem lesz sok idő rendezkedni, ráadásul valószínűleg én is dekoncentrált leszek, ezért jó, ha minden kéznél van, és csak a csomagok színét kell megjegyeznem.

Erának reggelre beáll a nyaka, alig tudja mozgatni, gyorsan bekenjük, és megbeszéljük, hogy Aligán megmasszíroztatja és megtapelteti. Van, akinek hasmenése van, ami aztán egész nap el is kíséri...

Megérkezik Miksa is, női csapatunk egyetlen férfi tagja, elosztjuk az autókat is, és indulunk a rajthoz. Megint én rajtolok, 7.10-re vagyunk kiírva, előtte már szeretnék ott lenni, kicsit aklimatizálódni, wc-zni, stb. 

Kis csúszás van, de nem vészes, 7.16 körül indulunk, elkísér a csapat, aztán Eráék balra el, mi Katival felfutunk az emelkedőn, Miksa végig dokumentál, vigyorgós boldogság ez még, és izgalom.

Az idő kellemes, futásra tökéletes, nem süt a nap, hűvös van még. Enyém az első két szakasz, immár ez is szokásos. Tavaly nagyon kicsinált, idén igyekszem okosabban futni, ebben segít, hogy ismerős a pálya. Próbálom nem elfutni az elejét, most észnél vagyok, nincs bennem akkora eufória, mint tavaly, de mivel az órám csak időt mér, távolságot nem, így a sebességemet csak a frissítőknél tudom megnézni. Gyorsabb vagyok, mint kellene, az első 5-6 km megint 5.40 körül van, bízom benne, hogy azért nem fogyok el a végére. Igyekszem lassítani, a frissítőknél sétálok, és mindenhol iszok.

Az első váltópontnál csak csippantok, itt van a csapat, örülés, kiabálás, itt a másik AFE csapat is, erőt adnak, örülök nekik, bár Gabi kólájának látványa sokáig elkísér, nem jut eszembe kérni tőle egy kortyot :) A frissítést még tanulnom kell.

Itt egy kicsit aztán megborulok fejben, de csak egy árnyalatnyit, amikor belegondolok, hogy még 15 km előttem van. Kezd melegedni is az idő, és a frissítőknél nincs kint víz mosakodni, az ásványvizet locsolom a fejemre, nem találok az utcán sem kék kutakat.

Sajnos az izot valamiért nem bírja a gyomrom, az első korty után érzem, hogy felkavarodik tőle, kuttyog, morog. Egyszer ki is szaladok a susnyásba, de szerencsére csak kisdolog, nincs hasmenés. 

Csodaszépen eljutok a 18. kilométeres frissítőig, emlékszem, tavaly innentől kezdődött a kínszenvedés, most jól vagyok, fáradok, de közel sem úgy, mint tavaly. Tartom magam a kijelölt időhöz, egy kis totyogás, séta is belefér, amikor szükségem van rá, hogy az Almádis szép hosszú utcákra legyen még erő, és a befutó is acélos legyen :) Utolsó frissítő a váltópontig, itt egy kis szőlőcukor, víz, nagy levegő és irány a váltópont. Jó, hogy ismerem a tájat, tudom, hogy még kb mennyi van hátra, eléggé elfáradtam már. De itt a másik csapat, örülnek nekem, és már látom a többieket is, lóbálom a chippet, vigyorgok, Ildi táncolva vár, én is próbálok, átadom a chipet, elindul, én pedig végre kifújhatom magam. Kisütött a Nap, már nagyon meleg van, meleg lesz. Rámszólnak a ponton, vegyek vizet, meg is iszom kb egyszerre. Elő a kocsiból a váltóruhát, gyors telefon Évinek, a következő pár órát náluk tölthetem, a többiek mennek tovább, én pedig majd becsatlakozom Köveskálon, a következő etapomnál. Életmentő, hogy le tudok náluk tusolni, átöltözni, kapok enni-inni, és a hűvös teraszon kicsit pihenni.

Első befutóm

Időben elindulunk, így még az is belefér, hogy egy kicsit elkavarunk, ezt a pontot nem ismerem, de megtaláljuk időben, megvannak Gabiék is, Erát váltom majd. Ildi, Miksa és Emő futott már a forróságban, jól vannak, bár sokat kivett belőlük, nem is értem, hogy bírták ki, árnyékban van 29 fok, de ők az aszfalton, árnyék nélkül mentek. Itt is gyors mosdó, bevizezek mindent magamon, sapkát, csuklópántot, a nyakamban a textilpelenkát. 3 óra van, de nem sok jóra számítok, az én szakaszom is a nyílt aszfalton vezet, árnyék nem lesz, csak hepehupák. 

Látom Zsoltit betámolyogni a pontra, egyéniben indul megint, de nagyon panaszkodik, kivett belőle a meleg sokat, csak remélni tudom, hogy beér, bíztatom kicsit, mást nem tudok érte tenni.

