Már áradoztam nektek sokszor, hogy mennyire klassz volt tavaly a Nike Futóklub a Margitszigeten, mennyire sokat segített a maratoni felkészülésemben, pedig alig egy-két nyári hónapot tudtam járni rendszeresen.

Idén is indul szerencsére, április 13-án volt az első, megbeszélve a gyermekkel, elmentem rá. (Szerencsére a fonódó villamossal elég hamar hazaérek este is.)

Idén is előre kell regisztrálni, a helyszínen változott csak a rendszer. Nincs QR kód, csak az e-mail címed kell, és már választhatsz is karszalagot. Attól függően, hogy milyen iramban futod a szigetkört, kapsz egy karszalagot, később ennek színe alapján sorolnak csoportokba. Én biztonsági játékos vagyok, úgyhogy azt mondom, 6 perc alatt futok egy kilométert, persze ez nem igaz, tudom gyorsabban is, sőt, de nem bízom magamban, és első alkalommal inkább felmérném, mit tudok.

Így aztán nem csoda, ha a kezdő csoportban találom magam. A közös bemelegítés után futunk 5 laza kört, aztán nyújtás, futóiskola, 6x100 m repülő, majd nyújtás, és három kör ebből: 100 m repülő, 100  m séta, 100 m repülő, 100 m séta. Fújunk egyet, majd még 2 kör ugyanebből. Ezután pedig már csak 3 levezető kör van, és a közös nyújtás (amit én ellógok).

Az edzés összesen másfél óra, és a legnagyobb tanulsága, hogy ez nekem a komfort zónán belül van. Nem mondom, hogy nem hajtottam, és nem volt nehéz a repülő, de simán tudtam tartani a lépést az élcsapattal. Sikerült bebizonyítom magamnak, hogy nem vagyok kezdő már, és hogy a fejlődéshez igenis nagyot kell tudni álmodni, és meg kell szenvedni.

Szóval jövő héten eggyel feljebb lépek, és bevállalom az 5.30-as tempót, hátha egyszer valóban az lesz az állandó.

Mivel idén lesz 4. éve hogy futok, a családom és az ismerőseim, barátaim kezdik nemcsak elfogadni a helyzetet, de aki maga is rászánja magát a mozgásra, hajlamos tanácsért is hozzám fordulni. Mivel azonban nem vagyok sem edző, sem orvos, a magam tapasztalatára, és nálam okosabbak tanácsaira hallgatok. De nem hagyott nyugodni a dolog, hogy mi is fontos a futás MELLETT nekem, kiegészítésként, ezért most megpróbálom összeszedni, mi az, amivel én támogatom a szervezetemet, és igyekszem megóvni az egészségem.

Keresztedzés:

Ha elkezdesz futni, először tényleg csak futsz. Örülsz neki, ha futni tudsz. Aztán ahogy nőnek a távok, megfájdul a derekad, a hasad, a végén már nem tudod magad egyenesen tartani, beesik a vállad, összegörnyedsz. Ez azért van, mert a futáshoz a láb és a tüdő mellett szükség van a core-izmokra is, azaz arra, hogy a törzsed (hasad, hátad) stabilan tartson. Nem ezoterikus new age baromság, hogy ez a középpontod, itt van az erő, amiből a tested ereje is jön. Ha ez nincs, hiába vinne a lábad, nem fog menni úgy a futás, ahogy szeretnéd.

Én ezt tapasztaltam meg a 20 km feletti futásaimnál, és ezt akartam kiküszöbölni a maratonnál, ezért nagyon tudatosan kezdtem építeni ezeket az izmokat.

Gerinctréning, jóga, nyújtás: ez a három torna, amit tavaly nyár óta rendszeresen végzek, azaz hetente. Szerencsére Szilvi személyében nagyon klassz oktatót találtam, ő a Gyerünk, anyukám oldalon tart online órákat is, így az időhiánnyal küzdő anyukák, mint én is könnyen részt tudnak venni az órákon. Csak átmegyek a másik szobába, és már mehet is.