Era megérkezik, látszólag jól van, Gabi a kezébe nyomja a hideg sört, leszedem róla a chipet és elindulok. Megint nem sikerül okosan, pedig igyekszem, de friss vagyok, visz a lendület, az első frissítőnél látom, hogy megint kb 5.40-esekkel jöttem idáig. Itt eldepózok, a sapkámat, nyakbavalómat jó alaposan bevizezem, inni nem merek sokat, bízom benne, hogy a következő pontig kibírom. 

Nem nézek fel, nem figyelem, mennyi van még hátra, csak konokul az aszfaltra szegezem a tekintetem, és csak arra figyelek. Az aszfaltra, ami megolvadt.... Nem tudjuk kikerülni, beleléptünk és ragacsosan tapicskolunk, arra gondolok, csak nehogy a cipőmet tönkretegye. 

Beérek Salföldre, 10,4 km, csippantok, frissítenék, de Eszter összezavar, az első szakaszát futotta mint beugró, és azzal poénkodik, hogy de jó, leelőzött. De nekem nincs meg a  humorérzékem, 36 km van a lábaimban, felforrt az agyam, még 6 km előttem, nem tudom, hogy fogok frissíteni, mit egyek, mit igyak, hogy kibírjam a következő szakaszt. El is rontom, megint az izót választom, amitől azonnal érzem a gyomrom, vízből csak keveset, és azt hiszem, el is felejtek megmosakodni. 

Lefotózom a táblát, mérges vagyok és feszült, így indulok el. Nincs nálam víz, nincs közben frissítés - de csak 6 kilométer. Kibírom - ebben reménykedem. Nem bírom ki - ez a valóság.

Figyelem az órám, abból próbálom kitalálni, kb hol vagyok- az Endomondo ugyanis valamikor leállt 11 km környékén, újraindítom, de nem látom már, hogy hol járhatok. Badacsonyörsön van a pincészet, ahol váltunk, ennek a tábláit keresem az út mellett, iszonyúan örülök, amikor látom, még 2 km. Azt szépen lassan megfutom - 10 perc futás, 2 perc séta. Itt a tábla, itt a település, de hol a p.csában van a pont?! Nem látok semmit, csak megint egy rohadt hosszú egyenest, amin végig futók kínlódnak, aztán mintha a végén bekanyarodnának valahova. Itt valami lecsapódik az agyamban, kiengedem, már nem próbálom tartani magam, folyamatosan káromkodok, remélem, csak bent, fáj a lábam, nem vettem át a nagyobb cipőt, érzem, ahogy egy gigantikus vízhólyag nő a lábujjamon, próbálok úgy lépni, hogy ne dörzsöljem. Jó, még az út végéig, a kanyarig elfutok, de ha itt se lesz a pont, kiállok a ....be, jöjjön elém, akinek kell a chip, aki ilyen időben futni akar még, minek?! Mi ebben a jó egyáltalán?! Van, aki ezt élvezi?!

Itt a kanyar, itt vannak a fémtartályok, amikről felismerem a pincészetet, de ODA MÉG FEL KELL MÁSZNI. Rövid, de annál durvább emelkedő jön, dehogy futok, felkaptatok, nem érdekel, ki látja, mit gondol, csak bent akarok már lenni. Na, ez végre sík, látom a pontot, látom a többieket, lóbálom a chipet, próbálok vigyorogni, Emő elindul, én megkapom a rozéfröccsöm, amitől azt gondolom, hogy fejreállok majd, de nem, azonnal keresztülfut rajtam, a porzó vesém rögtön feldolgozza, és el is párologtatom.

Második befutóm

Nagyon kivagyok, az utolsó 6 km kínszenvedés volt, de nem a futás miatt, hanem mert amatőr módon nem vittem magammal frissítést, bár Emő külön rám is szólt. Tanulság jövőre: bármennyire is utálok cipelni futás közben akármit is, ha ilyen meleg lesz, egy kulacs minimum kell, legalább locsolni magam, kiöblíteni a szám. 

A következő egy órában nem nagyon tudok magamról, vagy hogy mi történik, megyünk a következő pontra, Emőt Kati váltja, aki egy majdnem maratont fut majd, eddigi leghosszabb távját, úgy, hogy közben rásötétedik majd. Mindketten átöltözünk a kocsi mellett, ő futósba, én szárazba, iszok folyamatosan, lassan visszatér belém az élet. Amikor Kati elindul, mi elindulunk a szokásos szigligeti strandlásra, bár csak egy óránk van, mert Keszthelyen ránézünk Katira. Eszek egy lángost, jólesik, meg a hideg tonik, meg a hideg Balaton, kicsit erőre kapok, jobban vagyok, de a legmámorítóbb az a gondolat, hogy nem kell többet futnom!

Igyekszem viszont supportolni, főleg éjjel. Era gyűjti az erőt, Gabi egész nap vezetett, muszáj pihennie, Bogláron van hosszabb időnk, míg Miksa fut, addig próbálunk aludni. Kifekszünk a parkba, mint a csövesek, annyira jólesik vízszintben elnyúlni, aludni nem nagyon tudok, de ez a féléber kóma is jó. Aztán csipog Emő telefonja, készülődik, lassan érkezik Miksa. Lassan, magához képest nagyon lassan, de beér, nincs jól, el is esett, de itt van, Emő indul, mi vissza a kocsihoz, de onnan meg eltűnt Kati, hosszú ideig keresem, mire észreveszem, hogy velem szemben ül a fánál, ő sincs jól. Valahogy összekaparjuk magunkat, oda kell érni a következő pontra Emőért - csakhogy rájövünk, eltoltuk a logisztikát, eggyel többen leszünk, mint ahányan elférünk a kocsiban. Gyors válságtanácskozás, Gabi és Miksa kitalálja, mi hogy legyen, Kati hős sofőrként beugrik, mindenki odaér mindenhova, Emő csak pár percet vár ránk, Miksáék tudnak még majd aludni is, mi megyünk Siófokra, onnan indul majd Era a befutóra.

Siófokon kisétálunk a pontra, korán, túl korán, de nem baj, nekem jólesik a mozgás, jó nézni, ahogy a többiek váltanak, a robotmozgású srác, aki "hű de jólesik!" felkiáltással üget el előttünk, holott látszik, hogy mindene teljesen elmacskásodott, vagy a pár, ahol a fiút váltja a lány, és puszi helyett belelehel a szájába, vagy a futóklubos Bori, aki Misit indítja, és látszik, hogy teljesen kifutotta magát. És a zöld rajtszámosok, az egyéniek, mint Vincze Zsófi, aki itt nagyon rossz állapotban van épp, de tudom, hogy innen ha kell, négykézláb is bemászik majd.

Megérkeznek Gabiék is kocsival, lassan jön Miksa is, vagyis gyorsan jön, fut, igyekezett megfutni jól az utolsó távját, Era pedig elindul, van remény, lassan tényleg vége, beérünk hamarosan.

Vissza Aligára, 24 órája innen indult ez az egész őrület, mennyire elhasználódtunk közben, de újra itt vagyunk, mindjárt befuthatunk. Felbukkan Era, elkísérjük, csak kicsit kell futni, aztán kicsit sorban állni a hivatalos utolsó pár méterért, kézen fogva, együtt érünk be, heten, hiszen ebben a 24 óra 10 perces teljesítésben mindenki benne volt, erőn felül, komfortzónán túl, hasfájósan, sérülten, kialvatlanul, de végigküzdve és időnként élvezve ezt az egészet.

Előtte-utána - nemcsak futótársak, a barátaim

Még maradunk, még látunk befutásokat. Vincze Zsófiét megkönnyezzük Katival, az én szívem megmelegszik Sziszóék párosától is, de mindenki, MINDENKI, aki ezt végigcsinálta, futó, biciklis kísérő, support, sofőr, rendező, önkéntes, óriási volt és megérdemel minden elismerést.

Iszonyatosan fáradt vagyok, de nem annyira a futástól, abból gyorsan tudtam regenerálódni, hanem a kialvatlanságtól. 26 óra alatt kb fél órát aludtam, hazafelé a kocsiban érzem, hogy beszéd közben lebillen a fejem, itthon első dolgom, hogy megetetem a macskát, berakok egy mosást, és azonnal összeesek aludni, a földön a jógamatracon. A csukott szemeim mögött látom a futók kígyózó sorát a balatoni bicikliúton, és tudom, hogy jövőre megint ott leszünk. De most semmi másra nem vágyok, csak aludni.

A Coca-Cola Női Futógála az egyik kedvenc versenyem, immár negyedik éve indulok rajta, ha jól számolom. Közel van, 3 távon lehet indulni, nincsenek túl sokan, és itt tényleg minden a futók kedvéért van. Aki mindhárom távot futja, a mezőny éléről indulhat, így nem kell előzgetni, ráadásul az, hogy testközelből látom az élmezőnyt, hogy benne vagyok, nekem nagyon sokat ad. Általában egy versenyen csak jól akarom magam érezni, de itt igyekszem jó időket is menni, itt mérem magam egy kicsit, hogy fejlődök-e az előző évekhez képest.

Azt nem mondom, hogy nem éreztem a lábamban az előző napi 30 km-es TT-t, főleg a bokáimban, de az izmaim jól voltak. Persze este nyújtottam, pihentettem, bekentem, hengereztem - szóval mindent megtettem, hogy kipihenjék magukat. Mondjuk a jobb sarkam lévő vízhólyaggal nem tudok mit kezdeni, csak megkérem, hogy ne fájjon nagyon, és tartson ki holnap a 17 km át :) Ha már így odanőtt :)

A legjobban a vádlimtól féltem, mivel a fájdalom még elő-elő jön, tartottam tőle, hogy nem fog engedni itt sem futni, vagy csak vánszorogni fogok. Úgy voltam vele, az első 2 kilométeren kiderül, futok-e PB-ket, meg tudom-e egyáltalán próbálni, vagy csak szenvedve teljesíteni fogok.