Kettlebell, trx, spinning: a bakancslistám :) A spinningről mindenki ódákat zeng, remek kiegészítője a futásnak, és a térdet is kíméli, csak jó oktatót kell hozzá találni. A kettlebell a tesóm szerelme, ezt azért szeretném majd elsajátítani, mert 40 éves kor felett már intenzíven veszítünk az izomzatból is, ezért fontos erre is odafigyelni. A trx-et már próbáltam, hihetetlen gyorsan lehet vele látványosan fejlődni, pedig „csak” a saját testsúlyodat használod. Viszont ezekhez sajnos el kell járni órákra, így egyelőre még csak vágyakozom utánuk

Diéta:

Nagyon fontos a helyes táplálkozás – és itt a hangsúly a helyesen van. Nem árt, ha szakember segítségét kéred benne, nekem legalábbis ezzel jött el az áttörés. Ekkor tudatosult bennem, hogy amit eddig csináltam diéta címén, az puszta önkínzás volt. Bár most eléggé elengedtem magam, tudom, hogy a maratoni felkészülés jegyében majd megint előveszem Angi étrendjét, és megint sokat fog segíteni nemcsak fogyni, de ezáltal gyorsabbá is válni. És energikusabbá, egészségesebbé is.

Cipő:

Mindenki tudja, hogy alap. Ehhez képest én 1500 kilométert pakoltam már bele a mostani cipőmbe, egész egyszerűen azért, mert semmilyen külső jel nem mutatja, hogy baja lenne. Se a gyöngyvászon nem lyukadt ki, se a talpa nem kopott – még a felirat is látszik rajta. De muszáj cserélnem, mert érzem a futások elején, hogy keményen csapódok a földbe, és fáj a lábam benne így. Édes teher, hogy most megint válogathatok, hogy tökéletes cipőm legyen. Hacsak nem lesz ismét hihetetlenül akciós az Adidas Boost, hogy kb féláron vegyem meg megint.

Táplálékkiegészítő:

Vannak olyan alapvető tápanyagok, vitaminok, amelyekből nem tudunk megfelelő mennyiséget bevinni evéssel, viszont a sportoláshoz szükségesek, ezért ezeket pótolni kell őket. Én ezeket szedem rendszeresen:

Fehérje: keményebb edzések után, nehezebb heteken szoktam inni, a port vízzel keverem, így is jó az íze, és segít az izmok építésében, illetve annak megelőzésében, hogy az izmok leépüljenek. Nem kell tőle félni, ha betartod a használati és adagolási utasítást, akkor nem leszel tőle nagydarab víziló.

Magnézium: óriási tanács volt a maraton előtt, hogy töltsem fel a szervezetem magnéziummal, ne ott akarjam pótolni, mert az már nem szívódik úgy fel. Így a versenyt megelőző két hétben dupla adagot szedtem belőle, nem is görcsölt be semmim. Azóta is folyamatosan szedem, szüksége van rá az izmaimnak a hosszú futásokon.

Porcerősítő: ha a térded már fáj, akkor baj van. Itt a legfontosabb a megelőzés, ezért érdemes annak, aki rendszeresen fut, pláne hosszabb távokat, porcerősítőt is szedni. Nem az idősek betegsége ez, és sokkal könnyebb megelőzni, mint gyógyítani. Kúraszerűen kell használni, három hónapra van szükség, hogy a porcok kiépüljenek, ezután szünet jön, majd ismét lehet szedni a tablettát. Én most a Cartinormot szedem, ebben a porcerősítő összetevők mellett vannak olyan kiegészítő adalékok, amelyeket szintén szednék, és amelyek segítik a csontokat, porcokat. Napi két tablettát kell bevenni belőle, de másik hármat kiváltok vele. Bár a méretük elég nagy, könnyen le lehet nyelni, és nincs utána kellemetlen utóíz sem.