Nem kapkodom el az indulást, az első rajt előtt kb 40 perccel érek ki, átveszem a trikóm Gyerünkanyukám Nóritól, megígérem, az első 2 távot ebben futom :) Ruhatár, WC, és már be is állok a rajtzónába. Itt elkap a harctéri ideg, meglepve tapasztalom, hogy izgulok, nemcsak a lábam miatt, de a futás miatt is. És ez jó, szeretem ezt a fajta izgalmat, amíg ez van, tudom, hogy motivált vagyok.

Elindulunk, a lábam okés, érzem, de nem az a kínzó fájdalom, amitől féltem. Úgy döntök, meghajtom magam, bár nagyon lassúnak tűnök, az első kilométernél látom, hogy 5:25-ben vagyok, ettől akkora boldogság lesz rajtam úrrá, hogy a második még ennél is jobb, 10:55-tel érek célba (az össztáv 2,1 km).

Szerencsére nincs sok idő a következő rajtig, csak gyorsan betesszük a befutó csomagot a ruhatárba (ez is klasszul meg van oldva, gyorsan végzünk), iszok egy pohár vizet, és már állunk is újra be. A mezőny elejéről Kriszta indul kerekesszékkel, óriási tapssal indítjuk, és amikor utolérjük valahol a pályán, hallom, hogy mindenki más is biztatja. Imádom ezeket a pillanatokat, nekem ezekről szól a futás.

Nagyon meleg van, csak emiatt aggódom, az első kilométerem 6:05, aztán utolérek 2 lányt, iszonyú jól nyulaznak nekem, a következő kettőt mögöttük tolom, olyan 5-höz közeli a tempó. Mivel érzem magamban az erőt, az utolsó 2 kilométerre ellépek tőlük, és megindulok, nem sprintelek, de jó erősen futok, érzem a karomban, törzsemben, lábamban, mindenhol az erőt, egyben vagyok, és élvezem! 27:30 alatt érek be, szerintem ez PB.

Itt jön egy hosszabb szünet a következő rajtig, beülök az árnyékba, és mivel az összekészített müzliszeleteimet és egyebeket itthon hagytam, a befutócsomag tartalmából válogatok :) Megiszom az egyik vizet, eszek egy banánt, egy müzliszeletet és egy csokit. Közben egész jó kis ötyeparty kerekedik az árnyékban, vadidegen nők és lányok beszélgetnek, amíg nyújtanak, pihennek. Aztán megérkezik Pacs, végre van időnk dumálni, gyorsan telik vele az idő. Ő is túl van már az 5 km-en, ő a kislányával futotta le. 

Átöltözöm, céges trikó, rövidnadrág (szenzációsan festek a térdig lebarnult lábammal), másik sapka, gyors WC és indulunk a rajtzónába. Persze rossz helyen megyünk be miattam, de előre küzdjük magunkat, majdnem beállunk az egy órás iramfutók mögé, de lebeszéljük magunkat, megelőzzük őket, legfeljebb utolérnek. Pacs iszonyú gyors, és én is szeretnék jót futni, de nagyon meleg van, 14.30-kor indulunk.

Ahogy sejtettem, elég hamar ott is hagy, de nem baj, ezt megbeszéltük, bennem bennem van a 2 előző gyors táv, tartok a melegtől, és csak az a célom, hogy 1 órán belül beérjek. Az elején olyan 5.50 körül megyek, aztán benézek 2 kilométertáblát, vagyis nem veszem észre a 4-est és 5-öst, csak bosszankodom, hogy mitől lassultam be, és miért nem érzem, hogy ennyire lassulok?! De aztán meglátom a  6-os táblát, és rájövök, csak a szokásos formámat hozom. 

Már nem érzem magam annyira erősnek, örülök, hogy lassan vége, bár kicsit túl lassan :) Két frissítőpont van, mindenhol bevizezem a sapkám és a csuklópántom, iszok vizet, a másodiknál izót is. Iszonyú meleg van, igyeszem árnyékban futni, ahol tudok, és csak tartani a tempót. A liget ilyenkor tele van szöszökkel, amiket sikeresen benyelek, elvagyok egy ideig azzal, hogy felköhögjem. 

Valahol 8 után utolérem Ritát, kicsit megijedek, de azt mondja, már jól van, kicsit elfutotta magát, meg meleg is van, de innen már szépen behúzzuk egymást, én sem vagyok túl jól, de ez már meglesz, az időm is vállalható, nem PB, de az 57 perc teljesen rendben van ilyen körülmények között. 

Érem, kóla, gyors búcsúzkodás, aztán irány haza :) Aztán hazafele megint megállok a pálya mellett, megvárom a záróbuszt, aki jön, bíztatom, tapsolok, és megesküszöm rá, hogy mindjárt vége. Kapok pacsit, hálás mosolyokat, látok sok küzdelmet, de itt már,  a végén már mindenki inkább boldog. Nézik az érmet a nyakamban, amilyen hamarosan nekik is lesz, hiszen megdolgoztak érte, és nem adták fel. És ez a lényeg.