D-vitamin: kb októbertől áprilisig szedem, amikor Magyarországon nincs napfény, amiből elő tudná állítani a szervezetem ezt a vitamint. Pedig nagyon fontos, ma már tudjuk, hogy nemcsak a csontok építésében (bár 40 éves kor felett ez is fontos szempont, kell-e mondanom J ), de erősíti az immunrendszert is, így ellenállóvá tesz a betegségekkel szemben is.

C-vitamin: télen szedem ezt is, nagy dózisban, immunerősítésre, betegségek megelőzésére.

Kalcium: a D-vitamin és a magnézium beépülését is segíti, erősíti a csontokat, így nélkülözhetetlen. Mióta rendszeresen szedem, a körmeim és a hajam is erős, egészséges – ez egy klassz mellékhatása a futásnak J

Pihenés:

Khm…. na itt erőteljes lemaradásban vagyok. Igyekszem pihenni, de az biztos, hogy sokkal több alvásra lenne szükségem, mint a napi 6-7 óra. Hétvégén azért ha tudok, alszom délután is egyet, vagy igyekszem nem hajnalban kelni, ha nem muszáj. Pihenőnapjaim is vannak, amikor semmit nem sportolok, hogy regenerálódni tudjanak az izmaim.

Most lettünk igazi teljesítménytúrázók: végre mi is eltévedtünk. Ha nem is nagyon, de azért jó pár kilométert beletettünk a lábainkba, a 20.8 km helyett én 22,3-at mértem, Rajmund 24-et. A végén aztán tepernünk kellett, hogy beérjünk szintidőn belül, de végül sikerült 4:45 alatt. 

Pedig jól indult a nap, a Google-t felülbírálva 20 perccel hamarabb érek a rajtba, mint ahogy az útvonaltervező ajánlotta, a nevezésnél összefutok Timivel, akivel az első túrámon mentem. Kényelmesen nevezek, még van idő egy gyors mosdóra is, mielőtt indulunk. Az itineren látom, hogy nagyon vázlatos, szűkszavú, és sajnos nem nyomtattam színes térképet sem. Ráadásul elég dekoncentrált is vagyok, gyakorlatilag garantált volt az eltévedés.

A túra elején jól haladunk, az első EP után viszont rögtön rossz jelre váltunk, az Anna rétnél kicsit keresnünk kell a zöld sávot, de egy kis előrefutással még kompenzálok. A második pontot viszont nem találjuk, amíg gyakorlatilag szembe nem jön velünk egy lány személyében. Ránk köszön, kérdezi, megtaláltuk-e a Kossuth-szobrot. Nem, de még keressük. Jó - mondja, mert hogy ő az. Mármint a második EP, csak ő sem találja a szobrot, viszont ad pecsétet, és mint kiderül, egy téves útbaigazítást. Elindulunk tovább a zöldön, de gyanús, hogy betonon kellene haladnunk, hát visszafordulunk. Megtaláljuk a lányt és a szobrot, amiből semmi nem látszik, annyira benőtte a zöld. Elhisszük, hogy ott van, és megyünk tovább, most már a jó irányba.

Harmadik pont a Szépjuhászné. Ismerős terep, sokat futunk erre, mégis elrontjuk. Valahol a piros és sárga sávokat összekutyuljuk, és megyünk egy majdnem párhuzamos úton, mint amin kellene. Az Erzsébet kilátónál vesszük észre, hogy tökre nem itt kellene lennünk. 

Nem a köd miatt volt

Gyors kupaktanács, Reni és Rajmund megfejti, merre vagyunk, hol kellene lennünk és hogyan jutunk oda. "Átvágunk", és egy kis kerülővel elérjük a piros megfelelő részét. Persze itt sem egyszerű, nem mindenhol egyértelmű a jel, több túratárssal közösen is tévelygünk, még vagy kétszer simán elmegyünk másik irányba.

Engem ez iszonyúan bosszant, amíg végig nem gondolom, hogy végülis mi a bajom? A plusz kilométerek nem zavarnak, az időmbe belefér, hisz Peti meccsen van - legfeljebb a szintidő miatt aggódhatnék. Így fejben rendezve a dolgokat már másképp is indulok tovább, megtaláljuk a következő pontot, és innen már gyakorlatilag csak mi bizonytalanítjuk el magunkat néha.

Makkosmáriától visszamegyünk a Normafához, ahol továbbra is akkora a köd, hogy semmit nem látunk. Innen elügetünk a Libegőhöz, igyekszünk kilépni, hogy bent legyünk a szintidőn, de van még jó pár kilométer és jó pár méter szint is előttünk. Ismét megmásszuk a János-hegyet, megint megnézzük az Erzsébet kilátót, már ha látnánk a ködtől. Újra Szépjuhászné, és innen csak a sárgán kell eljutnunk a célig.

Végre megmutathatom Reniéknek a sárgát, elég hamar meglátják, miért szívom a fogam, hogy ez a vége :) A Balboa körről jó sok része ismerős, most is jó kis sár borítja, de azért tudunk szépen, tempósan haladni itt a végén.

Van még bennünk erő is, bár nem futunk, haladunk határozottan, így még épp becsúszunk szintidőn belül. A célban találkozunk a Kossuth-szobros lánnyal, megkapjuk a megérdemelt oklevelet és kitűzőt, és már mehetünk is.

Ez volt az első túra, amin eltévedtünk, bár tudom, hogy ez terepen gyakran előfordul. A turistajelek nem mindenhol egyértelműek, szalagozás pedig itt most nem volt. Az itiner is vázlatosabb volt a szokásosnál, látszott, hogy olyan valaki írta, aki jól ismeri a terepet. Sajnos néha ami számára egyértelmű volt, az a hozzánk hasonló kezdő túrázóknak kicsit félreérthető. Számomra tanulság, hogy ilyenkor jobban kell figyelnünk a térképre és az útvonalleírásra együtt, akkor kevesebb a hibalehetőség.

De ezzel együtt, vagy ettől függetlenül ez is egy remek túra volt, nézzétek Reni képeit:

Érdekes élmény visszatérni egy-egy futás helyszínére, egy-egy versenyre néhány év múlva. Érezni, látni a fejlődést, megélni, hogy mennyire más érzés most teljesíteni, mint akkor. És szembesülni vele, mennyire felkészületlen voltam akkor.

Ilyen volt a Velencei-tó kerülés is. Először két éve voltam, néhány félmaratonnal a lábamban, azt gondoltam, ez törvényszerű, hogy menjen, hiszen 21 után a 28 már gyerekjáték. 24-ig jó is volt, utána jött a kínszenvedés, belesétálós, tötymörgős 4 kilométer, minden méterért megküzdve, utálva. 3 óra 14 perc alatt mentem végig.

Most vasárnap végre ismét eljutottam Agárdra, nagyon kíváncsi voltam, hogyan fogom most megélni a távot, az útvonalat, a frissítést, mindent. És kíváncsi voltam az időeredményemre is természetesen.

Időben indulunk, jó korán leérünk. Még hűvös van, de meleget ígértek nap közben, az első igazán meleg tavaszi nap lesz ez. Nem örülök, de bízom benne, hogy nem lesz baj. A tervem az, hogy 6-os kilométerekkel megyek végig, kényelmesen, okosan.

A lányok a rajtnál kilőnek, nagyon gyorsak, nem is akarom velük tartani a tempót, de érzem, hogy én is gyors vagyok, gyorsabb, mint szeretnék. 5.40-ben tolom az első két kilométert, próbálok lassítani, de nem megy, tartom ezt a tempót. Az első frissítőt kihagyom, valahol a 9. km környékén utolérem Esztit, innentől együtt megyünk, továbbra is bőven gyorsabban, mint terveztem. 10 km-nél 56 perc az időm, és a java még hátravan, melegszik az idő, és jönnek az emelkedők is. Itt már frissítek, egyelőre csak vízzel. Eszternek csak egy emelkedőt vallok be, ennyire is emlékszem igazából, ezzel nagyon megszenvedtem két éve. Most sem esik jól, de nem vészes, eszembe se jut belesétálni, szépen felkocogunk rá. 