Itthon látom, hogy a tavalyi összidőmhöz képest 3 és fél percet javítok, és nagyon lebarnult a karom, vállam :)

Májusban elég későre hagytuk a teljesítménytúrát, nehéz már beilleszteni a futóversenyek közé egy olyan időpontot, ami mindenkinek jó. Sajnos ezt a túrát végül Reni lemondta, így ketten vágtunk neki.

Megint 3 táv közül választhattunk, a 8-as családi, a 30-as és az 50-es közül. Én az 50-hez még kevésnek érzem magam, ráadásul az már tényleg egy egész napos elfoglaltságot jelentene, így én maradok a 20-30 km közti távoknál.

Végre remek, meleg időnk van, süt a nap, bár gondolom az erdőben hűvösebb lesz, így hosszú ujjúban indulok. Egyszerre érünk a rajthoz, kis fennakadás után el is indulunk. Szöveges itiner nincs, csak színes térkép, jelölve rajtuk az ellenőrzőpontok. A túrának nagyon kedves jelzése van, egy bajusz, ami valójában egy zergefej - de ha akarom, B betűnek is nézhetem.

Cuki, nem igaz?

 Indulásnál egy kicsit elbizonytalanodunk, merre is induljunk, de rövid tanakodás után elindulunk a túratársak után. A sárgán. Aminek jó részét már bejártam/futottam, és elég nehéznek tartok. Nem is csalódok, meredek, köves, de most legalább nem sáros. Küzdünk a pulzusunkkal, az emelkedőkkel, előzgetjük a túratársakat, minket meg a futók. 

Itt van viszont az Újlaki-hegy, ahonnan elképesztő a kilátás, mindig megéri ide felkaptatni, aztán leereszkedni, egyszerűen megunhatatlan.

Nem is akarom látni, hova kell felmenni.

Az első 15 kilométeren gyakorlatilag  sárgát követjük, az erdő egészen elképesztő, a színek, hangok, illatok valami varázslatos kavalkádja, az idő is elképesztően kellemes, nagyon jól is haladunk. Követjük a patakot, apró hidacskákon kelünk át, és megtaláljuk a "vízesést" is. Az első etap alapján benne vagyunk az 5.30-as teljesítésben simán. A jelek mindenhol jól követhetőek, talán egyszer-kétszer megyünk félre, de gyorsan észrevesszük, és korrigálunk a legutóbbi elágazásnál. Keressük mindenhol a bajuszt, ahol pedig kell, a szervezők is jelzik, merre kell menni - például a 30-as és 50-es táv szétválásánál. Időnként vadcsapást kell követnünk, de ez is megy, nagyon figyelünk és koncentrálunk a jelekre, még nem is vagyunk fáradtak.

Aztán kiérünk a betonra, egy ideig a házak között kell mennünk - és persze, hogy itt tévedünk el! A Máriaremetei kegytemplomnál vagyunk, emlékszem, amikor erre futottam életem eddigi egyetlen terepfélmaratonját, akkor is itt tévedek el, akkor is a kéken. Akkor 25 km lett a félmaraton :) A templomnál most szertartás van, igyekszünk megkerülni, így valahol valamelyik kiírást nem vesszük észre, és bár megtaláljuk a kéket, vagy rossz irányba indulunk el, vagy valahol később fordulunk tévesen. Kb másfél kilométeres kitérőt teszünk így bele, az a gyanús, hogy nem látjuk a bajuszt, így összevetjük a térképet a gps képpel, és Rajmund rájön, rossz irányba haladunk. Hátra arc, visszafelé haladunk, egy járókelő segít is, hogy "itt lesz jobbra a kanyar után". És valóban, újra megvan mindkét jel, újra visszatérünk az erdőbe. A következő EP előtt kicsit elbizonytalanodom, de szerencsére jó irányba megyünk, meg is találjuk, és innen már viszonylag könnyű dolgunk lesz - nem megyünk ki nagyon az erdőből :)

Arra viszont nem számítunk, hogy Rajmund térde bemondja az unalmast, a lefeléket nem bírja, így itt erőteljesen belassulunk. Kárpótlásul a felfeléket viszont megnyomjuk, igazából káromkodni sincs erőm, csak kapkodom a levegőt, nem is beszélünk, én nem is bírnék. Az utolsó 6 kilométer így elég keserves, de legalább a jelölés jól követhető, így el nem tévedünk. Egyre több a túratárs is, futók is utolérnek az 50-esről, már elég fáradtak is vagyunk, de ismerős a környék, bátran mondom, hogy egy jobbkanyar után ott is vagyunk! És tényleg, 6 óra 1 perc alatt végig mentünk, nekünk majdnem meglett a 30 km a kis kitérőnkkel (29,75) és volt benne 870 m szint.

Megkapjuk az oklevelet és a kitűzőt, frissítés nincs, de sebaj.

Rajmund képei:

Megint majdnem elmaradt az összegzés. Nem lett túl erős az április, de azért nem rossz: 180 km futás, 22 km túra, 14 torna.

Mivel elkezdődött a versenyszezon és a lábam sem százas még, a május is inkább pihenős-versenyzős lesz, nem az őrült kilométergyűjtésről fog szólni.

Most már több, mint egy hónapja szedem a Cartinormot, a porcerősítőt, a múltkor meg is kérdezte a barátnőm, hogy érzem-e, ahogy épül a porc? Ezt aztán elképzeltük, hogyan is nézhet ki az „égjen a zsír” analógiájára, de nem, azt hiszem semmi ilyesmiről nincs szó :)

Nekem még nincs porckopásom, én épp azért is szedem a tablettákat, hogy ne is legyen. Mert azt mondják, ha fáj, akkor már késő. Aki pedig sportol, még ha hobbi szinten is, előbb-utóbb hozzányúl valamilyen táplálékkiegészítőhöz, étkezéssel nem tudsz mindent bevinni a szervezetedbe, amire szüksége van. A legjobb példa a magnézium szerintem, nekem tavaly minden hosszú (20 km feletti) futás után úgy beállt a vádlim, hogy ordítani tudtam volna (menni nem annyira), és csak a forró fürdő segített. Meg az, hogy elkezdtem nagy dózisban enni a magnéziumot.

A porcerősítőben az a jó, hogy kúraszerűen kell szedni, nem állandóan, ennek a tablettái ráadásul bár nagyok, könnyen lenyelhetőek.

A porc építéséhez elengedhetetlen a glükozamin és a kondroitin van benne – persze ezt nem szó szerint kell érteni, nem építi vissza az elkopott porcot, abban segít, hogy az érintett üvegporcnál serkenti a rostos porc képződését, mely ugyan gyengébb teherbírású, mint az üvegporc, de a kopással kialakult hiányt időlegesen pótolni tudja.

Ráadásul nemcsak a porcra, de a csontokra, izmokra is hat, amely komplex segítséget nyújthat porckopás és csontritkulás esetén. Amire egy nőnek amúgy is jó esélye van, vagy legalábbis nagyobb, mint a férfiaknak. Erre jó a kalcium és a D vitamin együttes szedése, a D vitaminnak további jótékony hatásai is vannak, mint például az immunerősítés.

A Cartinormban ezen kívül van még króm, ami a vércukorszint megtartásában segít, vagyis végső soron a normális testsúly megtartásában.

Merthogy a porckopás és a fenti egyéb finomságok kialakulásának kockázatát az életkor mellett növeli az elhízás is. Az öregedés ellen nincs mit tenni, a hízás ellen azért még szerencsére van ;)

Szóval szedem lelkesen a cuccot, és az a jó szerintem, hogy nem érzek semmit, pedig aztán kapja a térdem is szépen a terhelést, hegyen-völgyön, fölfelé-lefelé, lépcsőn, betonon. Muszáj, hogy működjenek, így hát vigyázok is rájuk rendesen :)

 A porckopásról további infokat ide kattintva találtok. 

A Borvidék FM is egy olyan verseny volt, ahova már régóta szerettem volna eljutni. Sokat hallottam róla, mennyire nehéz pálya, mennyire jó a hangulat. Csak hát Szekszárd messze van, eddig nem jutottam el.

Idén végre sikerült, stílusosan abban az évben, amikor a 7. BV-t rendezik, James Bond fővédnökségével :D Már a rajtszámom is számmisztikusan a 7-et adja ki, ami a szerencseszámom, ami nagyon jó jel :)

Rám is fér a sok jó előjel, mert rég futottam már jót. A Vivicitta szenvedés volt, a lábam is fájogat már hetek óta, szóval aggódom és izgatottan várom is a szombatot. Nagyon izgatottan, amire szintén régen volt már példa.

Szuper jól leérünk, köszönet Rajmundnak a nagylelkű fuvarért, megint minden rólam szól, igazi klassz support, rámbízza, mit akarok csinálni, hova megyek, hogyan hangolódom. Felveszem a rajtcsomagot, persze azonnal összefutok Esztivel,aztán a 2016-os csoportból többekkel is, szuper a hangulat, ráadásul nagyon szépek az egyen-rózsaszín szerkóban :)

Beállok a rajtzónába, aztán persze realizálom, hogy pisilni kell, gyorsan ki, a női WC-nél szokás szerint hosszú sor, 57-kor kerülök sorra, 59-re már a rajtzónában vagyok megint, vagyis mellette, mert be nem férek :)

Elindulunk, vár a pokol :) Ekkor még túlzásnak, viccnek érzem ezt a mondatot, aztán nagyon is megtöltődik tartalommal. 

A legfontosabb, hogy figyelem a lábam, és legnagyobb örömömre nem fáj! Tudok lépni simán, érzem a vádlim kicsit, de ez csak izom, nem az ín, nem a csont, nyoma sincs annak a pokoli fájdalomnak, ami eddig belémhasított minden induláskor. Annyira boldog vagyok, hogy röpülni tudnék, azért csak ésszel nyargalok, hosszú és nehéz a pálya, meleg is van. 4,5-ig nagyon kellemesen haladunk, alig-alig emelkedik, még a városban vagyunk. Rengeteg a szurkoló, sok a gyerkőc, megint igyekszem minden kinyújtott kézbe belecsapni, jól vagyok, jó a kedvem, élvezem az egészet.