Valamelyik emelkedőn felfele - fotó: JakabA - Challengephoto

Innentől elég hullámzó az út, de változatos, viszont érzem, hogy elcsesztem a frissítést, ennem kellett volna, nem esik jól a szél, fázom, ráz a hideg. A depózással együtt is tartjuk a 6-os tempót, emelkedővel együtt is, nagyon jók vagyunk, de nem tudom, meddig fogom bírni. 16 km-nél eszek banánt, iszok vizet, Eszti ad egy kóstolót a zseléjéből. (Jó fajta,  legközelebb én is ilyet veszek, ha eszembe jut.) Hullámzunk tovább, Eszter minden emelkedőt felhánytorgat, pedig nagyon jól bírjuk, már 21-nél is vagyunk, megint frissítünk, kicsit sétálunk, itt banán-iso-víz, és megmosakszom. Ez a legjobb az egészben, lemosni az arcom, kezem.

Megyünk tovább, és már fáradok nagyon, érzem, ráadásul azt hiszem, nincs is több frissítő. Eszter 23 környékén lemarad, sétál picit, aztán 25-nél utolér, itt én sétálok. Pedig ha tudom, hogy pár száz méterre ott van az utolsó frissítő, addig már kibírtam volna. Sebaj, az időm még így is szép, iszok kólát, isot, vizet, megmosakszom, és elindulok az utolsó etapra. 

Emlékszem, 2 éve ez maga volt a szenvedés, bele-bele sétáltam, most nem, már nem, fáj, fáradt vagyok, de megyek, mint a gép, tudom, hogy alig van hátra valamennyi. A végén egy lánnyal felvesszük egymás ritmusát, együtt örülünk a kapunak, kicsit bele is húzunk a végén, így szép idővel, kicsit szenvedve csak 2:54 alatt beérek. 20 percet javítva az előző futásomhoz képest, összehasonlíthatatlanul más mentális és fizikális állapotban.

Eszünk egy salátát, pózolunk a fotósoknak, átöltözünk, kávézunk - klassz lezárása egy klassz futásnak.

Azt hiszem, ez az a verseny, ahova mindig öröm lesz visszatérni, mert bár kinőtte magát, vannak családi programok, szponzorok, mégis megőrizte a családias hangulatát. Most is batyus a frissítés java része, családtagok, helyi önkéntesek kínálják a pontokon az enni- és innivalót. Van rajtszám, és érem, de nincs időmérés. Hiszen nem verseny ez, hanem egy tóparti futóparti. A Tóparti Futóparti.

Most nem felejtettem el, mutatom a márciusi összesítést:

229 km futás

27 km túra

19 torna (gerinctréning, nyújtás, jóga)

Az eddigi legerősebb hónapom lett a március, a négynapos ünnep, a húsvét és a tavaszi szünet együttesen nagyon-nagyon jót tett a statisztikámnak. Nem volt sérülés sem, betegség sem, és a lustaságomat is sikerült szinte mindig legyőzni.

Mostantól bejönnek a gyorsító edzések és a versenyek, így valószínűleg ennyi kilométer már nem jön össze, de igyekszem azért majd 200 körül tartani az átlagot.

Vagy inkább váratlan? Bár ez sem igaz, mert amikor összeraktam a szombat délelőtti programom, tudtam, hogy 20 km körül lesz a napi adag, meg azt is, hogy terepen. Ráadásul egyszerre két vágyam is teljesült, mert végre eljutottam a Cafe Melange-ra, és futhattam megint kutyával, Gusztival.

A Cafe Melange-zsal régóta szemezek, az a jó benne, hogy terepen megy, szombaton korán indul, kezdők is mehetnek. Amolyan terephez szoktatós, mindenkit bevárós örömfutás. Van benne szint is, táv is, de kellemes az egész. A korai időpont pedig azért fontos, hogy időben hazaérjek Petihez, és még előttem az egész nap. A Kolosyról pedig tudok vinni reggelit is :)

Most Peti nem volt itthon, így kétség nem fért hozzá, hogy szombat hajnalban kelek, és ott a helyem. A BKK is remekelt, teljesen időben felérek a Fenyőgyöngyéhez, látom, ahogy a csapat egyik fele nekiindul futva felfele - na ehhez én még nem érzem magamban az erőt. Kicsit hideg van, két réteg van rajtam, de elkelne a fejemre is valami. Kesztyűt veszek, azt hoztam. Indulás előtt még egy gyors locsolkodás, szerencsére csak a futócipők kapnak, a 4 fokban nem esne jól az öntözés.

A menetrend az, hogy 5 kilométeres köröket megyünk, összesen hármat, de mindig ugyanoda érünk vissza, így ki és be lehet szállni a körök végén.

Az első kör így nézett ki: elfutottunk a Kőfejtőhöz, onnan a Határ-nyereghez, egy kis reptér, és vissza a kéken a kiindulóponthoz. Én 6 kilométert mértem, de sebaj :) Mérsékelt emelkedőkkel, kellemesen futható terep. Ezt onnan is tudom, hogy kb a középmezőnyben haladtam, ami nálam azért hatalmas szó.

Kezdőknek is ajánlott: remek társaság, remek útvonal, figyelmes vezetők - Cafe Melange (Fotó: CoffeRun)

A következő körben van 2,5 emelkedő, de megéri, mert megyünk az Apáthy-sziklához is, amit a BÚÉK20 túráról ismerek. Szóval a második kör: maradtunk a kéken, és először az Árpád kilátóhoz szaladtunk fel. Onnan átkocogtunk az Apáthy-szikláig, és visszafelé átmásztunk a Kőkapu alatt. De tényleg! Egy csodaszép virágmezőt érintve érkeztünk ezután a játszótérre, majd az utolsó emelkedőt megmászva jutottunk vissza a Fenyőgyöngyéhez. De az utolsó emelkedő olyan meredek volt, hogy még sétálva is egekbe szállt a pulzusom, tényleg azt hittem, kiesik a szívem a fülemen :) Ezt a kört is 6 kilométernek mérem, így már 12-nél tartok, és még most jönnek Mariannék...

Én a harmadik körre már nem megyek el a többiekkel, helyettük Mariannal és Gusztival indulok útnak, ők 10-re jöttek a Fenyőgyöngyéhez, és kb 10 kilométert terveznek. Vagyis Mariann, mert ő a gazdi, Guszti pedig egy bull :) Szerencsére Marcsu remekül tájékozódik, elindulunk valamerre, és oda jutunk, ahova tervezte :) Például a reptérre, amit körbe is futunk. Ebben csak az a kihívás, hogy alattomosan emelkedik: enyhén, de folyamatosan, és nem érti az ember, hogy miért nem halad?! De mi ügyesen megfutottuk, végig, körbe. Az a taktika, hogy én futok elől, akkor Guszti szépen jön utánam, és egyenletesen húz. Kivéve lefele, akkor nem lehet, mert lejtőn ellentartani neki emberes feladat. 

Megérkezik 

Visszafele megint elfutunk a játszótérhez, itt frissítünk, vissza az Árpád kilátóhoz, és onnan már csak simán lecsorgunk Fenyőgyöngyéhez. Itt igazságosan megfelezem a gyümölcspürém maradékát Gusztival, iszunk kicsit, és mindenki nagyon elégedett a 9 km-rel :)

Nagyon elfáradok, de végülis ha három részletben is, de lenyomtam egy félmaratont terepen. Az időjárás, a társaság szuper volt, és nem tudom, hogy ez már a porcerősítő hatása-e, de a térdem remekül bírta a lefeléket és a felfeléket is. Délután még nyújtok egy nagyot, de a fáradtságon kívül semmit nem érzek.