Sok-sok ismerőssel futok össze, váltunk egy-két mondatot, aztán mindenki megy a maga tempójában. Mindenhol frissítek is, rászánom az időt, még egyszer nem akarok emiatt rosszul lenni. Víz, izo mindenhol jöhet, a fröccsöt vissszautasítom, pedig itt tényleg mindenhol van, a hivatalos frissítőpontokon is, és van, aki kiáll a saját borával, azt kínálja. Vizet nem adnak, azzal spórolni kell, bor van rengeteg :) Van, aki él a lehetőséggel, és tényleg végigissza a távot, nem is értem, hogy bírják, futni, inni ebben a melegben :)

Ezen a versenyen most nem néztem meg előre a pályát, a szinteket is csak felületesen, a frissítésekre sem készültem, csak futni akartam, nem versenynek tekinteni. De arra, ami várt ránk, nem is lehetett felkészülni. Dombra fel, aztán le, megint fel, megint le - és ez ment gyakorlatilag végig. A kilátás csodálatos volt minden emelkedő tetején, 9 km-nél pedig befutottunk egy olyan szurdokba, amitől elállt a lélegzetem: két oldalt hatalmas falak, középen a keskeny út, sötét lett és hideg, elképesztő volt. Itt szerencsére épp lefelé zúztunk, kiérve pedig vízszintesen vitt az út, csak épp a terméskövektől egyenetlen, csúszós felületen. Aztán visszakanyarodtunk a városba, váltópont, frissítés, szurkolók - valahogy mindig olyan jól voltak elhelyezve, mindig akkor bukkantak elő, amikor már kezdett elfogyni a szufla.

Motiváció a'la Borvidék

15 után elválik a 21 km-es és a 28-as táv, itt érnek be megint Eszterék, elköszönünk, én nekivágok egy nagyon kellemetlen szakasznak: kb 500 méter, de az aszfalton, ami a röpke eső után párolog, végig a tűző napon, csak azt a forró párát tudod belélegezni, keresed benne az oxigént, de nincs, csak a földre szegezed a tekinteted, csak szeretnél már bekanyarodni az erdőbe. Szokásos rövid hiszti magamban, a fejemben, az ominózus "miafasznakcsinálomezt" "kiállokapicsába" "belesétálok" mondatok után nagy levegő, frissítőpont, és innen már a hosszú táv kilométertábláit kell követnünk - már ha ki tudnám számolni, hogy a nekik 23 km nekünk mennyi, és mennyi lehet még hátra. A frissítőponton eszek banánt, iszok vizet, izot, megmosakszom, és nekivágok. Mint kiderül, egy brutális, szivatós, borzasztó emelkedőnek, annyira fáj, hogy szinte gyalogolva se tudok felmenni, valahol út közben lelkes helyiek frissítenek, kérek a kerti csapból, jéghideg, megmosakszom, bevizezem a fejem, inni elfelejtek, de már nem tudok gondolkodni, a lábam még megy, nem fáj ám semmim, csak már az agyam nem működik.

És amikor már azt érzem, hogy nem bírok többet felfelé menni, egy helyi lány megnyugtat, itt a vége, nincs több emelkedő, csak sík és lefele. Hátam mögött egy elgyötört hang: "remélem, nem csapsz be". Kínunkban röhögünk, mert persze iszonyúan élvezzük, és tudjuk, mindjárt itt a vége, kb 3 kilométer lehet hátra. Meglepetésre még egy frissítőpont, zeneszóval, eszek szőlőcukrot, iszok vizet, és majdnem táncra perdülök, aztán inkább nekiindulok. Itt már mindenhol szurkolók, tapsolnak, kiabálnak, biztatnak, nem tudják, de rohadt jól esik, minden csepp energiámra szükségem van, miattuk megyek tovább, ők adják a plusz kis löketet, ami ahhoz kell, hogy futva érkezzek meg a célegyenesbe. Taps és üdvrivalgás fogad mindenkit, engem is, egy rohadt nagy rocksztárnak érzem magam, az is vagyok, belepusztultam és újjászülettem, és itt vagyok, tudok futni, tudok vigyorogni, boldog vagyok, visszakaptam a futás örömét, azt, amiért ezt az egészet csinálom. A célban érem, víz, dicséret Öcsitől, a főbűnös-főszervezőtől, gyors zuhany a jéghideg vízben, és eszembe jut Hanka, amikor arról írt, mennyire jó érzés, amikor a zuhany után megint lever a víz, és egyfolytában vigyorgok, és egyszerűen csak boldog vagyok :)

Onnan tudtam, hogy te jössz, hogy lobogott a hajad :)

21,5 km 690m szint 2:42 alatt - hazafelé esik le, hogy ez gyakorlatilag egy Balboa volt, amit soha nem futottam még 3 óra alatt, ez még egy ok a boldogságra :)

Ui: másnap reggel elviszem a nem fájós lábaimat egy szokásos körre  a Kopaszin, élvezem, hogy nem fáj, hogy kitart még az eufória.