A CoffeRun csapatot megtaláljátok a Facebookon itt, az eseményeikről is itt adnak hírt.

- hányszor hallottam már ezt a mondatot! Sokan, akik valaha versenyszerűen sportoltak, vagy van egy kis súlyfeleslegük, vagy épp már hozzám hasonlóan a B oldalt pörgetik, gyakran panaszkodnak térdfájásra. Ez minden futó rémálma szerintem, az enyém is, hogy megsérülök, hogy egy fájdalom vagy betegség keresztülhúzza a számításomat, és akár időlegesen, de fel kell hagynom a kedvenc hobbimmal. (Abba meg bele se gondolok, mi lenne, ha végleg.)

Én igazából eddig egyetlen egyszer sérültem meg (le is kopogom gyorsan!) a K&H félmaraton előtt, de az egy rossz lépés miatt volt, és szerencsére kb másfél hét alatt helyrejött.

Vannak viszont olyan ismerőseim, akik nem ennyire szerencsések, egymás után két barátnőmnél is porckopást diagnosztizáltak, pedig egyikük sem ősöreg.

Ezért eldöntöttem, hogy amennyire tudok, vigyázok magamra, főleg a lábamra, térdemre. Sokat nyújtok, jógázok, igyekszem pihentetni, fokozatosan terhelni, és minden izmomat nagyjából egyformán megerősíteni a lábamban.

Az életkori sajátosságokkal viszont nincs mihez kezdeni – mert hát én sem leszek már fiatalabb. Ahogy olvasom, 35 éves kor után már nemcsak az izomtömeg, de a porc- és a csont is gyengül, különös odafigyelést igényel.

Ez persze nem azt jelenti, hogy abba kell hagyni a mozgást, és várni az elmúlást, sőt! Az izomtömeget lehet növelni súlyzós edzéssel (bakancslistán ott van a kettlebell, de erről majd máskor), a csontoknak kifejezetten jót tesz a mozgás, a porcokat pedig lehet támogatni, erősíteni táplálékkiegészítővel.

Nem, nem vagyok a gyógyszerek híve, de azt gondolom, hogy érdemes a tudomány eredményeit felhasználni, és támogatni a szervezetet a normális működésben. Ősztől tavaszig ezért szedjük a C- és D-vitamint, amikor pedig elkezdem a hosszabb futásokat, még magnéziumot és kalciumot is szedek. Nagyon nagy tanulság volt a maratonon, hogy mivel előtte „feltöltöttem” a szervezetem magnéziummal, nem görcsöltem be sem közben, sem utána. Pedig a felkészülés során már 23 km után is éreztem a vádlim, annál hosszabb táv után pedig rettenetesen fájt.

Ezért azt gondolom, ha lehet már kapni porcerősítőt, érdemes kipróbálni megelőzésként. Én most egy olyan terméket választottam, ami a szokásos hatóanyagok mellett C- és D-vitamint és krómot is tartalmaz, így legalább másik két bogyót kiválthatok vele :)

Nem épp tudományos szempont, de a csomagolása is elegáns.

Ahogy általában a hasonló termékeket, ezt is kúraszerűen kell alkalmazni legalább 3 hónapig, de mivel azonban a hatáshoz el kell telnie néhány hétnek, erről beszámolni csak később fogok tudni :) További infok a bogyóról itt.  

Ezt a teljesítménytúrát már rég kinéztük magunknak Renivel, az általuk szervezett futóversenyen már többször indultam. Most 6, 16 és 28 km-es távok közül lehetett választani, persze, hogy a leghosszabbra vállalkoztunk.

Időközben kiderül, hogy Hédiék is jönnek, Reni is hívott egy ismerősét még, úgyhogy végül 8-an verődünk össze a rajtnál, és indulunk el. Korán rajtolunk, még nincsenek sokan, gyorsan regisztrálunk, kapunk csokit, itinert és indulunk.

Egy kis számmisztika: a rajtszámom most 81, ha nyolcból kivonunk egyet, az 7 :) Úgy tűnik, ez a szám elkísér a túrákon :)

Meglepő módon az időjárás elég kegyes hozzánk, otthonról -4 fokból indulok, beborul, de viszonylag gyorsan melegszik az idő, aztán a végére a nap is kisüt. Ráadásul a héten nem is nagyon esett, így a talajviszonyok is normálisak.

Az első szakasz a legnehezebb, leghosszabb, és ebben van a legtöbb szint is, csak hogy bemelegedjünk: 7,3 km, 575m szint, fel a Kevély-nyeregre. Hamar összerendeződnek a csapatok, mi Renivel, Rajmunddal és Lacival megyünk, Hédiék négyen együtt. Lacinak az első szakaszon rondán feltöri a lábát a cipő, ez nehezíti a haladását, de fogadkozik, hogy végigmegy. A Nagy-Kevély gyönyörű, nehezen adja magát, de megéri:

A következő szakasz is rejt kihívást egy sáros, csúszós, féloldalasan lejtó hegyoldal formájában, ahol tényleg csak totyogva, majdnem s.ggen csúszva tudunk lejönni. Megint megússzuk esés nélkül, de elég nagyokat nevetünk, ahogy szenvedünk, csúszkálunk, és kapaszkodunk bármiben, aminek gyökere van. Viszont érintjük a Mackó-barlangot, ami szerencsére már nem lakott.

A harmadik szakasz kellemes, könnyen tudunk haladni, nincs benne sok szint és nagy kihívás, itt tényleg feltöltekezünk. Szükség is lesz az erőre, mint kiderül. 

A negyedik szakasz ugyanis komoly meglepetésekkel vár. A K+ on haladunk, az ösvényt azonban egy szakaszon kerítés vágja keresztbe. Persze a turisták, túrázók már megbontották, így gond nélkül átjutunk rajta, de elég érthetetlen, hogy miért és hogyan került oda, kit tette oda, és mi volt a célja vele? Mindenesetre mi átjutunk a völgyön, elindulunk felfelé, és kiderül, az itinerben írt meredek völgyfő korántsem vicc, a felmászást kötelek segítik, mert csúszik is, avarral is borított. A végére a fülemben dobog a szívem, a vádlim ég, jó pár másodpercig csak levegőért kapkodok. Aztán helyreáll a légzés, pulzus, visszatér a beszélőkénk is. Ahogy folytatjuk utunkat, egy mesebeli, elvarázsolt erdőbe érünk, a fákat moha borítja mindenütt, elképesztő, varázslatos és gyönyörű.

Ez az utolsó hosszú szakasz, innen már csak két rövidebb, de emelkedős rész következik, összesen 2,7 km a leírás szerint, benne 140m szint. 25 km-rel a lábunkban már nem esik jól.

A célban gyorsan pecsételtetünk, megkapjuk a szépséges kitűzőt. A levest kihagyjuk, mert nagyon sokan állnak érte sorba, és indulunk is haza. 27,3 km-t mértem, benne 1270 m szint, elégettem 2221 kalóriát, mindezt 5 óra 39 perc alatt.

Ez a túra is remek volt, a leírás jól követhető, egyetlen helyen bizonytalanodtunk el, de az is csak a turistaútra vágott fák miatt volt, és mint kiderült, jó irányba mentünk. A kitűző nagyon szép, a pontőrök kedvesek, az útvonal fantasztikus, és bővelkedett kihívásokkal. 

Reni fotói:

Mondtam már, hogy beneveztünk Eszterrel párban a Korinthoszra? 81 km hosszú ultratávú futóverseny Szekszárd és Baja között, augusztusban, majdnem végig a tűző napon. Alig egy maratonnyi jut így fejenként ránk. 

Nem vagyunk normálisak.