Mármint ha három napja csak ezt eszed, mert más nem marad meg benned. És ebből is csak egy fél zacskót, három napra elosztva. Na ez NEM az ideális félmaratoni felkészülés.

Nekem valahogy a Vivicittákra sose jön ki jól a lépés. Az elsőn 10 km-t futottam, akkor még nagyon kezdő voltam, az volt az első versenyem. A másodikon már félmaratont mentem, az viszonylag jó lett. Tavaly viszont egy betegség után csak a teljesítés volt a cél. Idén szerettem volna 2 órán belül futni, de megint nem jött össze. Péntek óta elég intenzív hasmenéssel küzdök (idegi alapon, rajtam a stressz így jön kis sajnos), ráadásul enni sem tudok, csak háztartási kekszet. Inni ittam sokat, cukrosat is, de ez azért kevés volt.

Vidáman indult(am) - Fotó: Nagy Kati

Még így sem lett volna baj, ha nem úgy indulok neki a futásnak, hogy mégis megpróbálom azt a 2 órát. Az első kilométer 5.55, teljesen rendben vagyok, 6-ig fokozatosan gyorsulok is, 10-nél úgy érzem, meglesz a 2 óra, vagy nagyon akörül. Átfutok az időmérő kapunk, és .... érzem, hogy végem. Hiába kezdek el frissíteni, inni, enni, már késő, ráz a hideg, fázom az erős szélben, nagyon messzinek tűnik a következő frissítő.

Érzem, hogy el kellene mennem WC-re is, 12-nél komolyan elgondolkodom rajta, hogy "kiállok a g.cibe". Ha a Kopaszira kitérek, ott van mosdó is, és 3 km után vége a szenvedésnek. Helyette jön a frissítő, gyors wc, szerencsére van üres toi-toi, és megyek tovább. Csak a Szabadság-hídig akarok eljutni, addig kibírni. Nem könnyű, úgy érzem, nem is haladok, de csak eljutok odáig. Átsétálok a hídon, itt ér utol Gabi, látom az arcán, hogy szarul nézek ki, de továbbküldöm, fusson csak, ő jó állapotban van, én meg majd összeszedem magam. Közben örülök, hogy nem ájulok el. Próbálom azzal tartani magamban a lelket, hogy már csak 7 km van hátra, de basszus, van még hátra 7 km! Csak és kizárólag azért nem adom fel, mert megígértem Renátának, hogy megcsinálom a Félmaraton Mániát. Az ő vágya, az ő álma, amit nem tud megcsinálni, mert a sarkantyúja és a térde miatt nem futhat ennyi. Ehhez képest én csak fázom, leesett a  cukrom, és még kell futnom cirka 7 km-t.

Átsandítok Budára, és nem látom a záróbuszt. Nincs sehol. Újratervezek fejben, az új cél 2 és fél óra alatt beérni. Az elején összeszedtem annyi előnyt, hogy ez meglegyen még sétálva is. (Na jó, úgy nem, de lassan, akár bele-bele sétálva meglehet.)

Már nem sajnálom magam, nem vagyok dühös, már van új célom - a túlélésen túl. Be fogok érni, lassan, de biztosan meg tudom csinálni.

Örülök, hogy jön a rakpart, a rakparton szeretek futni, hajtogatom magamnak, persze ez nettó hazugság, a rakpart szar, fúj a szél, süt a nap, és rohadt hosszú. 15-nél frissítek, nincs kóla, itt sincs kóla, így hát bár sose szoktam, de most benyomok egy maroknyi szőlőcukrot. Meg is dob, normálisan tudok újra futni, kis célokat tűzök ki, de nem is kell, 18-ig rendben vagyok megint, ítt megint frissítés, és már érzem, látom a végét, na nem, itt már nem fogok belesétálni. A hídon utolérem Bécit és Petty-t, jó, hogy itt vannak, behúznak. 750-nél már csak egy Bikás-környi van hátra, rohadt hosszú, sose lesz vége. De, igen, itt a vége, 2:17 az időm. Magabiztosan rámosolygok az érmeket osztó önkéntesekre, bízom benne, hogy nem ájulok el. Keresem a frissítőt, de nincs kóla, itt sincs kóla.

Visszavergődöm a sátorhoz, ahol az AFE a vendég, lerogyok, remegek, enni és inni kezdek gőzerővel, kapok Maomát, szőlőcukrot, illegális gumicukrot, és megiszok vagy másfél liter vizet.

Előtte- utána (fotó: Nagy Kati)

Süt a nap, lassan visszatér belém a lélek, átmelegszem. Mire megérkezik Pacs, már egész normálisan tudok kommunikálni - remélem.

Nincs tanulság, csak amit már eddig is tudtam: betegen, betegség után reális célt kell kitűzni magam elé. 

Itthon pedig volt, aki nagyon örült az újabb éremnek: